SFmag

Az elmúlt időszak egyik legbájosabb mesefilmjét minden fantasyrajongónak érdemes megnéznie, már csak azért is, mert – mint azt a cím is sugallja – sárkányok vannak benne. Méghozzá nevelhető sárkányok, és azt legkésőbb az első Dragonlance-trilógiánál felmérte minden valamirevaló fantaszta, hogy sárkányháton repülni a világ egyik leglazább dolga lehet. Mert ki ne szeretne magának egy saját fekete sárkányt, aki egyesíti magában a macskák és a kutyák legjobb tulajdonságait? Ráadásul repül!

Fogatlant elnézve nagy tételben fogadnék arra, hogy a stábban többeknek volt fekete macskája.

A történet helyszínéül szolgáló viking falucskában azonban mintha még nem jöttek volna rá erre a felfedezésre: számukra a sárkány egy kártékony állat. Kicsit ugyan veszedelmesebb, mint a patkány a csűrben, és kicsit nagyobb is talán – de az nem is baj, legalább kihívás megküzdeni vele. Itt, ezen a szárnyas károkozók sújtotta, sziklás kis szigeten él Hablaty, a szórakozott feltalálók kiskorú mintapéldánya. Feledékeny, kétbalkezes, harmatgyenge, viszont igen magabiztos: tulajdonképp már csak egy szemüveg kéne az orra hegyére. A viking társadalom azonban láthatóan nincs felkészülve a szórakozott feltalálókra, és ezért Hablatyot egyelőre kovácsinasként próbálják hasznos munkára fogni – a szervizre beadott kardokat ugyan két kézzel sem bírja el, de legalább rettenetes masinákat fabrikálhat munka közben.

Hablaty és a viking pajzsfestő sablonok

Ilyen rettenetes masina az a bólavető is, amivel az egyik éjszakai támadás során megpróbálja lelőni a sárkányok legrettegettebb válfaját, az Éjfúriát. Senki nem látott még eleven Éjfúriát, csak annyit tudni róla, hogy gyors, veszedelmes, és a lomha tűz helyett hirtelen, fehér robbanásokat köp (ezért is nem látta még senki: nem világítja meg a saját tüze). Mire az ember egyáltalán felocsúdna, már vagy a Valhallában sörözik, vagy az Éjfúria három szigettel odébb van. Hablaty viszont kellően rafinált ahhoz, hogy nem az Éjfúriát akarja meglátni, hanem azt, ahogy kitakarja a csillagokat – és a lövés utána sikolyból úgy véli, sikerült is eltalálnia a bestiát. Igaz, az ezt követő kalamajkában kis híján felégeti a fél falut, de ő most már büszke magára, mert tudja, hogy megtette, amitől viking a viking, a férfi pedig férfi: elejtett egy igazi sárkányt.

Természetesen senki nem hisz neki.

Ha a történet eddig nem lett volna kiszámítható, innentől nyilván az lesz: Hablaty összebarátkozik a sebesült sárkánnyal, az új tudás birtokában magabiztosabb lesz, kivívja először kortársai megbecsülését, majd a tűzről pattant hőslányka barátságát is, később konfliktus, veszély, végül a vikingek a sárkányokkal összefogva győznek. (Aki szerint ez spoiler, az nyilván nem látott és nem olvasott még életében mesét. Sem ifjúsági könyvet.) De hiába sablonosak az alapok, a film nem unalmas, és a kis fordulatok szintjén kifejezetten bájos és vicces.

Hablaty sárkányháton

A szeretetreméltó történet és a zseniális látványvilág mellett meg kell említenem azt is, hogy a film készítői láthatóan vették a fáradtságot, és alaposan utánanéztek a viking elemeknek, nem csak úgy összebarkácsoltak valamit. A házak, a nagy csarnokban látható díszítések, a hajók mind-mind autentikus vikingkori leleteket idéznek – természetesen rajzfilmre hang(esetleg kép)szerelve. Még az sem túlzás, hogy Hablatyék kis falujában annyi könyv van: a vikingek a közhiedelemmel ellentétben nem valami ordító barbár népek voltak, hanem meglehetősen érdeklődő társaság, akik tisztában voltak vele, milyen hasznos dolog feljegyzéseket készíteni (Izlandon például télen, amikor nem nagyon tudtak mit csinálni magukkal, az idővel, és a sok levágott marha bőrével, a mai napig élvezetes sagákat írtak).

Bár a magyar fordítás kifejezetten korrekt (a nevek szerintem nagyon jól sikerültek; láttam amúgy angolul és magyarul is), és a szinkronnal sem volt semmi baj, elveszett az a halovány kis hangulati elem, hogy az eredetiben hősünket kivéve mindenkinek enyhe skót akcentusa van. Az egyik összeszólalkozás során Hablaty fejéhez is vágják, hogy miért nem beszél úgy, mint a többiek – ezt tulajdonképp én is megkérdezném, mert rettenetesen szeretem a skót kiejtést. Persze aki szinkronnal látta, az se szomorkodjon, még ez a hollywoodiasra tompított skót tájszólás is megnehezíti a szöveget. Egyébként még ez is egy találó kulturális elem: a skót angol tájszólás alapjait is adó germán nyelv, a skót – melynek távolról sem rokona a helyi kelta nyelv, a gael – az angol nyelv alapvetően nagyon sok viking, főleg norvég hatást felmutató korai állapotából vált le úgy… nyolc-kilencszáz éve. Sokáig párhuzamosan fejlődtek, de van annyi eltérés, hogy ne lehessen egyszerűen az angol egy dialektusának mondani. Egyszóval az az angol akcentus, amihez a legtöbb köze lehetett a vikingeknek, tényleg a skót, nem bármi más.

Gerard Butlert a 300 után nyilván nem rázta meg, hogy ezúttal nem csak félig rajzolt hősnek kölcsönzi a hangját.

Az ilyen finomságok persze csak apró adalékok, hab a tortán. Nyilván volt belőlük még ezer, amit nem vettem észre, mert én is csak a saját mániáimra figyelek – de összességében éppúgy nem kellett őket felfedezni a film élvezetéhez, mint ahogy egy jól sikerült süteményen sem azt kóstolgatja az ember, van-e benne szerecsendió, és hány csipet.

És hogy kinek ajánlanám? Mindenkinek (kivéve azoknak, akik már nem állnak szóba azzal a kisgyerekkel, akik egykor lehettek, de nekik igen nehéz ajánlani bármit is). Meg lehet nézni felnőttel, gyerekkel: bár némelyik poénban ki-kikacsintgatnak, nem kell hozzá egy árva kulturális utalást sem felismerni, hogy érthető maradjon a történet, és nincsenek benne különösen ijesztő vagy nyomasztó jelenetek sem. Aki vidám, csak még vidámabb lesz tőle, aki nyomorultul érzi magát, garantáltan jobb kedvre derül – mert most komolyan. Ki ne szeretne magának egy saját, fekete sárkányt, aki egyesíti magában a macskák és a kutyák legjobb tulajdonságait? Ráadásul repül.

Kapcsolódó link:

Hivatalos honlap

Hozzászólások

hozzászólás