(Szerkesztői megjegyzés: A regény magyarul is megjelent a Delta Vision kiadónál megjelent Boszorkányerdő című kötet részeként.)

Valahol az Eld hegységben van egy ház, benne egy fehér hajú asszony él számos mesebeli fenevaddal. A házat még a nő nagyapja emelte, akinek természetfeletti képessége volt az emberek és fenevadak szólításához. Ez a képessége aztán tovább öröklődött leszármazottaiban is, így unokája, Sybel is birtokolja. Az udvarában olyan teremtmények élnek, mint a kincsekről álmodó vén sárkány, a majdnem minden talányt ismerő vadkan, vagy a macska, ki bűbájok tudója. Az állatsereglet egy részét Sybel örökölte családjától, egy részét pedig ő maga hívta az évek során. Köszöni szépen, teljesen megvan emberi társaság nélkül, egyedül egy legendás madárra fáj a foga, amit ezidáig csak egy valaki tudott elkapni, közvetlenül a halála előtt.

Azonban egy éjszaka madár helyett egy fiatal harcos kopogtat az ajtaján, karjában egy apró csecsemővel, akit Sybel gondjaira bíz. A fiú, ahogy lenni szokott, királyi családból származik, az anyja a királyné, csak azt nem tudni biztosan, ki az apja. Éppen ezért a fiatal férfi, Coren, Sybel segítségét kéri, akihez életében először állítottak be hívatlanul, ráadásul egy porontyot sóznának a nyakába, és hát komolyan, kinek van ahhoz ereje és kedve? Aztán megszereti a kicsit, Tamlornt, nevelőanyjának csak Tamet, őszintén, feltétlenül, bírvágy nélkül – és ennek következtében események egész láncolatát indítja el.

Patricia A. McKillip második regénye 1974-ben jelent meg, és egyből elnyerte az első World Fantasy díjat. Nem véletlenül, amennyire rövid mai szemmel a könyv – alig kétszáz oldal –, annyira gazdag történetet mesél el tele karakterekkel, akiket eleinte nehéz szeretni, de a végére garantáltan megfogunk. Elvégre hányan voltunk már úgy, mint Sybel, akit nem érdekeltek a világ problémái, pláne nem este nyolc után, hanem szépen megvan a saját gyűjteményével körül véve. De a világot bármennyire is szeretnénk, nem lehet csakúgy kizárni, akkor sem, ha háta közepére kívánnánk a sok ostoba embert az ostoba konfliktusaival.

McKillip mindössze huszonhat éves volt a regénye publikálásakor, mégis, hihetetlen mennyiségű bölcsességet, érzékenységet és szívet sűrített ebbe a rövid kötetbe. Arról a dilemmáról, amikor gyűlölünk valakit, csak hát éppen azt a személyt a számunkra legkedvesebb ember szereti. Arról, hogy hiába akarjuk, nem tudjuk megóvni a szeretteinket a konfliktusainktól, amikbe talán nélkülük bele se keveredtünk volna. Arról, hogy mit jelent birtokolni, mennyit vesz el tőlünk, és mit is jelent igazán elengedni valamit vagy valakit.

Mindezek elmondásához pedig olyan karakterekkel népesíti be a világát, mint a hatalmának kiszolgáltatott Drede, az ártatlanságában is rengeteg gondot okozó Tam, a bosszúnak élő, majd arról lemondó Coren, vagy Maelga, a hegy boszorkánya, aki segít Sybelnek abban, miként váljon jó anyává. Meg persze az állatsereglet, akik semmivel sem kevésbé lebilincselőek, mint embertársaik.

Gyerekkorunk óta számtalan mesét hallhattunk arról, hogy a hős útra kell, hogy megszerezzen egy mesebeli fenevadat… arról viszont már nem szóltak ezek a történetek, hogy mi következett utána, miképpen élt egymás mellett ember és bestia. Egészen idáig.

A The Forgotten Beasts of Eld ezen történetek továbbgondolása, amit mindenkinek ajánlok szeretettel, aki gyerekként valaha is akart unikornist, sárkányt, ne adj Isten dinoszauruszt tartani.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. tapsi szerint:

    A regénynek elég régóta van már magyar fordítása is, egy másik McKillip történettel egy kötetben jelent meg.

    https://moly.hu/konyvek/patricia-mckillip-boszorkanyerdo

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon