[Megj. ez az írás a Dűne-ciklus első három kötetét tárgyalja részleteiben.]

Több mint tíz évvel ezelőtt, egyetemistaként olvastam először A Dűné-t – nem is szaporítom a szót, imádtam, pedig nagyon nehezen ment az olvasás, rettenetesen vontatott volt az elején, a nevek, koncepciók megjegyezhetetlennek tűntek, néha felfoghatatlannak. Persze, amint beindult a könyv, nem engedett, stb., felesleges mondani. Az első folytatás, A Dűne messiása viszont nagyon ledobott, és úgy tűnt, az első könyv klasszikus egésze után nincs szükségem a folytatásokra, és ennyiben hagytam egy évtizedre. A Dűne megmaradt a fejemben, mint egy… nagyon jó regény.

Néhány évvel ezelőtt, kicsivel a Villeneuve-féle adaptáció bejelentése előtt viszont elkezdtem magam kényelmetlenül érezni magam A Dűne kapcsán. Észrevettem a kritikus olvasatokat, amelyek kételyeket ébresztettek bennem, de feltűntek azok a rajongók is, akik megőrülnek a folytatásoktól, mert (állítólag) annyira jók. Kezdett újra izgatni a dolog, de féltem, hogy csalódás lesz a vége. Végtére is nem csak a jó emlék, de a szenvedés is ott volt bennem.

Alex Jay Brady

Végül mégis valahogy ide terelt a sors, úgy döntöttem, újraolvasom az egészet, és tovább is megyek, elolvasom mind a hat Frank Herbert-kötetet. Most tartok a felénél. Most van csak igazán a levegőben, bennem, mindenütt. Most vannak… gondolataim.

Mert ezúttal minden máshogy történt. Egyrészt, oké, kicsit kínos, mert az új kiadások elkezdtek megjelenni a Gabo-nál, de én mégis angolul olvasom, mert hallani akartam Herbert igazi hangját. Másrészt, mintha nem is ugyanazt olvastam volna, főleg A Dűne messiása esetén.

Azt hittem… egészen eddig… hogy A Dűne egy kerek, egész könyv, és a folytatások csak függelékek. Ahogy az újraolvasás és a hozzáadott harmadik kötet, A Dűne gyermekei végére érek most, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez az elképzelés nem csak helytelen volt, de a folytatások ismeretében történő újraolvasás újra is értelmezte a fejemben az első kötetet. Arra a következtetésre jutottam, hogy A Dűne nem egy regény.

Ezt nyilván nem úgy értem, hogy A Dűne valami irodalmi hagyományokon felüli mű, valami szakrális magnum opus, ami sokkal nagyszerűbb egy átlagos regénynél (bár…), ennél sokkal prózaibb a gondolat: A Dűne kielégítő ugyan regényként, de egyúttal egy regényfolyam kulcsfontosságú darabja is, és inkább az, mint egy önálló regény. Mint A Gyűrű Szövetsége esetén, a folytatások magva egy újraolvasással világosan láthatóvá válik, a bemutatott szereplők (csoportok) egyoldalú, már-már részrehajló ábrázolása valójában egyáltalán nem tűnik többé kielégítőnek, és amit győzelmi katarzisnak hiszünk a kötet végén, tudjuk, hogy egy bukástörténet első lépcsőfoka. Nem is beszélve arról, hogy több szereplő (csoport) történeti ívének csupán a kezdetét ismerhetjük meg.

A következtetésem tehát: A Dűne szándékszerűen és eredményében is legalább egy trilógia, legalábbis negyedik kötet időbeli (és mondjuk, stílusbeli) ugrása előtt önmagában értelmezhető, de egymástól el nem választható ciklusdarabok összessége is, mindezek mellett egy olyan szociális szimuláció, amelyben a hősök csak addig hősök, amíg a nézőpontjuk közelében tartózkodik az olvasó.

Mark Molnar

 

Nemrég bele is futottam, hogy A Dűne olyan regény, ahol jók és rosszak világosan elkülönülnek, és ez a koncepció számomra, így az újraolvasás-folytatás során, teljesen értelmét veszítette. Egyre több írás jelenik meg a sorozat egyes darabjairól, amelyek dicsérik komplexitását anélkül, hogy leírnák, mire is vonatkozik ez. Láttam mély elemzéseket arról, amelyek elítélik A Dűne (az első regény) ábrázolásmódjait egyes szereplők és csoportok esetén, különösképpen többfajta elnyomás-narratívák mentén, de a szöveg közeli ismeretében a folytatások után így… igen? Nem ez a lényege?

Nagyon úgy tűnik, A Dűne regényként szemlélve teljesen más (és sok szempontból frusztrálóbb és bosszantóbb) élmény, mint A Dűne – sorozatként, és utóbbi olvasatban nagyon hamar feltűnhet, hogy nagy valószínűséggel az utóbbi jelzi igazán a szerzői szándékot. A Dűne nem elég. A Dűne még nem a teljes regény.

És mivel A Dűne messiása rossz szövegfelfedezői élményként maradt meg bennem, valami olyasmit tettem, amit még soha korábban, és ezzel felfedeztem egy újfajta olvasás-hozzáállást (ami nagyon sok klasszikus olvasót fel fog bosszantani, ők, kérem, forduljanak most el): fogtam, és mielőtt elkezdtem volna a nekem is új folytatásokat olvasni, magas irodalomkritikai terminussal élve, lespoilereztem magamnak az egészet. Minden jövőbeli eseményt, minden halálesetet, minden fordulatot. Végigtúrtam az összes Wiki-t, megnéztem az elemző videókat, memorizáltam az események idővonalát. Aztán úgy kezdtem el olvasni újra a teljes Dűne-sorozatot, mint egy történelmi regényt.

A helyzet az, hogy sokkal jobb volt így, mint szimpla regényként olvasni. Masszívan, mérföldekkel jobb. Jobban haladtam, jobban értékeltem a sejtetéseket, jobban izgultam, hogy kiderítsem, hogyan és miért jut el ez a történet abba az őrületbe, ami A Dűne Istencsászára. Mivel nem voltak meg a hagyományos regényolvasói elvárásaim, a mai rettenetes spoiler-kultúra vonzásait és mechanizmusait ki is dobtam az ablakon, mert ez nem egy szappanopera (bár az is), nem egy regény (bár az is), hanem a sokat hangoztatott és dicsért komplexitás, amely így teljes terjedelmében és nagyságában bontakozott ki előttem. Nem kellett mással foglalkoznom.

A Dűne végül is nem egy hőstörténet lett így, hanem több szereplő és csoport váltakozó nézőpontú regényfolyama, amelyben minden szereplő megkapta a hősnarratíváját és antagonistaként is szerepel. Az egyetlen csoport, ami kizárólag antagonistaként jelenik meg, a Harkonnen-ház, viszont a későbbi kötetekben az tűnik fel, hogy nem csak azért szerepeltek így, hogy az Atreides-házat hősként tüntessék fel (összehasonlításképpen, legalábbis), hanem hogy megmutassák, mi az a véglet, amelybe még az Atreides-ház is lecsúszhat, amikor majd a bizalmatlanság, a mohóság és az egocentrizmus ténylegesen beüt és korlátlan hatalommal párosul. Innentől az első regényben is mindjárt érdekesebbnek tűntek az első blikkre sablongonoszként és banális külső jegyek felszínességével megrajzolt antagonistaként eladott Harkonnenek is.

Az Atreides-ház tehát három regény alatt megjelenik először hősként (az elnyomó Harkonnenek és az áskálódó Corrino-ház elüldözőjeként), de rögtön utána megjelennek despotaként, akik nem tartják irányításuk alatt a Muad’dib körül kialakult vallást, emiatt dzsihádok dúlnak szerte az univerzumban, miközben az Atreides-család tagjai vígan elvannak és problémáznak (a nagy egészet tekintve) kisszerű hatalmi kérdéseken. Végül A Dűne gyermekei mutatja meg, hogy az Atreides-ház is a vérvonalak és elsősorban hatalmi szempontok képviselője, tagjai egymás hátába szúrják a tőröket, és nem véletlen, hogy Alia végül egyfajta misztikus Harkonnen-hatás alá kerül, mert maga az Atreides-ház is kezd egészen olyanná válni.

A Fremenek is többféleképpen mutatkoznak be a három regényben. Először naiv, Atreides-szemmel primitív törzsként (és ebben az olvasatban jogosan tűnhet Paul nem a „fehér megmentő” kritikájának, hanem ténylegesen a toposz megtestesítőjének). A Fremen vallásról kiderül, hogy a Bene Gesserit belemanipulálta, hogy messiásként várják Pault, és örömmel csatlakoznak a dzsihádjához – kivéve, hogy nem. A folytatásokban a Fremenek is többfelé szakadnak, akadnak köztük olyanok, akiknek a mély sivatag törvénye még mindig szent, és a változás (Muad’dibbel vagy nélküle) a Dűne halálát jelenti. Az igazi vallás maga a sivatag tisztelete (konkrétan leszúrják azokat, akik elpunnyadtak a vízgazdagságban, és feldolgozzák a vérüket).

És a legérdekesebb, hogy végül nem a Fremenek veszik át az Atreides-szokásokat, hanem fordítva, az asszimilációban a Fremen törvény és kultúra a domináns: az Atreides-házban megjelenik például a sárga mint a gyász színe (a halálos nap és a nappali sivatag színe), az egész univerzumban divatkellékké válik a cirkoruha, illetve Alia szinte csak Fremen hagyomány szerint tud gondolkodni, még uralkodóként is.

Egyébként a nők szerepének kérdése is változik a három regény alatt, ha valaki esetleg az első regény alapján úgy gondolná, hogy a nők itt a férfiak kiszolgálójaként jelenhetnek csak meg – mire A Dűne gyermekei elkezdődik, a nézőpontkarakterek és hatalmi pozíciók nagy része női, és ez egyenes következménye már az első regényben elhintett társadalmi (egyébként feudális, nyíltan és szándékszerűen patriarchális berendezkedésű) rendszer mechanizmusainak. Kiderül, hogy ez az egész Kwizatch Haderach-kiválaszott-cucc nem egyszerű férfi-főhős-fétis, hanem egyenesen egy katasztrofális mellényúlás, ráadásul nem is az első ilyen. A Bene Gesserit viszont nem véletlenül akarja ezt, és nem véletlen az sem, hogy a háttérben akarnak maradni.

Simon Goinard

Irulan, aki az első regényben bávatagon mosolygó hercegnő, akit hozzákényszerítenek a regény délceg, minden gonoszt felpofozó és minden elnyomottat felmentő uralkodói sarjához, a második részben aktív spion, áruló, mindent megmozgat, hogy a Corrino-érdek érvényesüljön, és amikor ebben elbukik, A Dűne gyermekei-ben megváltás-narratívát talál, egyfajta nevelőanyai szerepben. De az anyaság miatt vonzó ez neki? Nem: Leto és Ghanima pontosan azt szimbolizálják és váltanák be, amire mindig is vágyott, az Atreides-dinasztia perverz lebontását. És még itt is, amikor Farad’n Corrino kerül veszélybe, mindent megtesz, hogy ezt a lehetőséget elhárítsa. Irulan ráadásul nem is fontos szereplő, de az erőfeszítései mégis a birodalom sorsáról döntenek.

Minden változik, de a homok és a férgek állandóak, és Arrakis maga is az állandóságot jelképezi, és a Fremenek is azzal jönnek, hogy bármiféle változás a Dűne halálát okozná. Frank Herbert azt mutatja meg ezzel a sorozattal, hogy ha egy univerzum egy ilyen állandóságú dologtól függ, mit jelent, ha idealisták és magas variációs értéket hozó mutánsok és abominációk (valljuk be, a Fremenek szemszögéből az Atreides-ház tagjai ilyenek) törnek be az ökoszisztémába. Frank Herbert rohadtul nem hőstörténetet ír.

És mégis, de. Mert a nyelvezet, a struktúra, a belső narrációk nem a fűszert, a bolygót, a férgeket állítják középpontba (pedig azok a világ alfái-omegái), hanem az embert. A vágyakkal teli embert, az alkalmazkodó embert, az áruló embert, az ember feletti embert, mindenféle fura embert, aki egyáltalán nem illik a férges-fűszeres egyenletbe, mert megfigyelésével megváltoztatja azt, és mert a fűszer megváltoztatja a megfigyelés szabályait, és mert ez az egész egy őrült, kavargó, reszkető dominókból álló spirál, amibe nagyon nem kéne belerakni az embert, de Frank Herbert belerakja, és ez A Dűne. Ez a káosz, ami a rendet keresi. Ez a rend, amely káoszt kapott sorsául. A rend, amelynek az árát az ember fizeti meg.

Most itt tartok, ezen a fordulóponton, mielőtt ez az ember-világ és ez a féreg-világ összeházasodna, úgy igazán, és itt érzem azt, hogy ki kell mondanom mindezt, ha nem is másoknak, legalább magamnak. Csak hogy tudjam, hogy állunk. Rettegek attól, ami jön, és nem bírom nem továbbolvasni. Ezt az egészen furcsa, nagyszabású, idegen és rettenetesen nagy férget. Ezt a spekulatív rendellenességet. Ezt a nem-regényt: A Dűné-t.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 9 hozzászólás.

  1. MacFly szerint:

    Ne rettegj, ez a két folytatás még csak felvezetése, ami az Istencsászártól még jobb lesz.
    Nekem egyébként úgy állt össze a sorozat, hogy az első egy “kardozós”, “akciódús” klasszikus sci-fi, némi filozofálgatással, míg a többiben az a jellemző, hogy felvázolódnak az erőviszonyok, megy a filozófia a hatalomról és politikáról, szerintem nagyon jó gondolatokkal, közben kevés akcióval közeledünk egy eseményhez, katarzishoz.

  2. Juraviel.Ihuan.Bedvin szerint:

    Nagyon jó írás. 🙂 Előre szólok, hogy mivel ez a cikk a három első könyvet érinti, így úgy veszem, hogy a fenti írás alapján a hozzászólók is a sorozatot már elolvasók táborába tartoznak.

    A sorozat felosztására én is így tekintek:

    I. trilógia: A Dűne, A Dűne messiása, A Dűne gyermekei
    Az átmenet: A Dűne istencsászára
    II. trilógia: A Dűne eretnekei, A Dűne Káptalanház, Dune 7 (a magam részéről a sorozat lezáratlan maradt, mivel a YouTube-ról csent kifejezéssel élve, ortodox herbertariánus vagyok, és csak HAT Dűne létezik :D)

    A II. trilógia az elsőhöz hasonlóan közel egy időszakban játszódik, és a szereplők átívelődnek a köteteken. Szóval tényleg érdemes így IS tekinteni rá.

    Egyetértek veled abban is, hogy ez sohasem volt egy hőstörténet, és nem is annak volt “tervezve”. Igazából már az első kötetben egyértelművé válik, hogy sarkítva itt különböző képességekkel, háterekkel rendelkező, eltérő kultúrákból származó, egyéni vágyakkal, célokkal, motivációkkal, érdekekkel telítődött egyének, emberek kavalkádja keveredik össze, és amennyire ők hatnak a világra, az ebből kifolyólag változó világ is visszahat rájuk, és a későbbi döntéseikre.

    Egy dologgal érdemes még leszámolni, amit soha sem szerettem és eléggé általános felfogás, zavar is, hogy a Harkonneneket a könyv a csakis a “rossz” oldalra sorolná. A történet, a cselekmény szempontjából, felületesen úgy tűnhet, hogy így van, de ez a megkülönböztetés teljes mértékben értelmét veszti, mikor Paul ráébred, hogy anyján keresztül ő maga is Harkonnen.

    Ez a pár sor a Dűne utolsó fejezetében olyan röviden, tömören kifejezi ezt, hogy itt is megmutatkozik Herbert szürke-zónás gondolkodása,a fekete-fehér végletekkel szemben:

    “– Ez csak egy Harkonnen-állat! – mondta rekedten Gurney.
    Paul egy pillanatig tétovázott, fölfedje-e tulajdon Harkonnen-származását, aztán elkapta anyja szúrós pillantását, s csak annyit mondott:
    – Ennek az állatnak azonban emberi formája van, Gurney, és megérdemli az emberi esélyt.
    Gurney azt mondta:
    – De ha csak egy…
    – Légy szíves, állj félre – mondta Paul. Meglatolgatta a kezében a kriszkést, gyöngéden félretolta Gurneyt.”

    A Lynch-féle totális őrült és a SyFy-féle kissé bolondos ábrázolás ellenére a könyvben a báró csak kifelé tűnik banális sablon gonosznak, mert pont ez a célja, mert bár ő sem látja át a teljes képet, belül mégis számításokat végző, rideg elme.

    Megkockáztatom, hogy ennek a jellemvonásnak az ad még egy mélyebb réteget, amikor Leto apja, Paul kontrasztba kerül a saját fiával. Leto a gépek helyett az embereket menti, Paul viszont vallási vezetőként többször a tanúságát adja, hogy az “eszközök” olykor fontosabbak lehetnek az emberi áldozatoknál. Ezt az egészet pedig még tovább árnyalja, hogy ezt Gurney is megjegyzi neki, később pedig szintén észrevételezi magában. Sokszor emlegetik, hogy Paul inkább a nagyapjára hasonlít, a dolog pikantériája pedig az, hogy igazából mindkettőre, de ez sohasem fedődik fel a szűkebb családtagjain kívül senki másnak. Így, a fremen ráhatáson kívül egy kicsit érthető az is, hogy miért csináltatott az ellenségei bőréből harci dobokat. A kegyetlenség benne van, ezt a fia is elismeri majd, de már a teljes emberi mivolta tükrében.

    A dzsihád elfogadása az első kötet végén pedig már önmagában lebontja a hőskultuszt, és innen kiindulva pedig az első trilógia végéig maguk a fremenek többször is kilépnek a látszólagos homogén mivoltukból. Jobban érződik az, amit már az első kötet is sejtet, hogy fremenek legalább annyira felhasználták Paul Muad-Dibet, mint ő őket, mert a fremenek céljai már Pardot Kynes idejében elkezdődtek. Lásd, a Messiás végén Paul kéri, hogy kiket ne öljenek meg az összeesküvésből, de még Stilgar sem engedelmeskedik neki.

    Az a megállapításod viszont helytálló, hogy az első kötetben Harkonnenek már abba a végletbe csúsztak, amitől az Atreidesek látszólag végig ódzkodtak, de az eredeti Atreides alapelveket részben felülírja a kettős származás, és már eleve magában hordozott egyfajta bukást.

    “Nincsenek már ártatlanok.”

    Ennek pedig a harmadik kötet vége, Leto fáraó birodalma adja meg a végső lökést. Ott már ő is a szükségszerű elnyomásról beszél (ezt Paul is mondta egy tőle vett idézet alapján), de mindezt tovább bonyolítja, hogy azt is meglátja, hogy ez már rég nem a családok és politikai csoportok közti viszályról szól, túl is lép azon a faj érdekében, hogy egyesíti ősei örökséget.

    A negyedik kötet a kedvencem, a szó legszorosabb értelmében fajsúlyos kötet.

  3. Zigota szerint:

    Én is ìgy vagyok vele, az Istencsászár zseniális. Nekem ez volt a legizgalmasabb azzal együtt, hogy alig történik bene valami.

  4. anarion szerint:

    Ez a Dune 7 milyen könyvet takar? Ez jelent meg nálunk a Dűne homokférgei címen? Illetve hogyan sikerült? Mert olvastam a Kevin J. és Brian Herbert által írt előzményeket, de azok nem nyűgöztek le annyira.

  5. Juraviel.Ihuan.Bedvin szerint:

    @anarion

    A “Dune 7” két könyvet takar, mert kény könyvre bontva írták meg a bejezést.

    “A Dűne vadászai” és “A Dűne homokférgei”. Csak az első “felét” olvastam, túl is adtam rajta. Sajnos nem sikerült teljesen kitörölnöm az emlékeim közül. A magánvéleményem az, hogy aki szereti az első hat könyvet, kerülje el (ez persze csak magánvélemény).

    Igazából az érződik számomra, hogy a Butleri Dzsihád és a Házak trilógiában lefektetett ötleteikből írtak egy kvázi fan fiction befejezést, ami elvélte Frank Herbertet is tartalmaz.

  6. Juraviel.Ihuan.Bedvin szerint:

    Nem tudom, ismeritek-e “Quinn’s Ideas” nevű YouTube csatornát, egy barátom ajánlotta pár hónapja. Nagyon sok Dűnével kapcsolatos videója van, sokrétűen kitárgyalja őket.

    Épp most néztem rá a csatornájára újra, és egy pár napja pont a fenti cikkhez köthető témájú videókat tett közzé, ezek közül az egyik címe “Why Paul is Not the Hero of Dune”.

    https://www.youtube.com/watch?v=tNcsWDc4w2o

  7. Hackett szerint:

    A Dűne 7-et aki jót akar magának, az elkerüli. A B Herbert- KJ Anderson páros olyan szinten meggyalázza benne a 6 könyv összes karakterét, hogy arra nincsenek szavak. Én az első kötet fele után elégeltem meg, de jó áron eladtam. De így is traumatikus élmény maradt.

  8. ranger szerint:

    Korábban olvastam valahol, hogy megtalálták Frank Herbert hetedik részhez írt vázlatait, terveit egy páncélszekrényben vagy megőrzőben és abból írják a befejezést. Amennyiben nem parasztvakítás a dolog (gyanítom az) jó lenne ha ezt is megjelentetnék, valahogy úgy ahogy Tolkien félbemaradt műveivel, terveivel, vázlataival tették. Alighanem így kerülnénk a legközelebb ahhoz, amit FH tervezett. De mivel ezek publikációja fel sem merült eddig, sanszos hogy nem is léteznek, csak KJA ötletel.

  9. ice99 szerint:

    Nekem nem jött be a Dűne. 30 éve olvastam, semmi különös. Az eddigi filmek alapján sincs semmi kedven újraolvasni. Vannak a férgek, akikre a hősök felkapaszkodnak és utaznak rajtuk. Baromi unalmas 😀

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon