SFmag

2021 a fantasztikus zsánerbe tartozó filmek terén sok kerek évfordulóval ajándékoz meg minket. Szokásos Retromozi sorozatunkban éppen emiatt ezúttal nem egy esztendőre koncentrálunk, hanem a 30, 40, 50 éves mozikra.

Ó, azok a csodálatos kilencvenes évek, amikor elárasztottak minket azok a képregényadaptációk, amelyek, szemben a mai trendekkel, nem egy ismert szuperhősről szóltak. Akadtak kivételek – Supermannek már a mozivásznon éppen leáldozott, Batmannek meg még éppen nem –, de mellettük olyan figurák történetét filmesítették meg, mint a Rocketeer, Dick Tracy, a Holló, a Maszk, a Fantom, a Sötét Zsaruk. Ezt a sorsot nem kerülték el Charles Addams ismert és sokak által szeretett figurái sem.

Az Addams család 1938-ban kezdték meg a pályafutásukat karikatúra – vagy egypaneles képregény – formájában a The New Yorker lapján, amely során rendre görbe tükröt tartottak az amerikai értékek előtt, megihletve olyan alkotókat is, mint a fiatal Tim Burton. Hamarosan olyan népszerűek lettek, hogy készült belőlük tévésorozat John Astinnel a családfő szerepében, rajzfilmsorozat (a családtagok egy Scooby Doo epizódban is tiszteletüket tették), valamint musical. A mozivásznon azonban először 1991-ben láthattuk őket, amit 1993-ban követett a folytatás.

Mindkét filmet Barry Sonnenfeld vezényelte le, aki ekkor próbálta ki magát először rendezőként. Visszatekintve kicsit furcsának tűnhet, hogy nagy népszerűségnek örvendő karakterek megfilmesítését egy első filmes rendezőre bízták, de Sonnenfeld világlátása és érzéke az abszurdumhoz kiválóan illett a szóban forgó családhoz. Pedig az Addams Family gyökereit és stílusát tekintve inkább adta magát rövid szkeccsek sorozatához, amit nem is volt olyan egyszerű egész estés filmekké összefűzni.

Valahol zseniális húzás volt mindkét alkotás középpontjába helyezni – és a története katalizátorának megtenni – Fester bácsit, ugyanis amennyire közkedvelt karakter, annyira hajlamos ő elveszni a saját laborjában, ahol kimarad a történések sűrűjéből. Márpedig egy féltucatnyi főbb karaktert felvonultató film nem engedheti meg, hogy fókuszt veszítsen, kiváltképp, ha a történet elsődleges feladata, hogy összetartsa a különböző szkeccseket, legyen szó a családi ház mindennapjairól, aukcióról vagy iskolai színpadi darabról.

Az első filmben ez nem is sikerül minden döccenő nélkül, ugyanis ott sokáig nem Fester bácsit láthatjuk, hanem egy őt eljátszó imposztort (akiről persze kiderül, hogy valójában tényleg az amnéziás Fester). Márpedig a közönség mégis csak azért váltott jegyet, hogy a többi családtag mellett az igazi Festert is lássa. Ennek következtében – lásd említett színpadi darab, illetve később a mamuskatánc – az ál-Fester ki is esik szerepéből, és minden megjátszás nélkül úgy tesz, mintha az igazi lenne. Az, hogy a karakter nem esik emiatt darabjaira a dramaturgiával együtt, elsősorban Christopher Lloydnak köszönhető, aki szívvel-lélekkel játssza el mind a csalót, mind az őrült tudóst, aki egyben saját maga Igorja.

Egyesegyedül azért nem lopja el a show-t, mert a színésztársai semmivel sem maradnak le mögüle. Rául Juliá hihetetlen energiával játssza el Gomezt, az ő zabolátlanságát pedig kiválóan ellensúlyozza arisztokratikus kimértségével Anjelica Huston, ahogy nem véletlen vált egy csapásra ismertté az első film bemutatójakor még csak 11 éves Christina Ricci sem. De ugyanígy eltalált Dan Hedaya megkeseredett ügyvédje, vagy Joan Cusack pszichopata fekete özvegye a folytatásban.

És hamár a második résznél tartunk, ott ugyanazt kapjuk, még feszesebben, még energikusabban, még kiforrottabban, holott több szálon fut a cselekmény és többet is markol az előzőnél. És nem csak arról van szó, hogy Fester bácsi ezúttal végig önmaga, hanem a párbeszédek is frappánsabbak, a humor pedig még bevállalósabb, olykor pajzán, olykor még sötétebb, és nagyon sokszor ad fricskát a nyárspolgári képmutatásnak, mint amilyen a nyári tábor, ahol kötelező jókedvűnek lenni, és nyert ügyed van szőkelányként (de akkor nem, ha kövér, tolószékes vagy fekete vagy). Ja, igen, jóval többet kapunk Mercedes McNabból, aki sütiárus lányból lépett elő egy tenyérbemászón elkényeztetett táborhercegnővé.

Pedig, még mielőtt bárki félreértené, én kifejezetten szeretem az első részt, ami képes a maga fekete humora ellenére őszinte szeretettel mesélni a családi kötelékről. És már abban is kaptunk egy eltalált női gonoszt Elizabeth Wilson alakításában, aki a maga módján ugyanúgy manipulálja az önbizalomhiányban szenvedő Festert, mint később Cusack Debbie-je.

Azóta sem sikerült ilyen adaptációt letenni az Addams családról, pedig többször is próbálkoztak. Először videóra jött ki egy nem is annyira folytatásnak, hanem inkább egy új sorozat elindítójának szánt film – Jobb együtt, mint darabokban –, és azt hiszem, sokat elmond, hogy még az olyan veteránnak, mint Tim Curry, sem sikerült elérnie, hogy egy lapon emlegessük Juliával. Nem olyan rég pedig egy animációs film készült róluk, hogy szinte azonnal feledésbe is merüljön.

Talán azért is, mert, a két film szerencsés csillagzat alatt születhetett, és itt nem feltétlen a színészekre, de a környezetre, az érára is gondolok, amikor lehetett szókimondóbb, bevállalósabb egy moziba szánt családi film – ma már ehhez minimum R-besorolás kell. Az Addams család senkit nem kímélt, míg ma már mindenki igyekszik elkerülni azt, hogy bárkit is tévedésből megsértsen.

Pedig éppen abban rejlik Addamsék varázsa, hogy – Wednesday kivételével – nem is vesznek tudomást a külvilág rosszallásáról, egyszerűen csak a maguk morbid, macabre módján élik életüket. Nincs olyan nyílt szembenállás a nyárspolgárok és kívülállók között, mint a már említett Tim Burton művei esetében – akitől pont a közeljövőben kapunk egy sorozatot Wednesdayről – ugyanis ők nem akarnak bizonyítani, nem akarnak megfelelni senkinek, egyszerűen önmaguk akarnak lenni.

Ez pedig valami olyasmi, amit mindnyájan megszívlelhetnénk.

Érdekességek:

– Sonnenfeld korábban operatőrként dolgozott a Coen-fivérek olyan alkotásain, mint a Véresen egyszerű, az Arizónai ördögfióka vagy A halál keresztútján, illetve olyan műveken, mint a Segítség, felnőttem!, a Dobjuk ki anyut a vonatból, a Harry és Sally vagy a Tortúra. Emellett korábban számos pornófilmen is dolgozott ugyanebben a pozícióban, amelyeket valamiért nem látunk az imdb oldalán (tegyük hozzá, nem ő az egyetlen Hollywoodban, aki pornófilmekben kezdte pályafutását).

Később rendezőként olyan alkotásokat köszönhettünk neki, mint a Szóljatok a köpcösnek!, a Sötét Zsaruk, vagy a Totál káosz, illetve, a korrektség végett a Vadiúj Vadnyugat. Sorozatok terén pedig az ő nevéhez fűződik a Halottnak a csók. Elmondása szerint még a kilencvenes években filmet akart rendezni a pornó világáról, ami végül a Boogie Nights miatt esett kútba. Szokása magát egy cameo erejéig beletenni a filmjeibe, így az első részben Gomez játékvasútjának utasát alakította, a másodikban pedig Wednesday fiújának, Joelnek az apját.

– A második filmben majdnem minden színész visszatér, Judith Malinát kivéve, akinek a karakterét – a nagyit – a folytatásban Carol Kane alakítja.

– Ezzel szemben a Lurchöt alakító Carel Struycken visszatér a Tim Curry-féle Addams Familyben is, amihez Sonnenfeldnek semmi köze nem volt, de látjuk őt a Sötét Zsarukban is óriás földönkívüliként, amihez már annál inkább.

– Anjelica Huston Morticiája nem keveset köszönhet Lugosi Béla Drakulájának – erre utal az is, hogy az ő szemét is ugyanúgy egy fénycsík emeli ki.

– Eredetileg ebből is egy trilógiát terveztek, ami végül Juliá halála miatt nem valósult meg.

– Az első film első előzetese, amiben Christopher Lloydot még kezdetleges sminkben láthatjuk.

Hozzászólások

hozzászólás