Robert A. Heinlein 1966-os klasszikusa, A Hold börtönében végre magyarul is olvasható. A kérdés csak az, hogy milyen hatással van ránk most ez az űrkutatás lázában fogant regény?
A történet egyszerű: a Hold ugyanazt a funkciót látja el 2075-ben, amelyet Ausztrália kezdetben, vagyis egy büntetőtelepről van szó, amelyet az egykori elítéltek leszármazottjai laknak. A holdi társadalom elüt a földitől, elsősorban a demográfiai helyzet miatt. Ennek köszönhetően másféle családmodell alakult ki, melynek középpontjában a nők állnak. Ilyen famíliában él a főhős, Manual Garcia O’Kelly-Davis (Mannie) is, aki számítógéptechnikusként „kelti életre” Mike-ot, a Hold legintelligensebb komputerét.
Mannie önhibáján és akaratán kívül belesodródik egy forradalmi gyűlésbe, melynek következtében elkezdik szervezni a Hold felkelését a Föld ellen. Ebben hathatós segítsége lesz Mike, Bernardo de la Paz professzor, a rebellió éceszgébere és egy fiatal nő, Wyoming Knott. Így négyesben építik ki a forradalmi sejteket, majd elindulnak tárgyalni a Földre, hogy maguk mögé állítsák a földi közvéleményt.
Nos, 1966 óta rengeteg szél koptatta a regényt. Nézzünk meg néhányat!
Először is, a világpolitika. A hidegháború feszült légkörében, a vietnami háború kellős közepén járva jól megfigyelhető a szembenállás, a kettősség, ami 1990-ig meghatározó történetszervező elve volt a sci-finek. A Föld itt rossz, a Hold jó, de ez nem feleltethető meg tisztán a két világrendszer szereplőinek, különösen nincs szó az USA glorifikációjáról, sőt. A földi hatalmak közül egyedül Kínát ábrázolja valamennyire semleges szereplőként az író. Ez a kéthatalmi viszony valószínűleg a megjelenés idején sokkal erősebb hatást gyakorolt az olvasóra, jobban átélhetőbb volt.
A tudomány/technika változásai is megnyirbálták a regény háttérvilágát. A tíz a nyolcadikon bit memóriájú csodagép megmosolyogtató, amikor az ember éppen filmet néz a mondjuk 16 gigabájtos memóriakártyával fölszerelt mobiltelefonján. Viszont az is igaz, hogy Mike érdekes teremtmény. Tanúi lehetünk annak, hogyan lesz egyre bölcsebb, a gyermeki agyból igazi stratégává cseperedik.
A harmadik regényerodáló erő a science fiction irodalom változása. A Hold börtönében már az Új Hullám elindulása után jelent meg, és bizony az Aranykor írói fogásait tükrözve a campbelli esztétika jegyeit viseli. Igen, itt az ember a saját erejéből megküzd a zord, kietlen körülményekkel, és sikerrel telepedik le égi kísérőnkön. A főszereplő professzor – mert igazából ő mozgatja a szálakat, ő tervez el mindent előre – tanult, éles eszű tudósfigura. Találkozunk a régebbi sci-fik kedvenc jelenetével, a bizottság előtt monológgal is.
Ráadásul, ha mindez még nem volna elég, hogy archaikusnak tartsuk a művet, a tempója lassú, alig történik benne valami. A tényleges lázadásig oldalhegyeken kell átrágnunk magunkat, a sok-sok elmélkedés és szóbeli szervezkedés elnyomja a kozmikus csihipuhit, lassan csordogál az egész, végig nem gyűjt elegendő lendületet ahhoz, hogy úgy igazán lehengereljen bennünket.
A karakterek, ha nem is teljesen sablonosak, de nincs igazán mélységük: Manny kedvesen naiv, a professzor huncutul ravasz, a lány pedig vonzó, ahogy lennie kell. Sajnálatos etikai választásnak tűnik, hogy bár a holdiak nemes ügyért harcolnak, azonban ezt súlyos manipulációval teszik, ráadásul saját népüket is félrevezetve.
Mégis, ez a regény még ma is érdekes. Ennek első számú oka a stílus. Heinlein ügyesen szövi a mondatait, prózája nem unalmas. Ha nem is a leírások mestere, bőséggel kárpótol minket sok stilisztikai megoldása, például a társasági nyelvet imitáló dialógusai, a szöveg ügyesen váltogatott ritmusa.
A Hold börtönében másik erőssége a háttérvilág, a holdraszállás előtt elképzelt, extrapolált, meghódított égitest világa. Egy jól szervezett, de írott törvények nélkül is életképes társadalmat látunk, ahol szinte idilli a családi élet, szívósak az emberek és összetartók. Ideális terep a lázadáshoz.
A holdi emberek orosszal kevert nyelve egy másik klasszikust, a Gépnarancsot idézi fel. Heinlein rendkívül szellemesen vegyít egy majdnem kommunista utópiát a legkapitalistább felfogással. Nincs ingyen ebéd, se a Földnek, se a Holdnak – harsogja a regény, és optimistán mutatja be a libertáriánus gondolatot.
Egy-két apró részlet az, ami kérdéseket vet fel, például hogy miért lenne olcsóbb a Holdon termesztett búza a földinél, vagy hogy mi történt a súlytalanságban Manny karcsonkjával.
Elgondolkodtató kérdés, hogy a rendszerváltás előtt miért nem jelenhetett meg ez a regény. Azonban ha arra gondolunk, hogy a Hold nem akar több búzát szállítani a nagy testvérnek – ez elegendő ok lehetett az egyik legnagyobb hatású amerikai sci-fi regény, sőt író egykori hazai mellőzésére.
Különvélemény – Hackett ismertetője
További információk
- A Locus magazin 1998-ban megszavaztatta olvasóival az 1990 előtti sci-fi regényeket. A toplista 2. helyén végzett A Hold börtönében.
- 1966-ban Hugo-díjat nyert, 1967-ben Nebula-díjra jelölték, és elnyerte a libertáriánus sci-fi életműdíját is (Prometheus Awards Hall of Fame).
Link:
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
Nem rossz könyv ez sem, de különösebben nagy hatással tulajdonképpen nem volt rám.
Ui: Most már olyan Galaktika könyvekről is írjon valaki, amiket még nem olvastam 😛 Pl. érdemes-e megvenni a Valentine-folytatásokat, a Fagyos Édent, A szivárvány tövébent vagy az Elízium lányát?
Ha Valentine, a Majipoor krónikái a Valentine-könyvek sztorijától független történetek gyűjteménye, ami ötletesen és viszonylag hétköznapi szereplőkön keresztül (szó szerint) mutatja be Majipoor egyes korszakait és fontosabb jellegzetességeit (Álmok Királya, alakváltókkal vívott háborúk stb). Ha olvastad a Lord Valentine kastélyát, akkor rengeteg plusz infót ad a világról, de szerintem anélkül is érdekes.
noro: Igen, ez tényleg nem rossz könyv, de a hatása – erre céloztam több szempontból – nem olyan most, mint annak idején lehetett (volna).
A szivárvány tövében eredeti mű, mind a koncepcióját, mind a főszereplőjét tekintve, érdemes vele kísérletet tenned.
Ami az Elízium lányát illeti, nos én nem ajánlom különösebben. A három magyarul megjelent Elízium könyvből egyedül az Ajtó Óceánba volt az, amit végig bírtam olvasni, és tetszett is valamennyire.
(Na jó a Génszimfóniát is elolvastam, de több energiát fektettem bele, mint amit visszakaptam… )
Persze ízlések és pofonok.