Van valami mély mazochizmus a disztópiák olvasásában. Amikor felnézünk egy ilyen regény lapjairól, és abbahagyjuk a rossz jövőről szóló történetben való elmélyedésünket, vagy különösen, amikor a VÉGE szóhoz érünk, azért megkönnyebbült sóhajjal vesszük tudomásul: szerencsére sokkal élhetőbb világban élünk. Van víz, elektromos áram, nincs atomtél és kannibalizmus. Nálam ezért is volt súlyosan kontrasztos Octavia E. Butler kitűnő regényének az Agave Könyvek gondozásában, Huszár András gördülékeny fordításában megjelent 1993-as regénye, A magvető példázata. A jól olvasható könyvet ugyanis strandkönyvként fogyasztottam el, és nagy kényelemben tettem magáévá a szörnyű jövőképét. Jó, hogy Butler 2024-e már szinte biztosan nem lesz a mi 2024-ünk.

A jelen szépségét pontosan az okozza, hogy A magvető példázata – pandémia ide vagy oda – egy árubőségben, exponenciális fejlődésben és korábban legyűrhetetlennek tűnő problémák megoldásában éri el a magyar olvasót. Butler 1993-ban felemelt mutatóujja egyelőre tényleg csak példázat, példabeszéd maradt. Ettől még tanulságai és érdemei nem kisebbednek.

A regény Lauren Oya Olamina kisebb-nagyobb megszakításokkal írt naplójának 2024-2027 közötti bejegyzéseit tartalmazza. Az írót a világból az USA érdekelte, oda helyezte hát csapásait: az egykori szuperhatalmat a klímaváltozás okozta természeti kataklizmák, a folyamatosan növekvő társadalmi egyenlőtlenség sújtja, melynek következtében a szövetségi kormány meggyengül. A főszereplő tini lány szüleivel és kis közösségükkel egy Los Angelestől húsz mérföldre lévő, falakkal, szögesdróttal és fegyverekkel őrzött kommunában él. Ez a bezárkózás azonban nem a gazdagok luxusa, ahogy például manapság Dél-Afrikában és máshol is meglévő jelenség. A regény 2024-es világában a fosztogatók, a tolvajok, a gyilkosok elől kell védeni az embereket. A falakon kívüli élet ugyanis bizonytalan, ember embernek farkasa, a rendőrség már nem képes bűnmegelőzéssel foglalkozni. A nagy országot, amelyet korábban az “Amerikai álom”, a közös nyelv és a hit tartott össze, a teljes széthullás küszöbére jutott. Ebben a miliőben kell a koránál sokkal eszesebb Olaminának helytállnia, miközben apja, a baptista lelkész próbálja egyben tartani a kívülről egyre életveszélyesebb fenyegetésekkel, belülről reménytelenséggel és áruhiánnyal szembenéző csoportot. 

Szomorú regény ez, egyre rosszabb dolgok történnek, míg a főszereplőben el nem kezd mocorogni egy gondolat, amely később akár a magvető evangéliumi példázatában talán termékeny talajra hullhat. A regény harmadánál a lecsúszás még egy szinttel lejjebb taszítja a főszereplőt, és elkezdődik egy olyan kaland, amely már korábbi filmekből ismerős lehet, de mégsem közhelyes.

Pedig az időzítés, így visszatekintve, meglehetősen furcsa. A regény 1993-ban jelent meg, tehát pár évre a “történelem végétől”, a Szovjetunió felbomlásától, az amerikai kapitalista (leánykori magyar nevén: a tőkés) rendszer győzelmétől. A Sivatagi vihar hadműveletben az amerikai hadsereg játszi könnyedséggel mutatta be határokon túli erejét, de a gondok otthon jelentkeztek. 1992 áprilisában kezdődött annak a négy rendőrnek a pere, akik egy évvel korábban egy Rodney King nevű fekete motorost vertek össze minden további következmény nélkül. Az esküdtszék felmentette a négy férfit, és ennek, valamint a kiszivárgott, az eseményeket a maga nyersességében bemutató videofelvétel hatására pedig erőszakos zavargások törtek ki Los Angeles-szerte, előképeként egy törvényes rend nélküli Amerikának. Butlernek tehát volt honnan merítenie, ha igaz, hogy a science fiction a valóság egyik legpontosabb, metaforikus, zsánereszközökkel operáló tematikája.

A koszos, lepukkant jövőkép a posztapokaliptikus SF-sablon sajátja. A világégés elpusztítja az emberi civilizáció szövetét, amely leginkább a közösségek helyzetében és a feledésbe merülő technológiák használatában mutatkozik meg. Az ember amorális, a puszta túléléséért küzdő lénnyé degradálódik. Ebben, és nem a klasszikus-disztópikus Mi vagy a Szép új világ csillogó, vidám antiutópiájában játszódik a regény. (Korai példája Harlan Ellison A fiú és a kutyája című elbeszélése, kései leszármazottja Cormac McCarthy Az út című regénye.)

Hálásak lehetünk, hogy ha csak újabb hajók nem fordulnak keresztbe a Szuezi-csatornán, vagy nem torkollik fegyveres konfliktusba az új hidegháború nem a termékek, kütyük hiánya jelenti majd a véget. A magvető példázata mégis erős olvasmány, és egyáltalán nem azt állítja, hogy így lesz, hanem azt, hogy akár így is történhet, és akkor jobb felkészülni.

Butler regényének egyik nagyon közeli rokona egyébként Will McIntosh Soft Apocalypse-je, amelyben egy évtizedre elosztva szembesül az olvasó az egykori szuperhatalom, és vele polgárai lecsúszásával – Butler azonban keményebb tónusokat használ. Utóbbinál ugyanis a test és a hatalom körül forognak a kérdések: kié lehet egy másik ember teste, ki uralkodik kívül és belül, hogyan lehet önkontrollt gyakorolni egy halódó világban? Egy olyan helyen, ahol a kutyák sem az ember legjobb barátját jelentik, hanem gyerekeket felzabáló, elvadult állatokat?

A könyv aktuális, és nem csupán azért, mert a mohón adaptáló Netflix erre is lecsapott. Nem is azért, mert ma a sci-fin belül is fajsúlyosabb témákat pedzeget (feminizmus, kisebbségi lét). Egyrészt egy társadalmi sci-fit kapunk, egy fantasztikusan egyedi és jól megírt főhőssel, másrészt e lánynak ugyanaz az üzenete, mint az aranykori science fiction íróknak: az emberiségnek a csillagok közt van a helye. Emellett a lehető legmodernebb gondolat mostanság az egyre gyorsabban változó világhoz történő alkalmazkodás. A változás nem ellenség, mondja főhősünk, és ennél reménykeltőbb mondással sem 1993-ban, sem most, 2021-ben nem találkozhatunk.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon