Ahhoz képest, hogy a Gormenghast-trilógia mennyire nagy hatású, mennyire hatalmas irodalmi teljesítmény a fantasyben, nem nagyon emlegetik, vagyis inkább csak úgy szűk körökben, leginkább az ínyencek, ugye, de azoknak a nevét már jobban ismerjük, akik tényleg szenvedéllyel beszélnek róla: China Miéville, Neil Gaiman, Michael Moorcock. Ezzel tulajdonképpen ki is rajzoltuk, miféle műre számítsunk: nem hőseposzra, hanem intrikákkal teli, gótikus, groteszk fantasyre, amelynek fő szereplője talán maga a vár, Gormenghast.
Ebben a várban minden merev, formális, ősi és már-már túlkomplikált hagyományok szerint zajlik (kedvenc közbevetésem, hogy ha az Earl akár csak egy kicsit is alacsonyabb, vagy más a szeme színe, akkor egy másik vaskos könyvből kellene kikeresni, hogyan illik viselkednie). És persze talán emiatt, talán más miatt, ebben a durva mostrumban az élet is nyomasztó, kegyetlen, de a kezdeti előítélettel szemben ez nem így csapódik le az olvasónak. Az olvasó valójában tök jól szórakozik, mert a nyomasztás nagyon gyakran gördül át humoros abszurdba (illetve figyeljük meg, szinte minden mondatban van valami komorságot, unottságot, ódonságot idéző jelző, már ez a túlzás is inkább humorosként csapódik le).
A Jelenkor hatalmas trilógiás kiadásában (egyébként ritka gyönyörű kiadvány) három regényt találunk, és a címeikből látjuk, hogy Titus Groan lesz a központi karakter, de valójában ez is félrevezető. Az első regény Titus Groan születésével kezdődik, és tulajdonképpen másról sem szól, hogy mennyire felbolydul az élet emiatt a kis esemény miatt, hogyan reagálnak erre különböző elborult karakterek, és megy a szemétkedés, áskálódás a kuktafiú, az Earl, az orvos, a dada, a főszakács és az Earl első számú embere között, és az egész egy hatalmas elborult parádé. Gyönyörű, tényleg. Szóval Titus itt inkább csak amolyan konfliktus-indító jelenség, mint igazi karakter.
A második regény már Titus fiatalkorát követi, itt sokkal nagyobb a feszültség a kötelesség és rituálék miatt, és persze a kis Steerpike is igazi antagonistává érik, ha ez eddig nem lett volna nyilvánvaló. Különösebb részleteket elkerülve, a második és harmadik rész is a Gormenghast falai túli világ ígéretével és részleges felfedezésével csábítja tovább az olvasót a rejtélyek és bizarr non-sequiturok zseniális forgatagába. Ezt át kell élni, tényleg, ilyen az igazi elit minőségű fantasy, amelyben már a nevek is annyira szuggesztívek és jópofák (Sepulchrave, Prunesquallor), hogy nem lehet betelni velük.
Ha ez nem lenne elég, a kötetben található egy extra novella Peake-től, illetve illusztrációként a szerző eredeti rajzai is itt vannak (nem is kevés, és nem is rosszak!). Az egyetlen sajnálatos tény persze, hogy Peake korai halála miatt lett csupán trilógia a Gormenghastból, egyébként lehetett volna több is (felesége később szegényes jegyzetek alapján megírt egy negyedik regényt, nem tudom, az milyen, vagy hogy van-e terv a hazai megjelentetésére). A BBC 2000-ben minisorozatban adaptálta az első két regény cselekményét, és ha lehet hinni a híreknek, Neil Gaiman dolgozik egy új adaptáción, szóval csak remélni tudom, hogy egyre többen ismerik meg ezt a klasszikust, amelynek minden fantasy-rajongó polcán ott a helye.
Hozzászólások
[fbdbh további írásai]
Kösz a cikket, ezt tényleg eléggé a radar alatt maradt nekem is. Gondolom, ez van, ha nem valamelyik “hagyományos” fantasy-kiadó adja ki magyarul a könyvet.
De már meg is rendeltem.
varázslatos lények vannak benne?
megvettem.
De mitől nagy fantasy? eddig semmi. 74. oldalnál tartok.
At least most of the restructuring of the other garden was completed last year. Brynne Heinrick Houlberg