Ahhoz képest, hogy a Gormenghast-trilógia mennyire nagy hatású, mennyire hatalmas irodalmi teljesítmény a fantasyben, nem nagyon emlegetik, vagyis inkább csak úgy szűk körökben, leginkább az ínyencek, ugye, de azoknak a nevét már jobban ismerjük, akik tényleg szenvedéllyel beszélnek róla: China Miéville, Neil Gaiman, Michael Moorcock. Ezzel tulajdonképpen ki is rajzoltuk, miféle műre számítsunk: nem hőseposzra, hanem intrikákkal teli, gótikus, groteszk fantasyre, amelynek fő szereplője talán maga a vár, Gormenghast.

Ebben a várban minden merev, formális, ősi és már-már túlkomplikált hagyományok szerint zajlik (kedvenc közbevetésem, hogy ha az Earl akár csak egy kicsit is alacsonyabb, vagy más a szeme színe, akkor egy másik vaskos könyvből kellene kikeresni, hogyan illik viselkednie). És persze talán emiatt, talán más miatt, ebben a durva mostrumban az élet is nyomasztó, kegyetlen, de a kezdeti előítélettel szemben ez nem így csapódik le az olvasónak. Az olvasó valójában tök jól szórakozik, mert a nyomasztás nagyon gyakran gördül át humoros abszurdba (illetve figyeljük meg, szinte minden mondatban van valami komorságot, unottságot, ódonságot idéző jelző, már ez a túlzás is inkább humorosként csapódik le).

A Jelenkor hatalmas trilógiás kiadásában (egyébként ritka gyönyörű kiadvány) három regényt találunk, és a címeikből látjuk, hogy Titus Groan lesz a központi karakter, de valójában ez is félrevezető. Az első regény Titus Groan születésével kezdődik, és tulajdonképpen másról sem szól, hogy mennyire felbolydul az élet emiatt a kis esemény miatt, hogyan reagálnak erre különböző elborult karakterek, és megy a szemétkedés, áskálódás a kuktafiú, az Earl, az orvos, a dada, a főszakács és az Earl első számú embere között, és az egész egy hatalmas elborult parádé. Gyönyörű, tényleg. Szóval Titus itt inkább csak amolyan konfliktus-indító jelenség, mint igazi karakter.

A második regény már Titus fiatalkorát követi, itt sokkal nagyobb a feszültség a kötelesség és rituálék miatt, és persze a kis Steerpike is igazi antagonistává érik, ha ez eddig nem lett volna nyilvánvaló. Különösebb részleteket elkerülve, a második és harmadik rész is a Gormenghast falai túli világ ígéretével és részleges felfedezésével csábítja tovább az olvasót a rejtélyek és bizarr non-sequiturok zseniális forgatagába. Ezt át kell élni, tényleg, ilyen az igazi elit minőségű fantasy, amelyben már a nevek is annyira szuggesztívek és jópofák (Sepulchrave, Prunesquallor), hogy nem lehet betelni velük.

Ha ez nem lenne elég, a kötetben található egy extra novella Peake-től, illetve illusztrációként a szerző eredeti rajzai is itt vannak (nem is kevés, és nem is rosszak!). Az egyetlen sajnálatos tény persze, hogy Peake korai halála miatt lett csupán trilógia a Gormenghastból, egyébként lehetett volna több is (felesége később szegényes jegyzetek alapján megírt egy negyedik regényt, nem tudom, az milyen, vagy hogy van-e terv a hazai megjelentetésére). A BBC 2000-ben minisorozatban adaptálta az első két regény cselekményét, és ha lehet hinni a híreknek, Neil Gaiman dolgozik egy új adaptáción, szóval csak remélni tudom, hogy egyre többen ismerik meg ezt a klasszikust, amelynek minden fantasy-rajongó polcán ott a helye.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 4 hozzászólás.

  1. Sichetti szerint:

    Kösz a cikket, ezt tényleg eléggé a radar alatt maradt nekem is. Gondolom, ez van, ha nem valamelyik „hagyományos” fantasy-kiadó adja ki magyarul a könyvet.

    De már meg is rendeltem.

  2. solymosgyu szerint:

    varázslatos lények vannak benne?

  3. solymosgyu szerint:

    Nálam ez bukni fog. az abarat sokkal jobb.

  4. solymosgyu szerint:

    Nálam bukott.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon