Csak hogy valami teljesen ide nem illővel kezdjek: az elmúlt években nagyon megszerettem a Dragon Quest-játékokat. Azt a fajta tradicionális fantasy-vonalat követik, amelyben a tündérmesék, lovagregények, legendák, D&D kampányok keverednek letisztult iterációkban, semmi trükk, semmi weird, csak amolyan klasszikus fantasy-szintézis. Hogy miért örültem annak, hogy ilyesmit találtam? A helyzet az, hogy jó volt visszatérni a hagyományos nagymesék világába, mivel a szerepjáték-regények letűnése után, a fantasy radikális furcsásodása / sötétedése folyamán az irodalomból is kezdett eltűnni az „árva lovászlegény világmegmentő eseményekbe keveredik, meg itt egy tárgy, ami fontos” jellegű puritán fantázia.

Na, szóval a Tündöklő is echte ilyen. Bizonyos értelemben lenyűgözően konzervatív. Ha mondatról mondatra, elemről elemre dekonstruálnánk, szinte minden elemére találnánk tucatnyi példát, de még használt nevei, fordulatai is csettintésnyi idő alatt beidézik mondjuk Le Guint, Tolkient, Jordant, Moorcock-ot, és nagyjából pont abba zónába sikerült bevinnie, ahova az említett Dragon Quest is behúzott.

Világát benépesítő szereplői díszes egyenruhában feszítő őrök, koronahercegek, kereskedők, vándorok, bujdosók. A tengerik népe, akik a szárazföldre menekültek a Sárkány / vihar pusztítása után. Ez a felütés azonnal be is mutat valamiféle dinamizmust az egyébként szokás szerint statikus középkorista világépítésbe, itt az emberek még éppen csak szedik össze magukat, és tartanak valami felé, módosul tulajdonaik értéke, nem tudják, mit hoz a jövő. A Sárkány megfoghatatlan fenyegetése viszont még mindig ott van a levegőben, egyre hangsúlyosabban, ahogy apróbb sárkánykígyók is egyre inkább elszaporodnak a vidéken.

Nézőpontkarakterünk Erthol, a lovászfiú, de inkább csak mellékszereplőként sodródik mágikus tárgyak, átkok, egyre nagyobb konfliktusok és az embefeletti rétegek felé. Ez bizonyos értelemben klasszikus megközelítés, de kísérleti is, a vonakodás és esetlegesség komolyabban jelenik meg. Rusvai Mónika prózája tiszta, nem végletekig csupasz, nem is kérkedő (talán csak a lovakat és a velük kapcsolatos szókincset szereti riasztóan sokszor emlegetni). Szelídebb is ez a szöveg a mai fantasyknél, sok szempontból olyan, mint egy ifjúsági regény, még húsz éves szereplői is úgy viselkednek, reagálnak, mint tinédzserek. Talán ez amiatt is lehet, mert a mese-elemek ugyan alulmaradnak egy komolynak szánt narratíva elemeivel szemben, de azért küzdenek a felszín alatt.

Szóval kellően érdekes a felütés, vonzó a világ, ennek ellenére nehezen akart az egész összeállni és beindulni. Legalábbis túl későn kaptam választ arra, hogy miért is kellene törődnöm ezekkel a szereplőkkel és majdhogynem megfogható antagonista nélküli, halványan felskiccelt küldetésükben. A regény alapvető információkat tart vissza, olyan háttéranyagokat, amelyek érdekesebbé teszik ezt a világot. A könyv második felében nem bírtam legyűrni az érzést, hogy „miért nem ezzel kezdtük?”. Sokszor hiányzott a feszültség, a kíváncsiság pedig csak egy ideig tartható fenn azzal, hogy a múltban történteken és a jövőben történhető dolgokon idézünk, üresjáratban, ahelyett, hogy aktívan haladnánk.

Amikor viszont beindul, igazán beindul, mégis kellően érdekes. A sárkánykígyók fenomenálisak, idegenek, egyszerre taszítóak és vonzóak. Az átkok természete fantasztikusan a helyén van, és a magasabb rendű háttérvilág is kellően érdekes, hogy elvigye a hátán ezt a történetet (és akár többet is).

Rusvai Mónika tanulóregénynek írja le a Tündőklőt (majd korrigál, hogy talán minden regény az), akárhogy is, a bemelegítés és tanulási folyamat meglátszik rajta, pozitív és kevésbé pozitív értelemben is. Egy lépéssel nyilvánvalóan azok előtt jár, akik csak úgy „írtak egy fantasyt”, akár ifjonci felindulásból, akár valamiféle logós világhoz tömeggyártva – nem, a Tündöklő ennél a szintnél jobb. Itt kellene hozzátennem, hogy sokkal jobb, de nem lennék túl őszinte. Ahhoz több innováció, markánsabb stílus, lényegretörőbb történetmesélés kellene, de alapvetően látszik, hogy van benne munka, összeszedett, és ahogy az elején is mondtam, remekül felidézi a klasszikus érák tisztább hangvételű fantasy-regényeit, anélkül, hogy túlságosan megbotlana azok elviselhetetlen kliséiben.

Röviden: ígéretes pályakezdő regény a Tündöklő, azonnal otthon éreztem magam benne. Tény, hogy néha elvesztett, de vissza tudott húzni egy-egy apró karakterpillanattal, remek ötlettel vagy feszültebb helyzettel, és természetesen kíváncsian várom, merre fejlődik ez az életmű.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. solymosgyus szerint:

    Akkor közepesen tetszett ugye? Én is így vagyok a sárkánylányal meg a felperzselt kontinens 1-gyel. Remélem dick jobb lesz.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon