Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy Borges vajon inkább prózaíró volt, vagy esszéista. A Jelenkor életműkiadásának két kolosszális kötete (a három évvel ezelőtt megjelent Jól fésült mennydörgés és az idén kiadott A végtelen életrajza) jól mutatja a dilemmát, terjedelmük csaknem megegyezik, ami egy bámulatos egyensúlyra enged következtetni (azért egy zárójeles megjegyzés: az „összegyűjtött” nem azonos azzal, hogy „összes”), de a műfaji átmenetek, stiláris eszközök is egészen lenyűgözőek – Borges novellái gyakran esszészerűek, esszéi pedig elbeszélésszerűek, megesett az is, hogy válogatáskötetein belül keveredtek novellák és esszék, szóval akkor hogy is van ez? A kategorizálás persze lényegtelen is, meg érteni sem értek hozzá, maradjunk annyiban, hogy Borges nekem nagyon, és itt pont a mondat végére.

Nehéz is volna, hogy ne érezzek szellemi rokonszenvet: amikor a Próza Edda megengedett metaforáit katalogizálja és rendezi takaros táblázatba, ő is afféle örömöt érzett, mint amilyen a bélyeggyűjtéssel jár. Vagy amikor egyik kötetének mottójaként ezt az Alfonso Reyes-idézetet választja: „Rossz, ha az ember nem jelenteti meg a műveit: eltelik az élete, míg újraírja őket.” (Értsd: jobb nyersen, mint sehogy.) Vagy ahogy szerényen elnézést kér saját „szegénységeiért”, és valóban, ő is formális bölcsészeti képzettség nélkül írt, szabadon, emiatt esszéit sem fojtják meg keményfejű szakkifejezések, merev konstrukciós elvárások.

Mintegy beszélgetve ír: minden esszéjének első mondata lendületből jön, mintha épp csak letette volna a pohár sört, hogy aztán újra előredőljön, és ami az eszébe jut, tolja csak, bárkinek, aki meghallgatja. Így kell szépen esszét írni (gondolom én), nem kioktató, hanem csevegő hangnemben, a kíváncsiság és az összefüggések mámorának kedvéért, mindenféle hátsó szándék nélkül. Így aztán mindent szabad, nincs keret, semmi nem mutat túl a témán. Sem idő, sem földrajz nem tolakodik a vizsgált irodalmi művek, történelmi események, absztrakt koncepciók összekötősdijébe, nincs olyan, hogy ne férjen bele egy hirtelen beugró olvasmányélmény vagy emlék, ami azonnal releváns lesz – valahogyan, bárhogyan. És lehetne ebből egyfajta üres izmozás a lexikális tudással, de mégsem válik azzá, azt hiszem, Borges agya is könyvtárosi agy lehetett, hiszen látszólag nem az volt a célja felhalmozott ismeretekkel, hogy egy műveltségi hierarchiában egyre feljebb, hanem hogy teljesen sík, panorámaszerű mellérendeléssel összesöpörje, rendszerezze a világ tudásanyagát (személyes szempontok alapján, de emiatt is izgalmas minden esszéje).

Olyan ez az egész életmű, mint egyfajta tűnődés a polcra helyezett könyvek sorrendjéről (persze, nem tárgyi értelemben, Borges írja is, hogy a könyvek fizikailag nem érdeklik). Következésképpen vannak visszatérő témái, amelyekhez újra és újra más dolgokat csap hozzá, és igen, mint amikor az ember méretes könyvek elmozdíthatatlansága köré igyekszik szervezni saját könyvtárának kiépítését, új könyvek megszerzése esetén annak átrendezését – vannak könyvek (témák), amelyeket ilyenkor nem lehet kikerülni. Borges esetében ilyen mondjuk az idő, az emlékezet, történelmi események hatásai, vagy egyes irodalmi formák. Nem tanulmányok ezek, de nem is odavetett véleménydarabok, ahogy mondtam, párbeszédek egy olvasó ember érdeklődési körei között, de olyan igazi nagy fórumot képzeljünk el, ahová mindenkinek és mindennek van belépője – magának a mindennek is.

Mintha egyáltalán nem érdekelné az, hogy formailag és tartalmilag mennyire legyen is kiváló egy-egy írás: hol semmi újat nem mond a választott témáiról, hol teljesen újszerűen dobál össze egymáshoz addig köszönőviszonyban sem álló témákat, de a nagy témaköröket is pár oldalban lerendezi, könnyű nyári gondolatvihar. A sorok közt mégis kirajzolódik a súlyos, klasszikus műveltség, és valami annál is nagyobb, de ezt Borges nem lenézésre használja, mintegy természetes következményként jelenik meg csupán az olvasás kedvéért olvasó ember mellékes személyiségjegyeként.

Szóval forgatom ezt a nagy esszégyűjteményt (hogy olvasom, az túlzás), hol felkapom a fejem és belemerülök a szövegbe, mert felemlegeti azokat, amelyekre amúgy is ugrok (Dante, Hawthorne, Wells), máskor érdeklődés nélkül továbblapozok (esetenként ilyesmi személyes ígérettel, hogy lassan mondjuk illene legalább a Phaidrosz-t, hm-hm), de nem is kell, hogy mindent értsek – Borges fiatalkori esszéi kimaradtak, minden itteni írás egy érett, sokat olvasott ember széljegyzete a világ műveltségéhez. Nem is akarnám erre a műveltség-pornóra kifuttatni a dolgot, de azért a név- és címmutató árulkodik a leggyakoribb témákról: Homérosz, Platón, Cervantes, Milton, De Quincey, Hume, Joyce, szóval mégiscsak a hardcore ismeretanyag.

Szerencsére az olvasó egy percig sem érzi, hogy Borges szintje alatt bármit is szégyellni kellene, mert ahogy mondtam, nem lefelé beszél nekünk, hanem amolyan tárlatvezetést tart, tudja, hogyan adja el a kedvenceit úgy, hogy ne hivalkodjon. Te jó ég, annyira szeretem, amit csinál, ahogyan csinálja (ő ilyen vallomást például soha nem szúrna be), és biztosan nem vagyok ezzel egyedül, különben nem lenne itt ez a (várj, megszámolom) huszonhat oldalra rúgó bibliográfia a magyar fordításokról és különféle kötetekről, best ofokról, remixekről, stb. – mármint, ha egy argentin íróval ennyire együtt tudunk rezegni, ilyen hosszú időn keresztül, akkor ott csak van valami egészen univerzális, megőrizendő, újra és újra polcra helyezendő.

Akkor hát ez a könyv is az, QED.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon