1982-ben visszafordíthatatlan folyamat vette kezdetét. Habár korábbi filmekben is alkalmazták már az akkoriban még bizonytalanul botladozó számítógépes animációt, ezek a trükkök a Tron megjelenésekor váltották ki a leghangosabb reakciót, hiszen az említett filmben minden addigi alkotásnál nagyobb szerepet játszott a komputeres grafika alkalmazása. A film cselekménye ezt természetesen indokolttá is tette, hiszen a történet nagyrészt a számítógép belsejében játszódik, s már akkor megindult a találgatás a filmtrükkök jövőjéről.
A kilencvenes években a szakma és a közönség álla látványosan leesett a Terminator 2 és a Jurassic Park képi világától, noha azt mindenképpen hozzá kell tenni, hogy a lelkesedők mellett azonnal megjelentek az első fanyalgók is. Sajnálkozásuk teljesen érthető, hiszen a mozgókép felfedezése óta szakemberek ezrei végeztek úttörő jellegű kísérleteket a látványvilág minél hihetőbbé tételére, ezek az erőfeszítések pedig elképesztő találékonyságról és alaposságról árulkodnak. A türelmet és precizitást igénylő kockázásos bábanimáció, a kidolgozott maszkok és jelmezek, a bájos miniatűr terepasztalok és makettek, az óriási méretben elkészült díszletek, az önmagukban is szemet gyönyörködtető háttérfestmények mind-mind ennek a korszaknak a legmeghatóbb és leginkább elismerésre méltó eredményei.
A CGI ezeknek fényében kevésbé tűnik emberközelinek, ráadásul a nyakunkon a legújabb hóbort: a tökéletességhez közelítő, három dimenzióban élvezhető gépi grafika. Igaz, már az ötvenes években is készültek térhatású alkotások, napjainkban (és elsősorban az Avatarnak köszönhetően) jutott el arra a szintre a technika, hogy félő: valamit is magára adó filmkészítő nem lesz hajlandó az eddig megszokott két dimenzióhoz ragaszkodni.
Fanyalgók persze mindig is voltak. Rudolf Arnheim már 1931-ben, a hangosfilmek és a színes filmek megjelenése miatt temetni kezdte a mozgóképet. Aggályai (részletesen kifejti őket egy könyvhosszúságú esszében) elsősorban a befogadói élménynek szóltak, pedig hol sejthette még akkor, hogy évtizedek múltán már halott színészek is megjelenhetnek a vásznon, ha egy kellően elvetemült rendező úgy látja jónak, és hús-vér embertől gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek lesznek!
A számítógépes grafika térhódítása a régimódi nézőknél is érzékenyebben érintette magukat a filmeseket, akiknek korukhoz és vérmérsékletükhöz mérten, így vagy úgy, de bizony reagálniuk kellett az új kihívásra. Hogy egy tanulságos példát említsünk, a második generációs stop motion zsenik elegánsan nyugdíjba vonulhattak még, ám döntésre kényszerültek a harmadik generációsok, akik, ha nem akartak pályát változtatni meglett férfifejjel, bizony el kellett, hogy adják a lelküket a CGI ördögének (mint a Star Wars-saga birodalmi lépegetőiről híres Phil Tippett, akinek élethű farkasaival találkozhatnak a Twilight-saga kedvelői a legújabb részekben), és csakis a negyedik generációsok, mint Ron Cole (Sinbad: The Fifth Voyage) engedhetik meg maguknak, hogy a nosztalgiahullámmal vegyes komputergrafika-csömört kihasználva újból kézzel fogható eszközeikhez nyúljanak – nem kizárólag hobbiszinten persze.
Egy vaskalapos rajongó (mint e sorok írója) cinizmussal, keserű kiábrándultsággal fogad minden egyes új, háromdés CGI csodát. Megvetése, ha nagyon muszáj, megindokolható. És ilyenkor, ezekben a számára válságos pillanatokban a lehető legjobb időzítéssel érkezik egy film, amit egy hozzá hasonló is izgatottan, reménykedve várhat, és a huszonegyedik század technikája iránt érzett összes ellenszenvét egy csapásra elfeledheti.
A Tron: Örökség. Egy film, egy folytatás, amelynek megszületése már közel harminc évvel ezelőtt egyértelmű kellett, hogy legyen. Az alapötletből, a történetéből kifolyólag az egyetlen ésszerű és logikus lépés volt, hogy ebben a korban, a háromdé és a CGI fénykorában ezt a folytatást el kellett készíteni. A sztori részletesebb ismerete nélkül sem túlzás kijelenteni, hogy a vizuális trükkök nem az öncélú látványorgia kedvéért szerepelnek, hanem a cselekmény tökéletes kiszolgálásáért készültek, tehát aki ismeri az első részt, bátran, bizakodva ülhet be erre a másodikra. Hosszú idő után e sorok írója is így fog beülni. Az eredmény pedig hamarosan kiderül.
Kollárik Péter (Chelloveck)
Hozzászólások
[cikkbot további írásai]
Én voltam az egyetlen, aki elaludt az unalomtól az első rész alatt?
Ha nem lett volna az akkoriban forradalmi látvány, akkor egy elég gyengécske filmecske lenne. De ott volt.
Nem egy pörgős film, a párbeszédek botrányosan gyengék, a címszereplő pedig nekem határozottan ellenszenves, mégis szívesen újranézem bármikor (a legutóbb néhány hete). Gyengén volt kidolgozva az alapötlet, mégis olyan találó, hogy én élvezem a sztorit a mai napig, és a motoros meg a diszkoszos rész sok gyengeséget feledtet. Én különben is imádom! az unalmas filmeket. A legjobban attól félek, hogy az Örökség túl GYORS lesz nekem.
Az első filmet első alkalommal fekete-fehér tévén láttam. Mit mondjak, nem jött át annyira a látvány 😆
Chelloveck:
Kíváncsi vagyok, hogy fog tetszeni Neked. A látvány és a zene szerintem mindent visz, a sztori és a karakterek igazából csak zavaró tényezők, nem értem, miért erőltették.:)
Sam érkezése és az Arénás rész számomra székhez szegezős élmény volt.
Én a regényváltozat fordítása közben aludtam el majdnem. Azóta minden megjelenési formájában kerülöm.