Immár hagyományosnak mondható sorozatunk folytatódik. 198419871988 és 1989 kiválasztott fantasztikus filmjeihez hasonlóan cikkíróink idén is megemlékeznek az idei harmincévesekről – a elmúlt és következő napok a múltidézés, az 1990-ben készült filmek felidézésével telik.

Időnként megéri régi filmekről olvasni, néha érdekes dolgok derülnek ki. Például, ha megnézzük az 1990-es év box office adatait világviszonylatban (de akár csak az amerikai piacon is), akkor az első három helyen meglepő filmeket találunk – legalábbis mai szemmel mindenképpen. Mindhárom eredeti forgatókönyvből dolgozott, nem adaptáció vagy folytatás; mindhárom a mai napig nagy népszerűségnek örvend (egyikük nélkül a karácsony sem működik), és remekül megmutatja, mennyire más mozgatta akkoriban az embereket – vagy éppen Hollywoodot (igen, tudom, most nagyvonalú vagyok, mert azért voltak folytatások és adaptációk abban az évben, csak nem ezek lettek a legsikeresebbek). Ez a három mozi pedig a Micsoda nő, a Reszkessetek, betörők! és a Ghost. Valahol hihetetlen ez utóbbi sikere, azaz hogy egy paródia-rendező egy távolról nézve horror-ötletből minden idők egyik legsikeresebb romantikus (és 1990 anyagilag legjövedelmezőbb) filmjét alkotta meg.

Pedig minden rózsaszín massza ellenére, a film helyenként igenis sötét: Sam, a bankár és Molly, a szobrász éppen beköltöznek új lakásukba. Mindennapi gondjaikkal küszködnek, de van idejük arra, hogy egy ikonikusan szexi jelenetben agyagedényt formázzanak. Samet azonban hamarosan megölik egy utcai rablásnál: a fiú azonban nem követi a fehér fényt, hanem a Földön marad, szellemként. Hamarosan megtudja, hogy a lányt veszély fenyegeti volt kollégája/barátja és egy szövevényes pénzmosási ügy kapcsán. Végül egy szélhámos médium segítségével mindenkit elér a happy end, vagy ha más nem, a démonok és a pokol.

A mai szemmel nézve azért kétségtelen, hogy a Ghost giccses és most nem csak a már említett jelenetre gondoltam (melyet egyébként a rendező Jerry Zucker jó érzékkel saját maga parodizált a Csupasz pisztoly-sorozatban): a szereplők közötti szerelem nagyon éteri és alapvetően nagyon is tökéletes, Demi Moore-nak pedig hiába áll ragyogóan a sírás, ennyi könny még egy romantikus filmben is sok. Megindítónak és szuper érzelmesnek szánt jelenetek sorjáznak, gyönyörű közelképekkel, finoman ragyogó fényekkel, amik könnyen megfeküdhetnék az ember gyomrát. Amiért mégsem teszik, mert a románc működik, átélhető bárkinek, aki valaha vesztette már el szerettét – mint ahogy Patrick Swayze is elhunyt édesapjára gondolt a film forgatása alatt.

A másik fontos pont a természetfeletti alkalmazása. Anélkül, hogy a film igazából bármelyik vallás vagy világnézet mellett állást foglalna (bár a szereplők sorsa nagyban emlékeztet a kereszténység világnézetére – jók a Paradicsomban, gonoszok a Pokolban), nem foglalkozik annak mélyebb moralitásával, így könnyen meg tudja szólítani a legkomolyabb ateistákat is. A szellemek gondolatával pedig az is együtt tud élni, aki sosem járt templomban, és ennek mindennapokat érintő misztériumát jól építi fel a film. A néző a film főhőseivel együtt ébred rá a miénk mögötti világra és mivel megérti, együtt érez Sammel, ezért elfogadja annak törvényszerűségeit is. A halál fájdalma és az azzal való együttélés nehézségei pedig szintén olyan témák, amik bár fájdalmasak, mégis ismerősek mindenkinek. Emellett saját mitológiát is épít, hiszen a már említett túlvilág-kép mellett megismerjük a szellemek képességeit, azok korlátait, a metróban lakozó „kopogószellem” alakja és a hozzá fűződő fájdalmas felismerés könnyen kelt sajnálatot és együttérzést egyaránt. A téma alapvető félelmetessége pedig végig finoman jelen van, de igazából csak az árnyékként megelevenedő démonokban ölt testet, így a film végig megmarad az eredeti romantikus befolyás alatt.

Ebben persze nagy segítségre szolgál a humor és (természetesen) a szerepéért Oscar-díjat kapó Whoopi Goldberg is. Karaktere persze hálás: ő adja meg a szükséges biztos, érthető pontot a nézők számára, hiszen pontosan ugyanúgy reagál, ahogy bármelyikünk tenné ebben a helyzetben. Goldberg a rá alapvetően jellemző vehemenciával (és némi ripacskodással) játssza a szerepet, esendősége és kisszerűsége remek ellenpontja a főhősökben és a forgatókönyvben jelen lévő hősiességnek és pátosznak. A figura persze végső soron felnő a feladathoz, így lesz ellenpontja a „muszájból lett gonosztevő” Carl-nak, akit Tony Goldwyn pont annyira nyálasan és szánandóan ábrázol, ahogy kell. A főszereplők között pedig remekül működik a kémia: Swayze másik nagy romantikus szerepében hozza a maximumot, Demi Moore pedig nem véletlenül lett a legjobban fizetett színésznő ezután a szerep utána – bár limitált, mit követel meg tőle a szkript, de abban tökéletes.

Apropó forgatókönyv: mai szemmel az is igencsak furcsának hat, hogy a Ghost a következő évben megnyerte a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscar-díjat – romantikus filmektől ez sem megszokott (zárójelben hozzáteszem: a többi jelölt film közül ma talán csak a Zöld kártyát ismeri bárki is). És bár valóban nem rossz a szöveg, de kellett hozzá a körítés, a megvalósítás és az alakítások is, hogy a Ghost az legyen, ami. De hát a film sosem magányos műfaj. És végére még egy érdekesség: a film abban az évben elnyerte a legjobb fantasy filmnek járó Saturn Award-ot is Tim Burton Batmanje, az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag és a Szörnyecskék 2 elől. Mondom, furcsa év lehetett az az 1990…

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon