2018-ban az Insomniac Games fejlesztésében megjelent egy új Pókember videojáték, Marvel’s Spider-man címen (itt írtunk róla), részemről az egyik legjobb szuperhős játék, amivel játszottam, nehéz eldönteni, hogy a Batman: Arkham City vagy ez a nagyobb kedvencem, de Peter karaktere, az egész Spider-man-világ hangulata és szerethetősége miatt talán az Insomniac játékát választanám.
De mitől volt ilyen jó? Hiszen valójában nem sok újdonságot tartalmaz, sőt, sokban hasonlít is a korábbi Spider-manekre és az Arkham játékokra is kiváló és kreatív harcrendszerével. Csak mondjuk egyrészt mindenben kicsivel jobb az elődöknél. Vagy azért, mert sosem volt ilyen tökéletes élmény hálóhintázni New York Manhattanjében, vagy mert a játékélmény fantasztikus, és végig olyan sebességfokozaton pörög, ami kevés játék sajátja. Ami miatt azonban a 2018-as Spider-man szerintem igazán kiemelkedő volt, az a karakterei és a története. A 2018-as játék sztorija ugyanis kenterbe veri Pókember összes filmes kalandját. A főhős egy érett, végtelenül szimpatikus, már kutatóként dolgozó Peter Parker, aki a megszokott családi problémák mellett, barátok és ellenségek között próbál boldogulni emberként és szuperhősként egyaránt, és az Insomniac a rájuk jellemző lelkesedéssel és ritkán látott érettséggel nyúltak Peter Parkerhez, és tették komoly téttel bíró küzdelemmé a történetet.
A PlayStation5 eheti indulására pedig itt egy folytatás (ami PS4-re is kapható, mi is azon teszteltük), vagy inkább egy különálló kaland a 2. rész érkeztéig, a Spider-man: Miles Morales, amelyben ezúttal Miles Morales, Peter Parker tanítványa a főhős (névalliterációk kipipálva), aki az első játékban már megjelent epizódszereplőként. Fontos megjegyezni, hogy a Spider-man: Miles Morales önálló játék, a 2018-as Spider-mant nem kell birtokolni, sőt, még ismerni sem nagyon, bár, azért pár apróság, pl. Miles és Peter kapcsolata sokkal érthetőbbé válik. Viszont akinek kimaradt a 2018-as rész, a két játékot egybecsomagolva is meg tudja venni.
A történet elején Miles és Peter, azaz két Pókember védelmezi vállvetve New Yorkot, és egy akciódús, parádés felütés után Peter MJ-vel elutazik Európába, így a fiatal és még tapasztalatlan Milesra hagyja New York védelmezését. És itt kezdődnek a problémák, mert Miles egy egyre szövevényesebb összeesküvésre bukkan a Roxxon nevű techvállalat újfajta reaktortechnológiája kapcsán. És ennél többet nem is akarok mesélni a történetről, fedezze fel magának mindenki.
Az Insomniac Games továbbra is nagyon érti a Spider-man, a történetközpontú videojátékok lényegét: az alap, hogy mielőbb kapcsolatot teremtsen a játékos és a főszereplők között, és ezt a Miles Morales is percek alatt megteszi, Miles és családja, barátai szintén rendkívül szimpatikus csapatot alkot, és ez a sztori is tele van fordulatokkal, közben pedig pl. a mellékküldetések a 2018-as résznél sokkal változatosabbra sikeredtek, nyomozás, akció, rejtvény, lopakodás, a a helyiek védelmezése mind szórakoztató és dramaturgiailag feszesen van megírva.
Na, és az Insomniacnál emellett továbbra is nagyon magas fokon értik, mi az, hogy szórakoztatás, ugyanis a játékmenet ismét frenetikus. Miles természetesen más képességekkel rendelkezik, mint Peter, az úgynevezett Venom-strike révén egyfajta bioáramot képes magából kibocsátani, és erre épül a harci képességrendszere is. Kütyükből kevesebb van, de akár a holografikus kivetülések, akár az elektromágneses aknák, vagy a gravitációs technológia, vagy a rövid időre láthatatlanná váló ruha is sokszor segítettek, nem beszélve arról, hogy mennyire epikus harci jelenetek kerekednek, amikor mindent egyszerre érdemes használni. Az Insomniac a harcrendszert, a különféle ellenség képességeket ezúttal is nagyon kitalálta, nem lehet elégszer áradozni a kombók tucatjaival telitűzdelt kreatív lehetőségekről. Én általában mindig a magasból kezdtem, néhány ellenséget hálóba fontam és fellógattam, majd lecsaptam, némi közelharc, kütyükkel, kombókkal vegyítve, ez maga az adrenalinpumpáló totális káosz, majd láthatatlanná válva fel a magasba, aztán újra megint.
Persze, akadt ilyen is, amikor a poén kedvéért végiglógattam vagy tizenöt ellenfelet egymás mellé:
A szokásos utcai bűnözőkön kívül két új ellenségtípus/frakció tagjaival kell felvenni a harcot. Az egyik az Underground nevű, mondjuk úgy, terroristaalakulat high-tech eszközökkel felszerelt tagjai, fegyvereket teleportálnak, és csizmájukba épített meghajtással legalább olyan mozgékonyak, mint Miles. A másik csapat a Roxxon Security páncélos alakulata, ők némileg hasonlítanak a Sable International páncélos milicistáihoz, és szintén nagyon kellemetlenek tudnak lenni, főleg amikor elkezdtem hozzászokni a láthatatlanná válás előnyeihez, és erre egyes, spéci eszközökkel rendelkező katonái könnyedén kiiktatták ezt a képességet. Szóval, hasonlóan kemény és pergő összecsapásokra lehet itt is számítani, ezt itt talán még jobban is élveztem, mint a 2018-as játékban.
Miles egy rendkívül szimpatikus tizenhét éves, aki család és barátok közt tanulgatja a Pókemberkedést a karácsonyi hóeséstől fehérbe borult New Yorkban. A város, a helyszínek természetesen ugyanazok, de van egy sor új épületbelső, trükkös helyszínek, a lehetőségekhez képest pedig még szebb minden, és PS5-ön pedig valószínűleg egészen más élmény lesz.
A történet megközelítőleg ugyanolyan fordulatos és okos, mint a 2018-as részé, Miles és barátnője Phin között nagyon jó a dinamika, szokásos színvonalat többé-kevésbé hozza a fősztori is, néhány dramaturgiai megingástól eltekintve, talán csak Aaron bácsi karaktere, ami nekem már kicsit sok, mondhatni túlzás volt – majd megértitek, miért. (Persze, kisebb méretű, kevesebb, de nagyon szórakoztató boss-fightokkal.)
És a zene… John Paesano, amennyire tudom, inkább tévésorozatokhoz (pl. Daredevil) és videojátékokhoz komponál zenéket, de már a 2018-as Spider-mannél is fantasztikus munkát végzett. A Miles Morales zenéje viszont még jobb lett, fülbemászó, heroikus, dinamikus, rengeteget emel a hangulaton.
Azt mindenképpen fontos tudni, hogy a Spider-man: Miles Morales felvállaltan kisebb játék, ez az árán is látszik (de talán nem eléggé), viszont azért itt álljunk meg egy pillanatra. A Miles Morales szerintem kb. 20-25 órányi tartalmat nyújt, ebből kizárólag a fő történetet 6-8 óra alatt lehet végigjátszani, míg a 2018-as Spider-mannél ez kb. 18-20 óra volt. Mondjuk, így senki nem játszik szerintem, hogy _minden_ egyéb tevékenységet, mellékküldetést kihagy, és csak a sztorit darálja (pláne mivel itt a mellékküldetések sokkal-sokkal érdekesebbek és összetettebbek, mint a 2018-as játékban), így egy átlagos végigjátszás szerintem 12-20 óra lehet, ha pedig mindent meg akar csinálni valaki, akkor 20-25 órára tippelem a teljes játékidőt. És ez egy olyan intenzív élmény, amelyre a legtöbb 50-100 órás játék egyáltalán nem képes.
Miért fontos ez? Mert vannak azok a videojátékok, amelyek látszólag végtelen órányi tartalmat kínálnak, közben pl. szándékosan nem engednek a főküldetésekhez, csak ha buta mellékküldetésekkel cseszed előtte az idődet, hogy megfelelő szintre juss. Ezeknek a tartalmaknak a 95%-a időhúzás, a játékos szabadidejével való visszaélés. Számomra viszont a játékélmény a fontos, nem az, hogy rétestésztára nyújtott időrabló questekkel töltsem az időmet, de közben kiszámoljam, mennyi ideig játszhatok X forintért. Mert nem mindegy, hogy az az élmény milyen. A Miles Morales pedig az a fajta videojáték, amelyben amikor a fősztori végére értem, még egyáltalán nem volt kedvem félretenni, csakúgy, mint az elődjét. Van még egy csomó melléküldetés, én meg szívesen játszom tovább, és védelmezem New Yorkot. Mert a játékélmény a fősztori után is nagyon szórakoztató, sőt, simán megéri az újrajátszást new game+ módban.
Valószínűleg nem a Spider-man: Miles Morales lesz 2020 legjobb videojátéka, de az biztos, az egyik, ha nem a legszórakoztatóbb – csakúgy, mint a 2018-as alapjáték volt két éve.
Ja, és valamit majdnem elfelejtettem! Ne felejtsétek el megvárni a stáblista végét! A Marvel moziverzum legjobb hagyománya, a stáblista utáni teaser jelenet itt is tiszteletét teszi.:)
Hozzászólások
[hackett további írásai]
