Vajon mit jelent az, hogy egy regény eredeti? Hogy megújítja a kliséket? Hogy úgy érezzük, lehengerlő a koncepciója? Hogy utána máshogy nézünk a világ egy jól behatárolható szeletére? Nos, ezek a megállapítások mind-mind igazak A halállistára is.
A rejtőzködő svéd (?) szerző első regénye a plüssállatok által benépesített városban játszódik. Főhőse Medve Erik, a Kristóf & Kristóf Reklámügynökség feltörekvő munkatársa, egzisztenciálisan nagyon is rendben lévő medve (ingatlan, feleség, szórakozás stb.). Már ez az alapfelállás is olyan, mintha ablakot nyitnánk egy áporodott szagú szobában. A friss levegő itt egyértelműen a helyszín- és szereplőválasztást jelenti. Egyben a regény ígérete – hogy ez valami nagyon cool olvasnivaló lesz – magasra teszi a tétet, és elmondható: nem is nagyon csalódunk.
A történet nem Toy Story-féle ártalmatlanság, vagy egy szimpla, Füles Mackóba öltött krimi. Egy szép napon ugyanis Medve Erik sötét múltjából felbukkan Galamb Miklós maffiafőnök, aki megtudja, hogy a titokzatos halállistára felkerült a saját neve. Ez nem a Schindler listája, a rajta szereplő plüssállatokért ugyanis a halál fuvarosai jönnek el. Galamb Miklós egyszerű üzletet ajánl a megrémült medvének: ha eléri, hogy neve lekerüljön a halállistáról, akkor Medve Erik felesége, a bájos Nyúl Emma is életben marad, ellenkező esetben Erik szívszerelmére csúnya végzet vár (Galamb verőlegényeinek, pontosabban: verőgorilláinak képében). Főhősünk tehát összeszedi magát, majd régi, züllött múltú cimboráit – közte egy drogos, homoszexuális antilopot – és elindulnak, hogy végére járjanak az eseményeknek.
Amint látható, nem éppen gyerekmeséről van szó. Nyomozás, erőszak, rejtély, csavar váltogatja egymást, ahogy egyre közelebb érnek a megfejtéshez, vagyis ahhoz a személyhez, aki a szálakat mozgatja. Davys könyvének esztétikáját az aranyos plüssállatok és a noiros krimi egyvelege határozza meg. Az ennyire eltérő minőségek (cukiság kontra piszkos ügyek) összeillesztésének a milyensége dönti el végül a regény értékét. Ebből a szempontból, úgy érzem, a kötet jól teljesít. Ami elsőre őrült hülyeségnek tűnik – romlott jellemű plüssállatok – azt kerek történetté duzzasztja az író gördülékeny, de jól megkomponált prózája, hihetetlen mesélőkedvének áradása. Sokkal többet kihoz a lehetőségekből, mint azt gondolnánk. Tim Davys ugyanis a következő kihívással nézett szembe: a plüssállatok élettere elsőre homogénnek tűnhet. Egy ilyen állatfigura bizonyára valamilyen harmonikus, LEGO-tisztaságú, Barbie-minőségű világ lakója, de ez nincs így; mint egy valódi városban, itt is mocsok és puccparádé található egymás mellett, az ajtók pedig néha szörnyű titkokat zárnak el a kíváncsi tekintetek elől.
A halállista sokat moralizál életről és halálról, mindennek az értelméről, a társadalmi folyamatok mikéntjéről. A svéd író mesterien fokozza az izgalmakat, ráadásul a különböző személyiségek is jól elválnak egymástól, habár furcsa módon a legizgalmasabb a másodhegedűs medve, Ede alakja. Ikertestvére, a regény főhőse pedig kénytelen kibillent életével szembenézni, és észrevenni, hogy semmi sincs pont úgy, ahogy azt eddig hitte. Szembesül az elmúlás árnyával, a legnagyobb misztériummal, ami elől még egy édibédi plüssállat sem menekülhet. A regény magával ránt ebbe a groteszk világba, és nem enged el, a kitűnő koncepcióhoz jól megírt fejezetek tartoznak. Megismerjük a város közelmúltját, sok részletet, és csak arra vágyunk, hogy kiderüljön, ki állítja össze a halállistát, és mi a célja ezzel. (Amúgy elképesztő, hogy egy régi állatos viccből mi mindent ki lehet hozni – a halállistás, nyuszis vicc eléggé közismert, úgy látszik, Skandináviában is.)
A regény mégsem csillagos ötös.
Ennek oka a narrációban keresendő. Az még nem akasztja meg a regény folyamatosságát, hogy flashback-ekben nyerünk betekintést Medve Erik és a többiek múltjába. Egy idő után viszont ez a technika esetlenné válik, és lelassítja az amúgy gyors sodrású szöveget.
A másik zavaró fogás az információk visszatartása, melyeknek köszönhetően inkább nézzük a cselekményeket, mintsem hogy együtt éljük át vagy kitaláljuk azokat. Ráadásul amikor már lelepleződik a főrossz, még mindig van hátra valami a regényből, de az már csak amolyan pepecselésnek tűnik.
A halállista a maga komoly, bűnös, szenvedő és szeretetre vágyó plüssállataival elképesztően eredeti regény. Egyedi módon mutat tükröt nekünk, embereknek, és erre csak a legjobb állatmesék képesek.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
Ezt akarom!! Atyaisten milyen elképesztően csodálatosan beteg egy könyv lehet.
Én nemrég olvastam el. Valami humoros noir-paródiára számítottam, de ilyesmiről szó sincs! Ez a könyv elgondolkodtató, néhol felkavaró, néhol nyomasztó. De egy pillanatig sem vidám, szóval erre célszerű felkészülni. A „beteg” talán valóban a legpontosabb meghatározás, amellett persze, hogy ez egy kiváló regény. Jó, de komoly súlya van, és nem szórakoztató, hanem elgondolkodtató.
Nekem pont hogy a narrációval nem volt bajom (a fordítási és helyesírási hibák jobban zavartak), úgy éreztem, nem használja ki a történet, a világ a témában rejlő lehetőségeket. Ennek ellenére szórakoztató volt, és még pár hét távlatából is dolgozik bennem, szóval le nem beszélnék róla senkit.
(Hozzá kell tenni, hogy hasonló témában nekem pár éve ez: http://en.wikipedia.org/wiki/The_Hollow_Chocolate_Bunnies_of_the_Apocalypse lett a mérce, lehet, ezért vagyok finnyás.)
@spivak: Azt elkezdtem, de 20 oldal után olyan hihetetlen módon felidegesített a vicceskedő stílusa, hogy feladtam…
Hanna, UGYE? 😀 pedig az apokalipszis csokinyulai, mint cím, nekem is végtelenül bejött, aztán a könyv meg nagyon nem… 🙁
@tapsi Valószínűleg nem mi vagyunk a célközönség… 🙂