Időnként belefutok (hol komolyabb, hol vicceskedő) beszélgetésekbe, ahol szerényebb körülmények között élő, marginalizált, vagy egyenesen életen át tartó traumák terhével örökre összezárt olvasók piszkálgatják Margaret Atwood könyveit, hogy ő igazából legfeljebb a jómódú fehér szereplőit tuszkolja olyan fiktív szituációkba, amelyekkel be lehet aratni a jól termelő empátiapontokat, közben meg rengetegen élnek sokkal rosszabb körülmények között – olyanok, akiknek esélyük sincs arra, hogy a történetüket elmeséljék. Félretéve, hogy mennyire vegyük ezt érdemi kritikának, hát, ezzel az olvasattal felvértezve egészen parodisztikusnak tűnik a Legvégül a szív felütése, amelyben két exgazdag, gyermektelen párocska él egy autóban, folyamatos készenlétben, nehogy valaki kirabolja vagy megerőszakolja őket… hogy aztán az egész regény végül teljesen nonszensz szexuális őrületről és abszurd párkapcsolati huzavonákról szóljon.

Az első néhány alapozó fejezet még egészen komolyan vehető disztópiát skiccel fel: Amerikát egy nagy pénzügyi válság romba döntötte, hatalmas a munkanélküliség, egy meg nem nevezett régióban vagyunk, de azt a szerző hamar leszögezi, hogy a környéken már nem lehet rendesen létezni: a házakat kifosztották, az emberek prostituáltnak vagy bűnözőnek állnak, esetleg menekülnek és bujkálnak. Hogy miért van ez, hogy is kell elképzelnünk ennek a miliőnek az operatív létezését, vázlatos és ködös marad, mindössze kedvenc házaspárunk, Stan és Charmaine nyűglődéseit követjük, amíg be nem vonulnak a jobb életet ígérő Pozitron Projekt társadalmi kísérletre épülő, önellátó városkomplexumába.

Itt még két gyanú keveredett bennem, egy, hogy Atwood klasszikus, elhasznált sci-fi toposzokat kezd parodizálni, vagy kettő, nekiáll teljesen komolyan előrángatni ezt a poros koncepciót (a még antikabb „pozitron” szócskával), hogy a már jól ismert „sci-fit én nem írok” hozzáállásával újra feltalálja a spanyolviaszt – és bocsánat, mea culpa, nem, kiderül, hogy egyik lehetőség sem számít, mert maga a disztópia sem számít, még akkor sem, ha fokozatosan épül annak árnyalása és kibontása.

A Pozitron Projekt lényege a Consilience nevű város („cons” + „resilience”), ahol egy hónapot az emberek önkéntesen börtönben töltenek, egy hónapot szabadon, legalábbis a város keretein belül – van internet, de csak belső hálózaton, ilyesmi. Ez a rendkívül specifikusra kiépített kis mikrovilág sajátos szabályokkal, szokásokkal, túlélési (kitartási) mechanizmusokkal – van egy csipetnyi központi rejtély, Stan simlis tesójának figyelmeztetései nyomán valamiféle feltárandó mocsok is, de lényegében mindegy is, mert az egyetlen, amire Atwood teljes mellbedobással fókuszál, az a szereplők privát szexuális élete.

Jóságos ég. Minden a szex körül forog itt. Íme egy teljesen felfoghatatlan (és valljuk be, képtelen) világ mindenféle nyegle, hibrid sci-fis koncepcióval, ahol mindenkinek az a legelső problémája, hogy kivel, mikor, hányszor. Ebben a regényben a férfiak olyannyira nem bírnak ki egy hónapot a feleségük nélkül, hogy élő csirkével elégítik ki magukat. Nem vicc. Néha egészen konkrétan nem hittem el ezt a könyvet, le kellett tennem, hogy megnézzem, hogy tényleg Atwood neve van-e rajta, még a Goodreads-re is ki kellett ruccannom, hogy meggyőződjek róla, hogy nem hallucinálok.

Szinte már mellékes, hogy mindezek mellé ez a regény nagyon rosszul van megírva, akár a prózát nézzük (helyenként gyakorlatilag a legócskább limonádéregények szintjére süllyed), akár a struktúrát: csapong és meredek kanyarváltásokkal hoz be hol teljesen banális, abszurd és komolyan vehetetlen jeleneteket, időnként egy kicsivel értőbb eszmefuttatásokat a dolgok szociológiai, technológiai vonatkozásairól (esetleg valamivel relevánsabban: az emberi testről és az önrendelkezésről), hogy aztán visszaessünk különféle ellenszenves karakterek nonszenszeihez. Telnek az oldalszázak, de soha nem érkezik el az a pillanat, ahol Atwood igazolhatná ezeket a viszketeg tónusváltásokat, teszem azt, arra utaló jelekkel, hogy szatírát vagy paródiát akart ebből kihozni, mert sajnos annak sem elég jó.

Egyetlen kifogása maradt erre: a Legvégül a szív eredetileg részletekben jelent meg, apró, szitkom-méretű fejezetekként, saját bevallása szerint Atwood leginkább csak ki akarta magát próbálni ebben a szaggatott Dickens-üzemmódban. A végeredmény olyan is, csak éppen mintha az egyes epizódok között azt is elfelejtette volna, mit is írt korábban.

Van egyébként ennek egyfajta katasztrófaturisztikai bája, rögtön már a mottóoldalon észrevehetjük ezt, ahogy Atwood a legmagasabb magasirodalmi idézetek (Ovidius és Shakespeare) közé beszúrja egy kúróalkalmatosság online reklámját – te jó ég, lehet, hogy Atwood mégiscsak tudatosan csinálta ezt az egész hülyeséget ilyenre? Ötszáz oldalnyi trollkodás volna ez? Van itt valami rejtett elegancia és magasság, amelynek megértését én így harmincas éveim közepén még csak meg sem sejthetem?

Akárhogy is, bámulatos ennyire radikálisan másfajta könyvet olvasni A szolgálólány meséje és a MaddAddam-trilógia szerzőjétől, amelynek premisszája még csak nem is tűnik vadnak – bizonyos szempontból még izgalmas (olvasmányos!) felfedezőútnak is elkönyvelhetjük, egyfajta irodalmi kuriózumnak (szóvicc-veszély!) – jó regénynek semmiképp.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon