Stephen Kinget nem véletlenül nevezik a horror királyának: nemcsak nagyságában, minőségében is párját ritkítja életműve, még ha ez a minőség nem is egyenletes. Kingre a fantasztikum más területei is nagy hatást gyakoroltak, így a sci-fi és a fantasy is. Az alábbiakban arra igyekszem választ keresni, mely műveiben és hogyan jelennek meg a tudományos fantasztikum eszköztárának elemei.
Érdemes pár szót szánni arra, honnan ered King vonzódása a sci-fi témák iránt. Írónk 1947-ben született, gyermek- és fiatalkora egybeesett az amerikai science fiction aranykorával. Nem véletlen, hogy hatásai között szokták emlegetni Ray Bradburyt, Richard Mathesont vagy Fritz Leibert. Persze King a legritkább esetben keresi tudományos problémák megoldását, sokkal inkább az azokból eredő „sokkfaktor” érdekli.
Stephen King
Tulajdonképpen debütáló regényére, a Carrie-re is rá lehetne húzni a sci-fi hatást a telekinézis miatt (hasonló az eset a Tűzgyújtóval is – eredeti címe Firestarter, 1980-as megjelenés), de vannak olyan művei is, ahol nincs szükség belemagyarázásra. Az Éjszakai műszak (Nightshift, 1978) novelláskötet mindjárt több ilyet is tartalmaz. Az Éjszakai hullámverés (Night Surf) a szintén ebben az évben megjelent Végítélet világában játszódó poszt-apokaliptikus történet a szuperinfluenzát (még) túlélt fiatalok egy csoportjáról, Az átjáró (I am the Doorway) hamisítatlan sci-fi horror egy űrhajósról, akinek a teste válik az idegen civilizáció kapujává. Bár a A fűnyíróember (The Lawnmower Man) című film – Pierce Brosnannel a főszerepben – kétségkívül sci-fi, a hasonló című novellához vajmi kevés köze van.
A Végítéletben (The Stand, 1978) keverednek a poszt-apokaliptikus sci-fi és a fantasy elemei. Sci-fi rajongók nagyon érdekesnek találhatják az elszabadult biológiai fegyver miatti világvége leírását, de természetesen ennél sokkal több van a történetben, amely méltán az egyik legnépszerűbb King-alkotás.
Sajnos a Richard Bachman álnéven írt Menekülő ember (The Running Man, 1982) a csapnivaló Schwarzenegger-féle megfilmesítéssel vált ismertté, pedig a regényben sokkal több van, mint egy mezei lövöldözős film. A Menekülő ember disztópia, világában a főhős számára az Embervadászat című showműsor jelenti az egyetlen reményt gyereke betegségének gyógyítására. De a játékot nem lehet megnyerni.
A Csontkollekció (Skeleton Crew, 1985) kötetben két egyértelműen science fiction novella jelent meg, az A Jaunt és a Világnagy strand. Előbbi Alfred Bester Tigris! Tigris! című művéből kölcsönözte a teleportálás elnevezését, ám ezzel véget is ért a párhuzam. A novella alapproblémája, hogy mennyi időként éli meg a lélek a másodperc törtrésze alatt lezajló utazást. A Világnagy strand egy igazán vendégmarasztaló bolygóról szól, megspékelve horror elemekkel.
Az Az (It, 1986) kapcsán meg kell említeni, hogy a többnyire bohóc formájában megjelenő szörnyeteg valaha űrhajóval érkezett a Földre. Science fictionként is olvasható A rémkoppantók (The Tommyknockers, 1987), amelyben az író főhős barátnője egy űrhajót kezd el kiásni a kertjében. Ahogy lassan napvilágra kerül a monstrum, a városka lakói – néhány kivételtől eltekintve – fantasztikus technikai tudásra tesznek szert, ám emberi mivoltukat fokozatosan elvesztik.
A magyarul két kötetre (Titkos ablak, titkos kert és A napkutya) szedett Four Past Midnight (1990) kötetben jelent meg A langolierek (The Langoliers). A kisregényben egy repülőgép utasainak szerencsésebb része egy különös természeti jelenség következtében a múltban reked, amely folyamatosan elkopik, elvásik, hogy végül a langoliereknek nevezett rémalakok szó szerint felfalják. Az 1994-es Rémálmok és lidércek (Nightmares and Dreamscapes) is tartogat sci-fi tárgyú meglepetést a rajongóknak: A Maple Street-i ház című novellában a Bradbury (!) család háza válik űrhajóvá.
Az elbeszéléskötetek után hosszú kihagyás következett, legközelebb a 2001-es Álomcsapda (Dreamcatcher) operál a sci-fi elemeivel, az viszont annál inkább. Valódi harmadik típusú találkozásról ír a regény, ami természetesen nem épp az ideális módon zajlik le. Az Álomcsapda azon ritka King-művek egyike, amelynek filmes feldolgozása erősebb, mint a könyv, nem kis részben Morgan Freeman kiváló alakításának köszönhetően.
Bár a Mobil (Cell, 2006) is világvége-történet, alapvetően mégis inkább horror, az Under the Dome (2009) alapötlete – kupola által elzárt város – már közelebb áll a sci-fihez.
Nem szabad említés nélkül hagyni a Setét torony-ciklust (The Dark Tower, 1982-2004) sem, hiszen ennek köteteiben a sci-fi ötletek egész arzenálja szerepel. Alternatív valóság, poszt-apokaliptikus világ, térkapuk, robotok, intelligens vonatok tarkítják a rendkívül szerteágazó világot.
Összegzésképpen megjegyzendő, hogy bár az utóbbi években King ritkábban nyúl a tudományos-fantasztikus eszköztárhoz, a science fiction hatása műveire nyilvánvaló, a fent említett írások pedig azok érdeklődésére is méltók, akik a horrort önmagában kevésbé kedvelik.
Kapcsolódó információk:
- A cikkben említett regényeket – a Mobil és Setét torony kivételével – megfilmesítették, különösen ajánlott a négy részes Végítélet-tévéfilm. A langolierekből szintén készült film.
- 1991-ben Világnagy strand címmel jelent meg magyar nyelvű válogatás King sci-fi tárgyú novelláiból Németh Attila szerkesztésében.
Kapcsolódó linkek:
Hozzászólások
[adeptus további írásai]
Na igen… ha ezek nem lennének, azt se tudnám, ki az a Stephen King. Ugyanis engem egy ponyva csak akkor érdekel, ha van benne fantasztikum, de akkor nagyon 🙂
Intelligens vonat?
„Blaine az igazság. Blaine az igazság. […]
Blaine a rém, és ez az igazság.”
🙂
Furcsa, de Kingnél nem csak a sci-fi, fantasy, de még maguk a horrorelemek is olykor csak afféle köretként, egyszerű eszközként szükségeltetnek a történethez. Amiért viszont tényleg zseniális író, az az egyszerű emberek jellemábrázolása, és a köztük feszülő bonyolult viszonyok felrajzolása, ami azt hisze, hatványozottan fog megjelenni az Under the Dome-ban, ha az végre napvilágot lát magyarul 🙂
Viszont szerintem az Álomcsapda könyvben és filmben is mellényúlás 🙂
Stephen King nekem mindig is egy nagy talány volt. Itt ugyan szó sem esik róla, de olyan nagy művek fűződnek a nevéhez, mint a Remény Rabjai, Atlantiszi Szívek, az Eminens vagy a Halálsoron, melyek közül talán csak az utolsó tartalmaz fantasztikus elemeket. Ezek mind kiváló művek, amik bármilyen író javára válnának. És akkor aztán villan a langólierek, cujó, rothasztó cigányasszonyok meg gyilkos turmixgépek, gonosz autómobilok és kamionok és a többi. Mert nekem mondhat bárki bármit, tudom mekkora sznobság meg divat imádni és isteníteni, de az ő horrormunkássága számomra csakugyan nem egyenletes: a gané és a gané legalja között váltakozik, de abban erősen kileng.
gorduin19:
„Mert nekem mondhat bárki bármit, tudom mekkora sznobság meg divat imádni és isteníteni, de az ő horrormunkássága számomra csakugyan nem egyenletes: a gané és a gané legalja között váltakozik, de abban erősen kileng.”
Nemtom, inkább a fenti kijelentéseid tűnnek sznob faszságnak. :fejsimi: Nem baj, van, akinél ez elmúlik egy idő után.
Amúgy érdemes lett volna megemlíteni a cikkben ezt is: http://en.wikipedia.org/wiki/The_Long_Walk
@Attila
Kösz a kiegészítést. Meg kell hogy mondjam, ennek a műnek csak a címét ismertem, még nem olvastam.
Jam, Kingnél én is a kisvárosi emberábrázolását szeretem. Tökre el tudnám képzelni, mint forgatókönyvírót a Mi kis farmunkhoz vagy a Váratlan utazáshoz.
A horror írásait nem kedvelem túlzottan, a Végítélet és a Setét Torony tőle a kedvencem, de azok tényleg jók. Sőt, a Setét Toronyból még a képregényes folytatások is meglepően jók.
atilla köszönöm a felvilágosítást és az aranyosan kioktató hangnemet. Ezzel sikerült is igazolnod a véleményem. Azért ha nem baj, én a tiedet tiszteletbe tartanám, még ha nem is értek egyet vele. Ha neked sikerül felnőni, majd meglátod mennyivel felemelőbb mint dizájnos smájlikkal személyeskedni. ha
gorduin19:
:fejsimi:
gorduin19:
Azért az, hogy „gané”, egy kicsit erős, nem?
A Bor és bosszú című M* írásod messze van attól, hogy ilyesféle jelzőkkel dobálózz!
Kicsit szerényebben!
De gustibus non est disputandum.
Nem kötelező szeretni Kinget, az, hogy egy bíráló maga hogy ír, ebből a szempontból nem oszt, nem szoroz.
Azért ilyen téren mégsem árt óvatos lenni. Ha azt látom, hogy egy író sorra alázza le a társait, azzal akaratlanul is egyre magasabbra teszi a mércét. Arról nem is beszélve, hogy szerintem a fenti latin idézettel pont egy írónak kell tisztában lennie, mert lehet, hogy az ő irományai is bejönnének egy potenciális olvasónak, ám amikor lefikázza annak egy kedvencét, elvadítja magától. Azt meg nagyon sok olvasó veszi a lelkére, ha sznobnak nyilvánítják…
no és a Holtsáv? 😉 amúgy jól összeszedett cikk, kösz. 🙂
„mekkora sznobság meg divat imádni és isteníteni”
bármiféle hátsó szándék/szurkapiszka nélkül, csak megjegyzésként: fura, de ennek én éppen az ellenkezőjét tapasztaltam.