Öt év még mindig jobb, mint hét, nem? Mégis, amikor a kezembe vettem az Ezüstkéz című könyvet, ettől az öt év szünettől is féltem, mert ezúttal nem vállalkoztam előzményei, az Ólomerdő és az Üveghegy újraolvasására. Amit elfelejtettem, az viszont csak annyi volt, hogy a szöveg nyelvezete, a stílus, amivel ezeket a könyveket Kleinheincz Csilla megírja, azonnal kaput nyit a világukba. Nem kellettek percek se, hogy újra otthon érezzem magam itt. Talán ahhoz se, hogy érezzem annak a súlyát, hogy az út végéhez érkezünk.
Ahogy az Üveghegy esetén, itt is egy nézőpont-váltó kisregényt és egy hosszabb, több szereplőt mozgató regényt kapunk, az első, a Sárkányfi az első néhány oldalt leszámítva (csak hogy ne felejtsek el leszállni a buszról) egy szuszra ment le. Egyszerre prológus az Ezüstkezű legendájához és eredettörténet a korábbi kötetekből is ismert Rabonbánnak, de önállóan élvezhető kaland is, felnövéstörténet magyar népmesékből ismert motívumokkal. Az árva Rabonbán nevelőanyjával, Ünigével él a világok határán egy megfoghatatlan, se nem ilyen, se nem olyan térben, ahol próbákat kell kiállnia, hogy bizonyítsa: ő a hős, az Ezüstkezű.
Próbáinak koronája, amikor már rémületes hatalmát megismerve indul vándorútra, és Árgyélus király lányát, Tenkét kell megmentenie egy óriástól, az őt egy próbán legyőző Lófia mellett. Nem egészen úgy mennek a dolgok, ahogy kellene. A tanulság itt az, hogy ha hőssé akarsz válni, próbáld azt precízen tenni és megfelelő okokból cselekedni, ne a jutalomért, és hozz áldozatot ahelyett, hogy ezt másoknak hagynád. Mert a végén rájönnek, hogy mégsem az vagy, akinek mondtad magad, és aztán mindenki elfordul tőled, és akkor te leszel a befordult anime boi antihős. Rabonbán eredettörténete tragédiát, traumát ad, hatalmát elveszíti, és az lesz, akinek lennie kell, de abban a tudatban kell élnie, hogy nem ő az Ezüstkezű.
Az Ezüstkéz című regényrész már sokkal inkább feltételezi a visszatérő olvasók előismeretét, a dolgok az első oldaltól kezdve mozgásban vannak (ezt erősíti a jelen idejű narráció is), Szépország az elszabadult Ártány eljövetelét és az őt irányító szereplőket rettegi. Emese mellett több szereplő is nézőpontot kap, és a történet három nagy fejezetre tagolódik: „A halál”, „A lélek”, „A szív”. Nem történnek kellemes dolgok.
Ami itt nagyon megnyerő volt, hogy a világ eltörésén ügyködő Hercsók és brancsa teljesen demokratikusan kap legalább annyi szöveget, mint Lóna, Emese és a többiek. Mindenféle fantasy-előismerettel itt kéne azt mondanom, hogy a sakktáblán elhelyezkednek a jó és a rossz erői, de nyilván nem ilyen egyszerű ez sem. Hercsók és Illangó fejezeteiben nem gonoszságot látunk, hanem fájdalmat, de padlógázzal, és így még csak azt sem kapjuk meg, hogy jóízűen gyűlölhessük őket a tetteikért.
Aztán nyilván mindenki elkezd rájönni arra is, hogy a buli biztosan nem fog megállni személyes sérelmek lemeccselésén, hanem a dolgoknak ára van™, illetve, amint láthatjuk, következménye is, ami gyakran visszafordíthatatlan. Az előző két könyvben szépen felépített világok, azok tulajdonságai, határai változnak. Nincsenek biztonságban a végzetnők, a főszereplők, senki és semmi.
Az Ezüstkéz egy ponton és bizonyos értelemben nagyon nehéz olvasmánnyá válik, nem is azért, mert csúszik a végzet felé minden, hanem mert oldalszázakon keresztül egy pillanatra sem szűnik meg a nyomasztás. A fájdalom-vonaton nincs kézifék. Nem volt elég Emeséért aggódnom (egy, irodalomkritikai kifejezéssel élve, WTF-pillanatban), rögtön pár oldal múlva rájövök arra, amire Illangó jött rá a saját születendő gyerekével kapcsolatban, és így óvatosan letettem a könyvet, és how about no.
A remény persze mégis ott bújik a sorok között, és akik minden ütés ellenére felállnak, hogy szembenézzenek sorsukkal, egyenesen ragyognak. Amikor végre cselekedni kezdenek hőseink, amikor megértik, mit érnek el áldozatukkal, a regény igazán beindul. A regény utolsó harmadában pedig döntések, fordulatok, tényleges jellemfejlődési pillanatok pörögnek, a Sárkányfi eseményei (implikációi) patent módon kattannak itt a helyükre, a klasszikus hőstörténet pedig úgy érvényesül, hogy közben semmi nem úgy alakul, ahogy várnánk. Mondjuk úgy, az Ezüstkéz kitágítja a hőstörténet lehetőségeit, és ezt valami elképesztő módon teszi.
Ez a kötet lezárás. Efelől semmi kétség nincs. De vajon azt hozza, amit vártunk, elképzeltünk? Ez nehezebb kérdés. Kicsit bánom, hogy nem olvastam újra az előző kettőt, mert most szeretném az egészet tisztán, frissen, egyben látni. A trilógia, ha hívhatom így, tényleges mérföldkő a hazai fantasztikum színterén, és most kezdem csak megérteni, hogy mennyire nem lesz elég egyszer elolvasni. Mennyire nem lesz elég az, ha csak a spekulatív irodalom keretein beszélünk róla.
Amíg persze nem ez megy a Netflixen, addig csak annyit tehetek, hogy megerősítem az eddigi olvasók reményeit, hogy az Ezüstkéz maximálisan teljesíti az elvárásokat, igazi érett próza és karakterrajz vár minden oldalon, és még ha olyan helyekre is érkezik a történet, ahová nem szeretnénk, oda logikus és érthető utakon jut el. Tipikusan olyan folytatás, amelyet csak az előzmények ismeretében érdemes olvasni, de annál jobb is a teljes élmény. És annál nehezebb a búcsú. De hát mit tehetünk?
Viszlát, Mese!
Hozzászólások
[fbdbh további írásai]
