A 2019-es Fantasztikus kéziratok éjszakájának győztes novellája.

Szakács Béla Benedek

Teher

Tudja, hogy figyelik.

Nehéz a nyálkás, másnapos hullára hajazó növényen eltalálni a vizeletsugárral azt a tenyérnyi rést, amelyik az övé. Főleg, ha közben a többi nő árgus szemekkel nézi. Ahogy feláll, látja a fiút, ahogy bámulja. Szívesen rászólna, de érzelemből tenné, az pedig bűn.

A fejében ösztönösen ballagnak egymás után a termés betakarítását szabályozó mantra sorai. Szavak, amelyeknek nincs értelme, jelentése. Szövegek, amelyeket ismételgetniük kell, állandóan, mindig csak egy kicsit változtatva rajtuk a szigorú szabályok alapján. A hiba ételmegvonással egyenlő. A mulasztás szintén. Amikor végez a részével, továbbadja, majd új mantrát kap. Ez az élete.

Nem tud másra gondolni, mint hogy még egy alvás, és le kell menniük a föld alá. Visszakényszerül a testnedvektől bűzlő, szűk lukba, ahol a vizet kőpohárral adagolják, ahol a bőrükön zöldesen foszforeszkáló rajzolatok jelentik az egyedüli fényforrást. De legalább lesz ideje a test szükségleteinek kielégítésére.

Egy férfi közeledik. Nem Ő: az Ő alakját az utolsó hüvelykig ismeri. Siet, tehát fontos hírt kell, hogy hozzon, különben nem kockáztatná a büntetést az erőpazarlásért. Odaér hozzá. Kapkodja a levegőt, a hangja mégis nyugodt:

– Te is a kiválasztottak között vagy.

Meglódul vele a világ. Ezek szerint véget ért a születést szabályozó mantra, amely őt is kijelölte. Gyermeke lesz, életében először. Tudja, hogy ha kinyitná a száját, sírna, ezért csak bólint. Érzi, ahogy könnyek gyűlnek a szemében, és lehajtja a fejét.

Először Hozzá kell mennie. Minden egyes nyugodt, kimért lépés örökkévalóság: az a száztíz lépés hazáig még soha nem tűnt ennyire soknak. Eszébe ötlik, hogy feleslegesen végezte el a vizelési rituálét: úgysem lesz szüksége a helyén termelődő gyermekgátlóra. Végre gyermekük születhet!

Látja Őt a földön ülni, ahogy mereven bámulja a kövekből rakott falat. A válla egészen kicsit rázkódik. Miért nem örül neki? Miért nem jön oda hozzá, vágytól csillogó szemmel, most, hogy végre megkapták a lehetőséget?

– Tenyészek jönnek. Téged is ők fognak megtermékenyíteni.

A világ elhomályosul egy pillanatra. Leül. Az érzelem, amely ott lüktetett a mellkasában, most lesüllyedt valahova a gyomrába, és fájdalmas csomóvá változott. Az elméje elzárkózik az igazság elől. Vérfrissítés. Egy ismeretlen gyermekét kell a testében hordoznia.

Eszébe jut, hogy abbahagyta a mantrát. Igyekszik felvenni a fonalat, visszaemlékezni arra, hol szakadt félbe, de csak egy gondolat kavarog a fejében. Másnak a gyermeke. Másnak a gyermeke. Látja az Ő szemében a könnyeket. Ha a többiek észrevennék, biztos megvonnák tőle az ételt. Másnak a gyermeke…

– Nem.

Ő maga is meglepődik, hogy kicsúszik a száján. Maga a gondolat is lehetetlen: nem mondhat ellent a törvényeknek. Biztosan megjelölik. Lehet, hogy ki is taszítják.

Nem, ha nem tudják meg.

A fejében a mantra sorai átadják a helyüket egy teljesen más gondolatfüzérnek: hogyan tudna minél többször szeretkezni Vele úgy, hogy senki se tudja meg. Mielőtt a tenyészek megérkeznének, még egyszer lemennek a barlangokba a pusztító égi fény elől, és visszajönnek. Ha sikerül előbb teherbe esnie…

* * *

A földön ülök, és várom, hogy a könnyeim felszáradjanak. Ha leveszem a maszkot, hogy megdörzsöljem a szememet, megláthatnak meztelen arccal. Semmi jelét nem adhatom annak, hogy engedtem az érzelmeknek. Ő, akit mindennél jobban ismerek, aki mindig a karjaim közt alszik el, egy másik férfi magját fogadja majd a méhébe.

Felnézek Rá. Kettesben vagyunk: ha a fal mellé húzódunk, átölelhetem úgy, hogy nem látják meg. Viszket a szemem. A higgadtság-mantrát ismételgetem. Ne vétkezz. Maradj nyugodt. Ne vétkezz…

– Nem.

Megszólal, a hangja nyugodt. Egyik keze önkéntelenül a hasára simul. Nem értem. Várok.

– Nem fogom hagyni. A mi gyerekünk lesz, aki megszületik. Ki kell találnunk, hogyan tudnál megtermékenyíteni anélkül, hogy ez a többieknek feltűnne.

Értem, amit mond, de nem fogom fel. Olyan nincs, hogy a törvényeknek nem engedelmeskedünk. Néha belefér egy-egy ökölbe szorított kéz vagy remegő hang, de ez olyan bűn, amiért kitaszítanak. Odakint pedig a nap sugarai alatt egyetlen ember sem él sokáig. Nem olyan ellenállóak, mint a növény, hamar szénné égnek.

– Nem. – Az én számból sokkal gyámoltalanabbul hangzik, pedig biztosabb vagyok benne, mint Ő. A törvény azért törvény, mert a tetteinknek utat mutat. A mantra azért mantra, mert a gondolatainknak utat mutat. Más út nincs.

Éjszaka van, a karjaimban fekszik. Nem bírok elaludni. Nem tudok másra gondolni, mint hogy hamarosan egy helyett két szív lüktet majd benne. Egy idegen, egy tenyész gyermeke.

Nem nyel el az álom. Oldalra fordítom a fejem, és kinézek a kunyhóból. Magányos alak áll előtte, fekete sziluett a csillagpettyes égbolt előtt. Felnőttnek túl alacsony. A maszkjára egy szemet véstek: ő a Figyelő. Akármilyen ügyesen palástolod az érzelmeket, ő beléd lát.

Nem merem elhessegetni. Remélem, hogy nem engem figyel, hanem Őt.

* * *

Nem könnyű az együttléteket  megtervezni, Őt meggyőzni, és a mantrával sem elmaradni, de valahogy sikerül megoldania. A férfit nem annyira nehéz rávenni valamire, ha már elégszer hált vele: másnap beadta a derekát.

Feljön a nap, lehordják az élelmet a föld alá. A meszes víztől iszamós barlangokban örök sötétség van, kevés a munka, de a hely is. Nincs hova elvonulni, de megoldja. Ha csak egészen rövid időre is, de egyszer-egyszer kettesben tudnak maradni. Minden alkalmat kihasználnak.

A felszínen könnyebb. Ismer egy helyet a növény közelében, ahol a kő sima és hideg. Nem látszanak a lábnyomok, az egymásba gabalyodó testek nem rajzolnak íveket a porba. Végre van idejük kiélvezni egymást.

A hátán rostokból font zsákban viszi az élelmet. Látja, ahogy a fiú árnyékként követi. Nem meri megszaporázni a lépteit. Igyekszik nem gondolni arra, mi járhat a figyelő fejében. Ha a fiú bűnösnek bélyegzi őket, akkor nem kell bizonyíték. Elszenesedett hullák maradnak csak belőlük a kősivatagban.

A többi nő, akiket kiválasztottak, nehezen bírja az egyedüllétet, gyakran vonulnak félre egymagukban. A test nem kér, hanem követel, és ha nem kapja meg, ami jár neki, az elme bánja. Ezért nem bűn a közösülés. A szaporodás ellen ott van a gyermekgátló, amelyet a növény termel a vizeletükből. A születésekről a mantrák döntenek.

Várják a vérfrissítést.

Végül megérkeznek, kőporosan, fáradtan. Hét férfi. Ismeretlen szavakat használnak. Leginkább egymás közt beszélgetnek. Az egész törzs kerüli őket.

Leköltöznek a sötétségbe. Kijelölik a párját: nagydarab, izmos férfi. Egészen hasonlít Rá. Akárhányszor látja, hogy a tenyész bámulja, csomót érez a torkában. Próbál nem gondolni a jövőre. Próbál nem gondolni a fájdalomra, ahogy erőszakkal beléhatolnak. Próbál nem gondolni arra, hogy ötször fekszik még le aludni, mielőtt vége.

Tizenöt alkalommal üríti belé a magját a tenyész, mielőtt ismét felmennek a felszínre.

* * *

Érzem, ahogy figyel.

Még ha nem is látom, tudom, hogy ott van. Tudom, hogy a csillagfény-tükrös szemek belém látnak. Tudom, hogy csak idő kérdése, és szavak hagyják el a folyton zárt ajkakat. Szavak, amelyek száműzetést jelentenek mindkettőnknek.

Elbuktam. Engedtem a test csábításának, a gondolatnak, hogy végre gyermekem lehet, az érzelmeknek. Nem voltam elég erős, hogy az úton maradjak. Elmaradtam a mantrával. Nem tudok aludni. Amióta a tenyészek elmentek, a fiú rám szállt, és le nem veszi rólam a szemét. Mit akar? Hogy engedelmeskedjek, és mondjam el az igazságot? Nem lehet. Már késő.

A növény megerősítette, hogy teherbe esett. Most már nem kell úgy tennie, mintha kerülne engem, már nem kell gyorsan, sebtében együtt lennünk. Mégsem élvezem. Gondolataim vissza-visszatérnek a mozdulatlanul álló, örökké figyelő alakhoz.

Hibázom a mantrában, és egy étkezést megvon tőlem a törzs. Fáradok. Aznap este elkerülöm Őt, egyedül alszom egy másik kunyhóban. Egy gondolat ötlik az eszembe, és mintha gyomron rúgtak volna. Mi van, ha feleslegesen vétkeztünk?

Mi van, ha a gyermek mégsem az enyém lesz?

Láttam a másikat. Izmos, nagydarab. A haja, a szeme színe hasonlít az enyémre. Évekig nem derülne ki, ha az övé lenne. Hiába voltunk együtt annyit, a mantrák úgy működnek, hogy a legtermékenyebb időszakában a tenyészé legyen. Ökölbe szorul a kezem, de nem látja senki.

Küzdök a lelkiismeretemmel. Tudom, hogy a helyes az, ha elmondom a törzsnek, hogy mit tettem. Ha kitaszítanak, hát legyen, megérdemlem. Legalább visszatérek a helyes útra. De nem lehet. Már késő.

Hallom, ahogy odakint megszólal az ébresztő őrszem. Már megint nem aludtam, egyre fáradok, a testem kezdi felmondani a szolgálatot. Kivánszorgok mosdani és enni. Érzem a hátamban a fiú rezzenéstelen, hideg tekintetét.

Napközben annyira lassú vagyok, hogy pihenni küldenek. Vért kell adnom a növénynek, hogy meggyógyíthasson. A vörös cseppek láttán majdnem elhányom magam. A szúrás fájdalma alig jut el az agyamba.

Este beszélek Vele. Megmondom neki, hogy rossz ötlet volt. Hogy nem vagyok biztos benne, hogy sikerrel jártunk. Hogy a Figyelő állandóan követ. Hogy már két alvást kihagytam. Hogy az érzelmek kínoznak. Hogy azt akarom, hogy olyan legyen, mint régen. Ő pedig csak azt mondja, amit amúgy is tudok: hogy nem lehet. Már késő.

* * *

Másodszor marad ki a vérzése. Nem bánja. A terv sikerült. Már csak meg kell szülnie a gyermeket. Látja Rajta az aggodalmat, de nem érdekli. Nem az Ő testében növekszik az új élet, nem neki kell elviselnie majd a szülés fájdalmát.

Már másodszor alszanak külön. Nem baj. A hasát simogatja, úgy érzi, egy nagyon kicsit megnőtt. A melleit tapogatja, hogy duzzadnak-e már. Igyekszik nem gondolni a tenyészre, ahogy meghágja. Hogy a gyerek az övé lehet.

Néha látja a fiút, nem messze ácsorogni tőle, feszült figyelemben. Nem zavarja. Ha a figyelő szólt volna törzsnek, már rég nem lehetne itt. Inkább arra gondol, mi lesz, ha a gyermek megszületik. Ha a karjába veszi, ha a testével táplálja.

Mi lesz, ha majd megnő, és elkezd beszélni. Hogyan tanítja majd a törvényekre. Hogyan csipogja majd utána a mantrákat. Hogyan tanulja meg uralni az érzelmeit. Vajon fiú lesz vagy lány? Inkább fiút szeretne. Olyat, mint Ő.

Másnap reggel érte jönnek.

A Figyelő. Csak ő tehette. Miért várt eddig? Miért engedte, hogy végre jól érezze magát? Csak hogy lássa, ahogy sír? Ahogy fáj neki? Ahogy megcsonkítják, elvesznek tőle mindent? Mi lesz Vele? Ugye Őt nem fogják bántani? Ő nem tehet semmiről!

Sír, átkozza a fiút. Rugdosódik. Megpróbál elszaladni. Hiába, erős kezek szorítják, viszik a barlang szájához, oda, ahol a büntetéseket kimérik. Oda, ahova a rohadt Figyelő juttatta. Most már ordít. Hiába. Meglátja Őt, ahogy a többiek előtt áll. Azt is, hogy meg sem próbál menekülni.

Nem lehet. Nem tehette.

– A nyolcadik törvény szerint: a mantrák által kijelölt időn kívül ne nemzz gyermeket. Ez súlyos bűnnek számít. Ketten követték el, érzelmektől vezérelve. A férfi jóvátette azzal, hogy a törzset tájékoztatta. Ezért csak megjelöljük.

Az Ő maszkja lekerül a fejéről, végre látja az arcát, életében először. Nem tetszik neki. Borotvaéles kőkés kerül elő, pontos, kimért vágások a mellkason, az arcon. A vér bőven csorog. Nem bír odanézni. Öklendezést hall. Nem akar gondolkozni. Szeretné, ha az idő megállna.

– A nő súlyosbította azzal, hogy érzelmektől vezérelve kiabált, és próbált ellenállni a büntetésnek. Ezért megjelöljük és kitaszítjuk. A gyermek viszont a törzshöz tartozik, ezért az anyját a szülésig elzárva tartjuk a barlangban.

* * *

Egymagában ül a sötétben, a bőrén derengő minták fényében. A törzs a felszínen végzi a dolgát, esznek, fürdenek, közösülnek. Ő pedig itt van, bezárva egy kő mögé, amelyet három ember tud csak megmozdítani. Egy kőpohárban kap vizet, egy tálban élelmet. Éppen eleget ahhoz, hogy ne éhezzen. A maszkját rég levette, nem törődik az érzelmekkel. Már nem.

Eszik egy kicsit, bár undorodik tőle egy ideje. A méhében mohón szívja magába a táplálékot a parazita. A gyermek, akinek az egyik felét gyűlöli. A gyermek, aki az egyetlen oka, hogy még életben van.

Már nem simítja végig szeretetteljesen a hasát, hátha mozgást érez. Nem képzel gyönyörű jövőt maga elé. Milyen jövőt? Elvette tőle Ő, akinek odaadta magát, és a gyermek, akiért feláldozta magát.

Nem tudja, melyik férfitől van. Már nem is érdekli.

Néha forróság önti el, és ordítani akar. Néha a hideg rázza, és segítségért kiált.  Nincs válasz. Csak a Figyelő nézi néha a kőtömb fölötti résen keresztül. Ha kéri, elszalad vízért. Egy kicsit jobb, hogy legalább egy ember törődik vele.

Nem a saját hibája. A mantra jelölte ki a végzetét. A gyermek, ahogy megfogant, megpecsételte a sorsát. Néha hasra akarja vetni magát, hogy vége legyen. Nem bírja megtenni.

Nem tudja, mennyi idő telt el. Az edényt rendszeres időközönként megtöltik étellel. Néha kap vizet mosdásra. Egy tálban elviszik a székletét, mert a növényt táplálni kell. Mindennek húgyszaga van körülötte. Folyton hányinger kerülgeti, hasogat a feje.

Azt veszi észre, hogy már nem gondol a testében növekvő életet kioltására. Levegőbuborék mozgását érzi a bensőjében. Később jön rá, hogy megmozdult benne a gyermek. Azon kapja magát, hogy a hasát simogatja. Meglátja, hogy a fiú figyeli. Önkéntelenül elmosolyodik, kisgyerekkora óta először. A fiú szeme csillog.

Telnek a napok. Rájön, hogy mégis inkább lányt akar. Nem akarja, hogy olyan legyen, mint az apja, akárkié is. Elképzeli, hogy hasonlítani fog rá, hogy önmagát látja majd benne. Hogy olyanná neveli, amilyen ő szeretett volna lenni…

Elfogja a rettegés. Egyszer vége lesz. Megszül, majd száműzik. A benne növekvő gyermeket pedig soha nem látja felnőni. Soha nem veheti az ölébe, nem szoptathatja, nem ölelheti át, nem nézhet a szemébe…

A Figyelő az egyetlen tanúja, amikor megérkeznek a fájások.

* * *

Kivonszolják a barlangból a felszínre, a kunyhók közé, és a törzs körbeállja. Megmosdatják. Rostokból font szőnyeget terítenek alá, kényelmetlen és szúrós. Kőmaszkok merednek rá mindenfelől.

Meztelennek érzi magát. Sebezhetőnek. A fájdalom újra és újra végigsöpör rajta. Folyadék csorog ki a lába közül.

Lefektetik a hátára. Kötéldarabot adnak a szájába. Hideg, érzelemmentes parancsokat kap, amit görcsök kísérnek: alig bírja ki, hogy fel ne kiáltson. Olyan erővel harap össze, hogy azt hiszi, kitörik a foga. Körbepislog, meglátja Őt, ahogy némán bámulja. Neki könnyű, Ő itt marad a gyermekkel.

Hallja saját, fájdalomtól terhes nyögéseit. Érzi, ahogy a szájában átnedvesedik a kötéldarab. A tömeg némán áll körülötte. Kőmaszkok merednek rá, rezzenéstelen, hideg, faragott arcok sokasága.

Nem látja a fiút köztük.

Ráparancsolnak, hogy nyomjon. Az eget nézi, a csillagokat, ahogy a fájdalomtól el-elhomályosulnak. Azt kívánja, hogy vége legyen. Úgy érzi, mintha széklet csúszna ki belőle. Öklendeznie kell. Vérszag tolul az orrába.

Elkötik a köldökzsinórt. Először azt hiszi, a csecsemőt rögtön elveszik tőle, mégis a mellére fektetik. Véres, lucskos, ráncos. Csukott szemmel bőg. Nem tudja eldönteni, kitől van. Egy pillanatra úgy érzi, nem is az övé. Végül megszánja, óvatosan a kezébe veszi.

A tömeg lassan, némán szétoszlik. Elveszik tőle a gyereket, és bekísérik egy kunyhóba. Ketten egy kisebb követ tolnak elé, hogy ne szökhessen meg, mielőtt megjelölnék. Zsibbadtan fekszik le a földre. Már csak egy dolgot akar: aludni, és soha fel nem ébredni.

Akkor jut csak eszébe, hogy lánya született.

* * *

Látom, ahogy a szülés közben kínlódik. Gyönyörű, még fáradtan, csapzott hajjal, érzelmektől eltorzult arccal, maszk nélkül is. Minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne rohanjak oda hozzá segíteni. Akárhányszor felnyög, a gyomrom görcsbe rándul.

Látom a gyermeket. Nem hiszem, hogy az enyém lenne. Biztosan a tenyészé. Nem érdekel, mi lesz vele. Ő érdekel. Minden erőmmel azon vagyok, hogy legyőzzem magamban a kísértést. Ha még egyszer letérek az útról, az száműzetést jelent.

Elviszik, nem merek utánamenni. Lefekszem a kunyhómban. Aludni próbálok, de nem megy. Az agyam a mantrák helyett menekülésen jár. Tudom, hol van a tartalék élelem. Elég lenne kettőnknek. Még van hétezer lépés addig, amíg a sötétség tart. Részt vettem egy mantrában, amely a tenyészek útvonalát számolja, tudom, merre van a legközelebbi menedék. Elérnénk.

Érzem, ahogy a kísértés legyőzi a lelkiismeretemet. Lábujjhegyen felkelek, és kiosonok a kunyhóból, a kunyhó felé, ahol Ő alszik. Közben azon gondolkodom, mit mondok majd neki. Hogy jöttem megmenteni? Hogy hajlandó voltam érte ismét letérni az útról? Hogy fontosabb nekem bárminél?

A kunyhója elől valaki elgörgette a követ. Bent senki. Rossz érzés fog el. A gyereket egy másik nőnél hagyták, hozzá rohanok. Az őrző teste a földön fekszik, mozdulatlanul, a csecsemő sehol. Kiszaladok a kunyhók közül, keresem a csillagfényben a sziluettet. Észreveszek egyet a távolban. Valakinek búcsút int, majd megfordul, és lassan felém indul. Egyre közelebb ér, egyre pontosabban látom. Megdermedek.

A bőrén fénylő minták és a maszkjára vésett szem színtiszta rettegéssel tölt el. Az árnyékom, a lelkiismeretem maga, aki végül elárult engem. A Figyelő, aki élet és halál ura. Az nem lehet, hogy megszöktette Őt.

Kérdőre vonom, a hangom remeg az érzelmektől. A fiú higgadt. Kegyetlen. Ha egy szót is szólok a törzsnek, elintézi, hogy kitaszítsanak. Már egyszer megjelöltek, nem kapok még egy esélyt. Az ő szavával szemben semmiképp.

Könyörgök neki, hogy legalább utánamehessek. Hogy ne legyen egyedül a gyermekkel. Megnyugtat, hogy vitt nekik élelmet. Ha pedig én próbálnék élelmet lopni, azonnal fellármázza a törzset. Nem tehetek semmit.

Teljesen tehetetlen vagyok egy alacsony, vézna fiúval szemben, aki egyetlen szó nélkül közelebb került Hozzá, mint én valaha is. Érzem, ahogy a harag fellobog bennem. Nem fogom hagyni, hogy parancsolgasson. Elvette azt, ami a legdrágább volt nekem.

Másnap száműznek, amiért rátámadtam a Figyelőre.

* * *

Szakács Béla Benedek a spekulatív fikció nagy rajongója, jelenleg informatikusnak tanul, szabadidejében pedig néha írogat. Ha ez a novella felkeltette az érdeklődésedet, továbbiakat a blogján olvashatsz.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: novella

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon