Ha esetleg az újévi fogadalmad között szerepel, hogy mostantól naponta / hetente elolvasol egy jó novellát, Bradbury olyasvalaki, aki keményen félreviheti a terveidet. Egy Bradbury-novella után már-már kompulzívan jön a második, aztán tulajdonképpen a harmadik sem árthat, és a végén azt veszed észre, hogy a napi egy novella helyett egy egész novelláskötet lecsúszott.

Az illusztrált ember is egy ilyen, közel letehetetlen kötet. Ugyan nem tekinthető újdonságnak Magyarországon (még 1992-ben jelent meg “A tetovált ember” címen), de újnak számít az immár tízkötetes Agave-sorozatban, ennek megfelelően új fordítást és minimalista borítót is kapott. Bradbury, mint minden novelláskötetében, itt is eklektikusan válogat, viszont ezúttal keretbe is foglalja a történeteket a címszereplővel. Egy furcsa, ismeretlen ember bukkan fel, akinek a testén látható képek életre kelnek és történeteket mesélnek, ezek nagy része pedig a Bradbury-re tipikusan jellemző “otthonos sci-fi”.

Rögtön az első történet, A szavanna elég szemléletes is erre a megnevezésre, ugyanis gyakorlatilag egy okosotthonról van szó benne, amelynek a gyerekszobája átalakul forró afrikai szavannává, ahol oroszlánok acsarkodnak. A két szülő értetlenül áll a jelenség előtt, bár tudják, hogy az egész csak egyfajta virtuális valóság, amit a gyerekek hoztak létre képzelőerejükkel, mégis, a hely nem vesz fel más alakzatot, makacsul marad, és érezni a forróságot, az oroszlánok szagát… minden túl valóságosnak tűnik, a gyerekek (Peter és Wendy, wink-wink) pedig nem akarják elengedni a helyet, nem akarják megváltoztatni, és amikor az apa a lakás kikapcsolásával fenyeget, a konfliktus komolyan kiéleződik.

Több novella középpontjában áll a család (klasszikus, idealista családmodell), akik valamiféle krízis pillanatait élik át, vagy beletörődő nyugalommal (A világ utolsó éjszakája), vagy a gyerekek figyelmeztetésére oda sem figyelve (Nulladik óra). Ezzel összeköthető Bradbury másik gyakori témája, az elmúlás, amellyel a hősök gyakran akkor néznek szembe, amikor az már elkerülhetetlen. A Kaleidoszkóp rémületes képet fest végzetük felé elkerülhetetlenül sodródó, magányosan lebegő űrhajósokról, akik még egy ideig rádiókapcsolatban maradnak egymással – marakodnak, majd búcsúznak. Hasonlóképp nyomasztó történet a Hossú eső, ahol a Vénusz folyamatosan zuhogó esőjében küzdenek a szereplők a túlélésért.

Aztán akadnak itt apró látképek a Földtől elszakadt közösségekről – egy feketékből álló kolónia fehér embereket jövetelét várja, készülnek, hogy pont olyan bánásmóddal fogadják őket, mint ami miatt ők is elhagyták a Földet (Bradbury mondjuk nem igazán fest a rassz kérdéskörébe komolyabb nüanszokat), de a megbékélés és közös útkeresés lesz végül a megoldás. A jövevény című novellában egy másik kolóniára űrhajósok szállnak, de a fogadtatás elmarad, mert egy titokzatos férfi érkezett, aki a betegeket meggyógyítja, és bölcs, szeretetteljes személyiségével békét hoz – az űrhajósok egy része elhiszi a történetet, a hitetlen pedig otromba viselkedése miatt marad le végül a csodáról.

Ahogy mondjuk Philip K. Dick esetében, Bradburynél is fel lehet fedezni visszatérő vonásokat, ami a “sohasem-lesz-Bradbury-jövő” díszleteihez szükségesek: az égen röpködő hosszúkás rakéták, audioszalagok, bolygókról ide-oda költöző emberek, hatalmas tévék cinikus jelenléte, a klasszikus, idealista középosztálybeli idillek, a végletekben való gondolkodás… tulajdonképpen semmi különösebben árnyalt, rétegelt, hiszen a szereplők, a szituáció egyszerűek, világosak, és inkább a karakterek reakcióin van a hangsúly. Ha filozofikusak is ezek a történetek, az nem mélyebb egy tábortűz melletti eszmefuttatásnál.

Mégis, Bradbury ezzel a hétköznapisággal a legalapvetőbb kérdéseket teszi fel az emberről, emberiségről, sorsról, együttélésről, hitről, emlékezésről, honvágyról. Külön szeretem azt a fajta lazaságot, amivel ezeket a történeteket írja, humorral, szívvel, néha képes egészen elszállt “gimmick-novellákat” is olyan természetességgel írni, hogy az csodálatra méltó. A száműzöttek című novellában például régi fantasztikus (és a fikciós világban 2020-ban betiltott) szerzők elevenednek meg, mint Poe, Bierce és Blackwood. Azért az ilyesmi annyira jópofa.

Az illusztrált ember kiemelkedően jó válogatás, még Bradbury többi novelláskötete között is, a történetek itt annyira emlékezetesek, hogy elég volt egy-két sort olvasnom egyikből-másikból, hogy beugorjon a “nahát, én ezt gimiben olvastam” érzés, és igen, pontosan fel tudtam idézni, mi lesz, de az újraolvasás akkor is öröm volt. Bradbury egy igazi old-school sci-fi szerző, nem is tudnám elmagyarázni, milyen érdemleges ötleteket tud nyújtani ennek a távoli (rakétáktól még mindig nem hemzsegő, de a cenzúrával még mindig folyamatosan kacérkodó) 2020-nak, de a prózája egyszerűen annyira univerzális, emberközeli, hogy sohasem jön el az a pillanat, hogy nem lesz releváns.

Tartsunk tehát egy példányt belőle mára, holnapra, a lakhatatlan Föld végső napjaira, hagyjuk meg az utánunk következőknek is. Ki tudja, talán egy nap a Marsra is eljuthat egy krómozott rakétán.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon