2021 a fantasztikus zsánerbe tartozó filmek terén sok kerek évfordulóval ajándékoz meg minket. Szokásos Retromozi sorozatunkban éppen emiatt ezúttal nem egy esztendőre koncentrálunk, hanem a 30, 40, 50 éves mozikra.

A filmipar demokratizálódása valamikor az 1960-1970-es években elkezdődött. Egyre olcsóbb lett a nyersanyag, könnyebben hozzáférhetővé váltak az eszközök, nem kellett már nagy filmstúdióknál könyörögni lehetőségért (bár azért pénzt összekalapozni nem lett feltétlenül könnyebb). Persze nem minden műfajban működött a kis költségvetés; főleg horrorok vagy vígjátékok esetén, amikor egy doboz zsírkrétával, pár tubus technokollal, néhány üveg sörrel és pár haverral filmet lehetett csinálni. 40 éve Sam Raimi rendező maga is erre gondolt, fogta a barátait és elutazott Tennessee-be, hogy elkészítse a Within the Woods című rövidfilmjének egész estés verzióját.

A „ház az erdőben” típusú filmek talán nem voltak ismeretlenek a horror zsánerben, elvégre sok mozi játszódott elszigetelt helyeken, de a Gonosz halott (The Evil Dead, 1981) teremtette meg ennek leginkább használt (mára inkább elhasznált) kliséit. Egy csapat fiatal szórakozni, inni és szeretkezni indul a hegyek közé egy elhagyatott kis kunyhóba, ám ott összetalálkoznak valami félelmetessel, szól a fáma. Ezt a rendszert olyannyira csúcsra járatták többször is (többek között maga Raimi is a folytatásban), hogy már saját meta-paródiája is elkészült a Ház az erdő mélyén (The Cabin in the Woods, 2011) címmel. A Gonosz halott azonban még komolyan vette magát, annyira legalábbis mindenképpen, hogy komolyan vette a horror zsánerből eredő kitételeket és hideglelős szórakozást alkotott.

Ehhez pedig visszanyúlt az ősökhöz, egészen Lovecraftig. A háttértörténetül szolgáló hangszalagok, melyen egy idős tudós egy rejtélyes könyvből olvas, mely megidéz sosem látott erőket, már önmagában is kapcsolatot teremt. De később megtudjuk, hogy az a Necronomicon, a Lovecraft által kitalált fiktív, emberbőrbe kötött könyv (melyet azóta már meg is írtak), még inkább megerősíti ezt a kapcsolatot. Raimi azonban nem megy el a kozmikus horror irányába (ehhez legközelebb talán a második rész zárásában jut), és bár maguk a lények megérthetetlenek, nem ebből a megérthetetlenségből fakad a félelem, hanem sokkal testhez kötöttebb aktusból, a megszállásból.

A film azért nem vág rögtön a közepébe, szépen felépíti a feszültséget. Először csak megérkezünk és megismerjük az elhagyatott kis házat, aztán a szereplők megtalálják és meghallgatják a kazettát, és csak utána szabadul el a pokol. Különösen hatásosak a lények nézőpontjából készülő képsorok: fák dőlnek ki, ahogy megérezzük mindent átható jelenlétüket, baljóslatú zene hallatszik, halljuk a „Join us/Csatlakozz!” hívását, majd megpillantjuk a béke és biztonság parányi kis fényeit a házikó ablakain keresztül. Ezt a látszatot azonban a rendező megtöri, amikor a lények áttörik a védelmi vonalat és nem csak a házba, de magukba az emberekbe is behatolnak. Magát az aktust nagyon húsba markolóan mutatja a film: az erdőbeli erőszakjelenet (ami azért ide-oda csúszkál a nevetségesség határán, így lett mifelénk szállóige a „huncut fa”), a testek folyamatos csonkítása hatásos. A félelmet tovább fokozza, hogy ezek a démonok képesek játszani is prédájukkal: képesek elhitetni, hogy van megváltás, vissza lehet fordítani a megszálltak állapotát, így fokozzák a nyomást a többiek felett. Képileg rengeteget merített Az ördögűzőből (The Exorcist, 1973) mind a smink, mind a testek mozgatása terén. Ám annál sokkal véresebb: az elszabaduló káoszban mindenhonnan kukoricaszirup csorog, ami a feszültség mellett behozza az azt feloldó humort is. De Raimi fekete humora megcsillan abban a jelenetben is, ahol a már „halott” Linda ugyanazt a kukucskálós játékot játssza a sírt ásó Ashley-vel, mint ahogy ugyanez a pár évődött a film elején.

Persze, azért azt hozzá kell tenni, hogy ez a 40 év nem múlt el nyomtalanul a Gonosz halott felett. A smink és az egyéb effektek minden igyekezet ellenére sok helyen megmosolyogtatóak; a színészi játék is akkor a legjobb, ha meg sem próbálkoznak vele az amatőr szereplők. Bruce Campbell nem véletlenül lett kult-ikon, de a szerepe itt még közel sem annyira karizmatikus (és macsó), hogy teljesen a hátán vigye el a filmet. De mindezek ellenére a Gonosz halott működik horrorként, mert Raimi jó rendező és tudja, mit akar. Jól használja a kamerát, kreatív és feszültséget keltő szögeket választ, jókor közelít vagy vág be egy közelképet, nem használja túl a jump scare-ket. Ezekkel és a kevés fény látványos alkalmazásával hagyja az atmoszférát működni, amit remek hangeffektekkel és hanghatásokkal erősít meg (Joseph LoDuca filmzenéjét is érdemes kiemelni). Így bár olcsónak néz ki, valójában sosem vált olcsó szórakozássá.

A Gonosz halott azért is kiemelkedő, mert a folytatásai nem követték a slashereknél megszokott irányvonalat és sosem mentek el a nézhetetlen kategória irányába. Inkább emelték a tétet: Raimi a további részekkel nem csak bővítette (és helyenként újraépítette) a mitológiát, de új műfajokba is kalandozott. A Gonosz halott 2 (Evil Dead II, 1987) egy frenetikus és kaotikus horror-vígjáték, míg A sötétség serege (Army of Darkness, 1992) már kaland-vígjáték, kevés horror elemmel. Ritka az olyan filmsorozat, amelynek minden része más-más műfajban készült, és mindegyik részt érdemes is megnézni. Nekem nem is jut eszembe másik a Gonosz halotton kívül, úgyhogy már csak ezért a teljesítményért érdemes megnézni a nyitó epizódot. „Hail to the King, baby!”

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon