Nemrégen a Netflixen zajos sikert aratott a Shadow and Bone fantasysorozat, amely Leigh Bardugo Grisaverzum-könyvsorozatán alapul, amelynek első kötete a Shadow and Bone – Árnyék és Csont.

Shadow and Bone angol nyelven 2012-ben jelent meg, és egyike volt a nagy hírverést kapott YA címeknek. (Az első könyvével debütáló szerzőről cikkeznek például a Publishers Weeklyn is, ahol az év egyik kiemelkedő tavaszi bemutatkozójának tartották, a Cindert jegyző Marissa Meyer mellett.) A trilógia nyitó Shadow and Bone az orosz kultúra ihlette, mágikus csavarral ellátott high fantasy.

Alina Starkova, az árva térképkészítő asszisztens egy nagyobb csoport tagjaként, éppen az első átkelésére készül a Ravkát kettészelő Árnyzónán. A képződmény leginkább egy fekete, egy helyben álló füstfalra emlékeztet, amin nem hatol át napfény, és emberevő szárnyas szörnyeknek ad otthont. Az átkelés emiatt mindig nagy veszteségekkel jár, de az ország két fele csak így tud kommunikálni és kereskedni egymással.

Homokon csúszó, vitorlával ellátott járműveken kelnek útra, melyeket csodás képességű, levegőt manipulálni képes grisák hajtanak. Indulás után nem sokkal megtámadják őket a szörnyek, és amikor már minden veszni látszik, Alinából éles fény tör elő, és ezzel megmenti legjobb barátját (és titkos szerelmét), Malt.

Mielőtt felocsúdhatna, Alinát eltépik régi életétől, és Os Altába, a királyi fővárosba, azon belül pedig a grisák központjába, a pazar Kis Palotába viszik, abban a reményben, hogy ő tényleg az a Napidéző, akire oly régóta vártak. Maga az Éjúr, a király jobbkeze és a grisák vezetője veszi szárnyai alá, akinek minden vágya, hogy a felmenője teremtette Árnyzónát végre felszámolhassa és az északi és déli határokon dúló háborúknak véget vessen. Alina az irigységgel és cselszövésekkel teli udvarban próbálja tökéletesíteni a képességét, ami közel sem megy annyira könnyen, ahogy kellene…

A könyv első fele igencsak letörte a kedvemet, mert közel sem teljesítette a várakozásokat. Úgy tűnt, a történet hozza a szokásos YA leosztást: árva tucatfőhősnő, aki nem akarja az újdonsült képességét, még ha az fényűző élethez is juttatja; ráadásul ott van nekünk a titokzatos, jóképű, nagyhatalmú (minimum százhúsz éves) Éjúr is, aki persze érdeklődést mutat Alina és csakis Alina iránt. Azonban a történet felénél kellemes meglepetésként ért a minőségi ugrás: fordulat fordulatot követett, a cselekmény pörgősebb és érdekesebb lett.

Alina fejlődik: az elején gyengécske szereplő, a könyv végére pedig felnő a feladathoz, amely nem kisebb, mint megmenteni és újraegyesíteni a királyságot. Sok recenzióban olvastam, hogy sekélyes karakternek tartják, mivel folyton a saját csúnyasága miatt aggódik – az első oldalakból megtudjuk, hogy még a saját nevelői is a megsavanyodott tejhez hasonlítják –, egy olyan környezetben, ahol mindenki kivételesen szép. Ezzel nem értettem egyet, mivel Bardugo ezen is csavar egyet, és a szépséget önmaguk elfogadásával köti össze.

A háttérvilág elemeiben nem hinném, hogy van eget rengető újdonság – a külföldi recenziók leginkább az orosz kultúrkört emelik ki, számukra ez egzotikus újdonság –, de élvezhető a szintézis. A grisa hierarchikusan felépülő szervezete három rendre oszlik: a legalsó szinten a Matyeriálok vagy fabrikátorok képviselői ügyes kézművesek, akik jól bánnak a különböző anyagokkal; az Étherálok vagy idézők közé  atüzet, vizet, levegőt manipulálók tartoznak; a Korporálok pedig a test felett van hatalmuk. Bardugo a képességeket megspékeli különböző “erősítők” lehetőségével, melyek egyéntől függően bármik lehetnek: különleges képességű grisáktól kezdve, állati maradványokon át fémekig. Alina kedvéért a legendás Morozova csorda nyomába erednek, hogy elejtsék a fehér szarvasbikát, melynek agancsa olyan nagy hatalommal ruházza fel a lányt, amivel eltörölheti a Árnyzónát.

Tudományosabb hozzáállás jellemzi a világot, a grisák maguk is az alaptudomány képviselői – például a Korporáloknak anatómiai ismereteik vannak –, illetve a képesség nélküli emberek már muskétát és karabélyt használnak. Az egyik háttérben megbúvó mozgatórugó, hogy fegyverek fejlődése miatt maga az Éjúr is agrisák korának leáldozásától tart.

A szerző számos idegen szót is használ a könyvben, melyek részben orosz nyelvűek, részben pedig orosz gyökerű kreált szavak. Engem ezek nem zavartak, mivel nem sok közöm van a nyelvhez, de volt, aki nehezményezett vagy nevetségesnek talált néhány szót – kezdve mondjuk a grisával, ami alapvetően egy férfi becenév.

A könyvhöz gyönyörű térkép is dukált, melyet egyenesen a Scott Westerfeld-féle Leviathan-sorozat térképtervezője, Keith Thompson rajzolt. A második részben kitágul a világ, így remélhetőleg ezen a téren is tartogat még meglepetéseket mind a szerző, mind a grafikus.

Azoknak ajánlom a Shadow and Bone-t, akik vándorlós/mágusos/romantikus high fantasyra vágynak. Kristin Cashore, Graceling – A garabonc című regényének és Az utolsó léghajlító film és mesesorozat kedvelői jó eséllyel ezt a könyvet is szívesen olvassák majd. A második rész Siege and Storm – Ostrom és vihar, a harmadik Ruins and Rising – Pusztulás és felemelkedés címet viseli, és magyarul a Könyvmolyképző Kiadónál jelentek meg, ahogy a grisaverzum többi kötete is.

Kapcsolódó linkek:

A szerző oldala

Bardugo interjúja a grafikus Keith Thompsonnal

John Scalzi blogjában, a népszerű Big Idea rovatban Leigh Bardugo elmeséli, hogyan született meg a regény

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon