Az USA-ban hivatalosan 40 éve, 1980. május 21-én mutatták be a második Star Wars-filmet, A BIRODALOM VISSZAVÁGot.
Hozzánk másfél évvel később érkezett először, és akadt, aki moziban izgulta végig, van, aki videokazettán, van, aki tévében vagy DVD-n látta először, de az SFmag szerkesztőségben sokunk számára meghatározó élményt jelentett.

Az alábbiakban néhányan felidézzük, hogy mit is jelentett nekünk a film, mikor láttuk először, és mit gondolunk a hatásáról.

Benkő Marianna (Makitra):

Annyi helyen és annyiféleképpen írtam már le, milyen jelentős hatást tett az életemre A Birodalom visszavág, hogy ezúttal inkább újranéztem. És mintha igazi purista lennék, a legeslegeredetibb, változtatás nélküli verziót (még a Lucasfilm logó se volt rajta!). És még mindig működik. Ismerem a sztorit elejétől a végéig, tudom a szöveget és mégis beránt. Nincs benne semmi üresjárat: a cselekmény folyamatosan pörög, nincsenek felesleges jelenetek, minden ad hozzá vagy a cselekményhez vagy a szereplők jelleméhez. Mégis képes lelassítani helyenként: ezért működik Yoda figurája vagy amikor az erőről beszél – van súlya az eseményeknek. Ugyan vannak suta megoldásai, egy-két vágáson is meglepődtem, de az effektek, a zene és a hangok nagyon működtek. Különösen ez utóbbi: minden egyes csippantás és morgás személyiséget és érzelmeket adott; ennyire tudatosan alkalmazni nagyon-nagyon ritkán hallom még manapság is a hangeffekteket. Szóval a világ készen áll, a történetet pedig ismerjük: tanulás és bukás, szerelem és gyász, van itt minden, izgalmas és szórakoztató módon. Még mindig szeretem.

Farkas Balázs (fbdbh):

Különc leszek: A Birodalom visszavág nem a kedvencem a régi trilógiából (ebben közrejátszik néhány érzelmi tényező, ne menjünk bele), illetve annak idején ezt láttam utoljára. Tehát ez volt a hézag-film, amit el kellett képzelnem. Azt, hogy hogyan lett hirtelen Luke-ból full frontál Jedi-lovag, miért lett Han Solo-ból műtermi objektum, és így tovább. És mivel a videotékák vonakodtak birtokolni egy példányt, de a könyveket meg lehetett venni, én ezt a sztorit előbb olvastam, mint láttam. Többször is lenyomtam, mire megpillantottam a Hoth-bolygót a saját szememmel. Már látszik ebből, mennyire furcsán kezdődött a kapcsolatom ezzel a filmmel. A Birodalom visszavág számomra pont ezt jelenti, ezt a misztikumot, ezt az okkult alámerülést az üreges fába, ahol magaddal és apád gonoszságával nézel szembe, hogy azt te is megörökölheted. Meg persze azt, hogy a hőstörténet után a fel nem készült hősök elindulnak, és bármi történhet, mert nem ők dominálnak. Mert a Birodalom nagyobb. Mert a galaxis nagyobb. Bármi megtörténhet, tényleg.

Ahogy ők is, a nézőnek (olvasónak) is van mit tanulnia. A hatalmi viszonyokról, a szövetségesekről, az árulókról, az Erőről. És ez a tanulási folyamat izgalmasabb, mint bármi, amit a kezdet és a lezárás adhat. Vonzó, sötét, rejtélyes és lehetőségekkel teli epizód ez, ami megalapozhatta volna azt a kilenc filmet, ami jó lett volna, de igazából annak csak az elképzelt változata az igazi, nem ami tényleg létrejött.

Nekem A Birodalom visszavág-ról (a fent tárgyaltak miatt) mindig ez a potenciál fog eszembe jutni, nem pedig a tényleges filmtechnikai és dramaturgiai eredményei, amelyek viszont tényleg a legjobbak a trilógián belül. Furcsa kapcsolat ez köztünk, de ezért és így szeretem.

Markovics Botond (Hackett):

1982-ben, hétévesen megszeppenten ültem a ráckevei moziban, mert ez volt életemben a második film, amire a szüleim elvittek (első a Dumbo volt), a moziterem pedig egy hatalmas, ismeretlen közeg volt, tele komoly felnőttekkel.

Ekkor még nem láttam az Új reményt (ellenben Fazekas Attila Csillagok háborúja képregényét már olvastam), de így is letaglózott a történet, ahogy a Felkelőket megtámadta a gonosz Birodalom, jöttek a lépegetők, de Han, Leia, Csubakka, meg a robotok elmenekültek a Millennium Falconon, megbújtak aszteroida mezőben, közben Luke találkozott Yodával, majd végül eljutottak a lenyűgöző Felhővárosba, ahol gyerekkori hősöm, Luke összecsap Darth Vaderrel, és végül elbukik, közben pedig egyre erőteljesebben dübörög a csodálatosan baljós birodalmi induló. Akkoriban fejből rajzoltam X-szárnyúkat és Tie-vadászokat, a suliban pedig azt találgattuk, hogy vajon mi lesz Hannal, tényleg Darth Vader-e Luke apja, és le tudják-e győzni végül az Uralkodót?

Valahol szívesen visszautaznék az időben, hogy gyerek önmagammal együtt újra átéljem azt az érzést, mert mára csak morzsák maradtak belőle. Ma már főleg azt látom, mennyire döbbenetesen sokat fejlődött a trükktechnológia három év alatt, mennyivel profibb lett a vágás, a tempó, mennyire élnek a karakterek, mennyivel jobbak a dialógusok.

Azt az egyet viszont biztosan tudom, hogy ez a két óra bizonyos szempontból meghatározta számomra az azóta eltelt évtizedeket is. Ezért se becsülje alá senki a történetek erejét.

Soltész Tamás:

Az eredeti Star Wars trilógiának még ma, 2020-ban is meg van a maga varázsa. A digitálisan feljavított változatoknak hála, hogy az idő vasfoga nem tudta kikezdeni ezeket a filmeket; a látvány továbbra is magával ragadó, a lézerkardok és más fegyverek animációi csodaszépek. A Star Wars varázsához szerintem hozzájárult Darth Vader ikonikus, gonosz karaktere, a hangulatos filmzene, valamint a három főszereplő (Mark Hamill, Harrison Ford, Carrie Fisher) remek alakítása. Sokan azt állítják, hogy a megjelenés időzítésének is kulcsszerepe volt a sikerben, mivel akkoriban, a vietnámi háború befejezése után nem sokkal, az amerikai nézők jobban vágytak a meseszerű történetekre, amelyek által jobban kiszakadhattak a feszült és zűrös politikai valóságból, a szürke hétköznapokból. Egy szó, mint száz; az alkotás megtalálta a célközönségét. Véleményem szerint az is előnyére vált ennek az univerzumnak, hogy jól ötvözi a fantasy és a sci-fi elemeket; a technológiai fejlettség, az űrhajók, lézerfegyverek tudományos-fikciós elemeknek tekinthetők, viszont az Erő használata, a tárgyak mozgatása gondolatokkal már inkább egy fantasy történet mágusának képességeire emlékeztetnek. A két műfaj sajátságai meghitten léteznek egymás társaságában; ha valaki egy birodalmi űrhajón megkérdőjelezi az Erő létezését, az nemsokára megérezheti Darth Vader fojtogató szorítását a torkán; neki mindössze egy gondolatba kerül az emberölés.

Az 1980-ban készült A Birodalom visszavág története drámaibb, mint az első vagy a harmadik részé; úgy tűnik, – legalábbis egy ideig – hogy a diktatórikus, elnyomó Birodalom új erőre kap és felszámolja a lázadókat egyszer s mindenkorra. Emlékezetes helyszínekkel szolgált a második rész is; a Hoth jégbolygója, a felhőváros, valamint az aszteroidamező, ahol az egyik lebegő szikla belsőjében lakó óriás féreg kishíján keresztben lenyeli a Millenium Falcont. Nagyon szeretem ezt a részt is, de kérdéseim azért támadtak vele kapcsolatban: mit eszik az a szerencsétlen behemót ott a fagyos vákuumban, és mitől hízott meg ekkorára, hogy még egy űrhajót is elropogtatna könnyedén? Ha csak néhány arra tévedő gázmolekulát fogyaszt el, mennyi idő alatt érte el ezt a testméretet?  A másik kérdéses dolog számomra, a Birodalmi Lépegetők harci értéke. Valóban nagyon cool megjelenéssel bírnak a robosztus gépszörnyetegek, amelyek ellen komoly tűzérségre van szükség, de a második rész elején a ravasz lázadó pilóták drótkötéllel elérik, hogy a saját robotlábaikban orra bukjanak a nagy lomha lépegetők. Miért éri meg a Birodalomnak ezeket alkalmazni, ha lassúak és könnyen kicselezhetőek? Lehet, ha olvasnék Star Wars regényeket megkapnám ezekre a kérdésekre a választ, a Warhammer és a Predator könyveim közé mindenképp be kell ékelnem a Csillagok Háborúja univerzumot is.

Sümegi Attila (Raves):

A Jedi visszatérrel ismertem meg a Star Wars-t, majd nem sokkal később az első filmet láttam végtelenszer: emlékszem, azon a nyáron, amikor megszereztem VHS-en (értsd: átmásoltam egy másolatról), minden nap kétszer néztem meg.

A Birodalom visszavághoz nagyon későn jutottam hozzá, talán emiatt se volt a kedvencem gyerekkoromban. Például nincs benne űrcsata! A negyedik és hatodik epizód után ez fájdalmas hiány volt akkoriban, amikor megvesztem az X-szárnyúakért és a Tie-vadászokért. Nincsenek benne jedik…. Az új reményben Obi-Wan dob be pár trükköt, vág le kezeket, a Jedi visszatérben Luke harcol fénykarddal. A Birodalom visszavágban Yoda… ül Luke hátán, és közösen reptetnek köveket, de… az összes Dagobah jelenetet borzalmasan unalmasnak találtam.

És az egész film arról szól, hogy főszereplők szívnak. Mindenki, egytől-egyig, senki se menő. Ja, de. Darth Vader menő. És a Birodalom, és az indulójuk, és az űrhajóik. Ám én gyerekkoromban Luke Skywalker akartam lenni, és őt ebben a részben eltángálják rendesen.

Amire emlékszem, hogy megfogott, az a lépegetők elleni csata, ott legalább Luke elintéz néhány AT-AT, aztán az űrcsiga az aszteroida mezőben, Han Solo befagyasztása és Luke kezének levágása.

Aztán teltek-múltak az évek, és mire középiskolás lettem, felértékelődött bennem a film. Rájöttem, hogy nem az űrcsata a lényeg, meg a csigák és a végtagok, hanem az emberi kapcsolatok, amelyekre épít, amelyeket bemutat és feltár. Luke-ot megmenti Han, Han és Leia, akik látszólag gyűlölik egymást, kiderül, hogy mégsem, Lando, a régi barát, aki elárulja a hősöket, de aztán megmenti őket, Luke, aki tanulni akar, de feláldozná magát a többiekért, és még sorolhatnám.

Szerintem ezek a Birodalom visszavág erősségei. És persze Vader, meg a Birodalom. És az indulójuk, pam-pam-pam, pa-pa-pam, pa-pa-pam…

Kánai András (SFinsider):

A Birodalom visszavág az a film, amelyre – életemben előszö és utoljára – egy makettel érkeztem. Valahogy helyénvalónak éreztük két másik társammal, hogy egy igazi Star Wars relikviával vegyük be az egyébként kihalt vidéki mozi nézőterét. Ami a nosztalgikus élményeken túl megmaradt, és újranézve is fantasztikus, az tulajdonképpen George Lucas döntése. A mi George-unkat én mindig is vizionáriusnak gondoltam, koncepcióembernek, ötletgurunak, aki szépen felépítette ezt a sosemvolt világot, de a saját rendezéseiben nem épp a Cannes-i Arany Pálmára hajtott. Épp ezért a legendás első (negyedik) rész mai szemmel viccesen egyszerű párbeszédek, lélektelenül játszó színészek, valamint látványhegyek, díszlettobzódások és felejthetetlen filmzene egyvelege. A trilógiai középső részében az alulról-felülről zárt Star Wars-halmaz kinyílt: nicsak, Han Solo szerelmes, nicsak, a jókat a barát árulja el, nicsak, a főhős apja a legnagyobb gengszter, illetve, nicsak, itt az igazi főrossz, egyelőre holografikusan. Azt mondanám, hogy a technikai show reelbe érzelmeket vegyítettek.

Mindig jó, ha a szívünknek kedves főszereplők elbuknak, és minél nagyobb a bukásuk, annál nagyobb lesz a katarzis, amikor győznek. A film végén, amikor Leia, Luke és szeretett robotpárosunk együtt nézi a galaxist… az fantasztikus. Ez az a pont, ami az egész trilógia benntartott levegője, az igazi feszültség, a fordulatok összegzése, a nagy várakozás: az árulóból ismét barát lesz- hogyan tovább? A fiú egyrészt megy a családi átok útján (a robotkéz), de meg is töri azt (nem áll át), az apa megy tovább a sötét úton, de mégis felcsillan valami a jobb természetéből, az űrcowboyunk, aki szíve szerint kimaradt volna az egészből, immár teljesen az ellenállás része lesz. Hogyan tovább?

És mindezek közben fantasztikus helyszínekről még különlegesebb tájakra utazunk, hatalmas és kisebb csatákban veszünk részt, a gazdagon benépesült Univerzum egy újabb szeletjébe tekinthetünk bele (CGI nélkül!), és csak szól, szól John Williams megismételhetetlenül szívbemarkoló zenéje.

Egyetértek azokkal, akik szerint ez a Star Wars-filmek csúcsa, innen már csak lejtmenet jött. De ehhez kellett egy igazi rendező, Irvin Kershner, aki ráncbaszedte Lucas látomását.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon