Immár hagyományosnak mondható sorozatunk folytatódik. 1984, 19871988 és 1989 kiválasztott fantasztikus filmjeihez hasonlóan cikkíróink idén is megemlékeznek az idei harmincévesekről – az elmúlt egy hét a múltidézés, az 1990-ben készült filmek felidézésével telik. Íme a következő klasszikus-kultikus fantasztikus film.

Pár éve megemlékeztem a Szörnyecskékről, erről a remek, horrorba öntött fekete komédiáról, ami kifordítja az amerikai álmot. Hasonló élvezeteket vártam a folytatástól is, de ebben csalatkoznom kellett: a Szörnyecskék 2. korántsem egy hibátlan alkotás. Bár tipikus folytatás abban az értelemben, hogy nagyobb, látványosabb és úgy összességében véve több mint az első részt, egyúttal mégis új úton indult el: egyszerre szatírája az 1980-as évek vége üzleti szellemének, másrészt hommage-a a régi szörnyfilmeknek. És egy veszettül bűnös élvezet is.

Kezdjük azzal, ami nem működik benne: a sztori. Vagy nem igazán beszélhetünk történetről, csak annak a hiányáról. Mintha az egész film felvezetése, a hevenyészett, egymásra csapott, néha kontextus nélküli jelenetek csak arra szolgálnának, hogy elszabadítsák a szörnyecskékkel érkező káoszt és anarchiát. Úgy tűnik ugyanis, hogy egy tipikus (már-már cyberpunk) „a lélektelen nagyvállalat elpusztítja a várost, hogy egy új, modern világot hozzon létre, de nem tisztelik a hagyományokat, ezért rájuk dől a világ”-típusú történetről van szó, ami átalakul egy „a kezdő érvényesülni akar a nagyvárosban” cselekményszállá, melyből még valami szerelmi bonyodalmak is kerekednek, hogy a „gonosz kutatók megerőszakolják a természetet”-vonalat ne is említsem. De igazából egyik megkezdett szál sem fut ki sehová és a szereplőink sem egészen olyanok, mint azt a kliséktől elvárnánk.

Ebben a filmben ugyanis mintha nem lennének megszokott karakterek: nincs igazi rosszfiú, még az ehhez legközelebb álló Robert Picardo karaktere is inkább balek, semmint valóban rosszindulatú. A figurák inkább egoista, ostoba fajankók kezdve az excentrikus épülettulajdonos Clamptől (John Glover egészen magávalragadó, mint egy kicsit jobban beszívott Elon Musk), az egzaltált, karrierista Marla Bloodstone-on (Haviland Morris karikarisztikus intrikusa) keresztül, az inkább hóbortos és szétcsúszott, semmint ördögi kutatóig, Dr. Catheterig (Christopher Lee aprócska felvillanása). Az első részből ismerős főszereplők nem kapnak teret, amúgy is túl szürkék ebben a csapatban. Mintha senki sem ott lenne, ahol igazából a helye van egy hasonló történetben.

Vagyis inkább egy nagyon okos forgatókönyvírói húzásról van szó, amely a régi szörnyfilmeket idézi meg. Ahol a történetben nincs semmi lényeges, csak annyi, tudjuk, kiért kell izgulni és tudjuk, ki lesz az a lány, akit a főhős elnyer a végén. Mert a lényeg úgysem a cselekmény, hanem az, hogy elinduljon végre a pusztítás. És azt meg is kapjuk színes-szélesvásznú technicolorban. Rengeteg szörnyecske, több különböző karakter és szereplődizájn, és még beszélnek is! Kétségtelen, hogy a Brain Gremlin volt a film egyik telitalálata, aki csodásan képzett hangján (egy igazi hollywoodi túlélő, Tony Randall alakításában) tud értelmetlen dialógokat mondani a szörnyecskék társadalmáról, továbbfejlődéséről. De imponálóak a különböző szerekkel átalakított lények, amik megidézik a régi, naiv képünket arról, hogyan működik a tudomány – így kapunk denevér-, vagy póklényt is egy-egy epizód erejéig. A bábuk valóban fantasztikusak, részletgazdagak, ötletesek és a mai napig remekül működnek – ezt nehezen lehet elmondani a film többi speciális effektusairól, mert a green screenről nagyon leesnek a tárgyak. De az általános szellemen túl a mozi nagyon is konkrétan megidézi a régi szörnyfilmek szellemét a Pánik New Yorkban és az Octaman egy-egy bevágásával, főhajtásnak tekinthetjük John Astin (az Addams Family sorozat Gomeze) vagy Henry Gibson (az Ami sok, az sokk emblematikus Dr. Werner Klopekje) szerepeltetését, vagy a King Kong ikonikus jelentének apró újrajátszását is.

És itt érdemes megemlítenem az igazi filmes élvezetfaktort: a rengeteg kikacsintást, belső poént, amit a rendező Joe Dante elrejtett a nézőknek. Ahogy említettem, már maga a szerkezet felborítja a megszokott sablonokat, de a forgatókönyvben elhelyezett számtalan apró poén gondoskodik a szórakozásról: így a televíziós csatornákon megnézhetjük a Casablanca színezett és boldogabb befejezésű verzióját; Gizmó az átélt sokk hatására Rambóvá vedlik át; Tapsi Hapsi és Duffy kacsa nyitják meg a főcímet; és a szörnyecskék végül áttörik a negyedik falat és magának Hulk Hogannak kell rendet tennie a vetítőben (míg a videós változatban John Wayne teszi ugyanezt). De az emberiség büszkeségéül szolgáló automatizált épület és a hirdetések igazodnak (igaz, kicsit kevésbé radikális stílusban) Paul Verhoeven Robotzsaru– vagy Total Recall-beli kritikájához.

De Joe Dante amellett, hogy odaszúr a filmiparnak, még a saját nézőit sem kíméli. Mert belekerültek a filmbe az első rész hibáit kigúnyoló okostojás rajongók, és a korhatáron és film erőszakosságán felbuzduló szülők is – mintha csak az internet kommentbugyraiban járnánk. Így kapja meg valójában mindenki a magáét, és ettől lesz valóban élvezhető kis tiltott gyümölcs a Szörnyecskék 2. Aki szereti ezt a stílust, mindenképpen adjon neki esélyt, a többiek pedig… nos, ők valószínűleg ki fogják kapcsolni tíz perc után.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig 2 hozzászólás.

  1. Naraku szerint:

    Kiskorom kedvencei – bár utáltam az a sok metszőollós darabolos jelenetet.Meg azt a habot. “Amigo” – jujj. Pesrsze vannak, jó helyszínek meg alakítások, meg jelenetek de asszem nem fogom elolvasni a kicsiket.
    Amúgy az a vásznon Ledniczki Márton? Pfujj, remélem csak rémeket látok.

  2. solymosgyu szerint:

    Izgalmas film volt.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon