A GABO kiadó idén is gondolt a novellarajongókra, így 20162017 és 2018 után idén is megjelent magyarul az angol nyelven már szinte intézménynek számító válogatás. Az ausztrál szerkesztő, Jonathan Strahan által összeállított, 2018 legjobb rövid prózáit tartalmazó kötetet ismét két részben mutatjuk be.

A második részben Farkas Balázs mutatja be a fantasynovellákat.

A jelek szerint jövőre Strahan már egyáltalán nem fog fantasy-vel foglalkozni, sorozatának utolsó tagja ez, aztán tisztán sci-fi felé fordul antológiáival. Talán ez nem is baj. A sorozat le sem tagadhatta volna sci-fis részrehajlását, egyetlen olyan kötet nem volt, ami a fantasyhez köthető borítóval legalább úgy tett volna, mintha egyensúlyra törekedne, szóval szedjék is csak szét.

Persze, túlzok: a könyv belsejében valójában a sci-fi, fantasy és horror egészséges arányban keverednek, ennek ellenére van egy olyan érzésem, hogy a fantasy ugyanazokat a köröket járja a maga varázslóival, tündéreivel, míg a sci-fi rész irigylésre méltóan kreatív írásokat hoz be.

Kapásból két olyan írással is találkozhatunk, aminek „tündér” van a címében, és ezt csak a kezdet. Az egyik sci-fi, nyilván, emiatt érdekesebb is, viszont a másik Naomi Kritzer Tündértani terepgyakorlat-a minden érdekes ötletével együtt is frivol ifjúsági sztori, vállvonásra volt elég. Naomi Novik Áldások című írása szintén ebbe a blokkba sorolható, bosszantóan harsány és egyszerű, tündérek-lakta… mese? novella? Mindegy is. Türelmetlenségből T. Kingfisher novelláját is majdnem átlapoztam, de tündér tündér hátán, megint.

Et tu, Jeffrey Ford? Rá voltam talán a legkíváncsibb, de csalódtam, jobbat és furcsábbat vártam tőle. A könyvespolc-expedíció narrátora apró tündéreket lát a házában (nyilván), akik időnként előjönnek és bohóckodnak, néha valami fantasztikus is történik, de alapvetően semmi igazán groteszk vagy varázslatos, az egész sztori inkább csak ürügy arra, hogy Ford könyvespolcán bemutasson egy-egy könyvet, ami körül éppen zajlanak az események (ezek nagy része magyar közönségnek nem is fog mondani semmit). Tipikus gimmick-novella, rövid és felejthető.

Tradicionálisabb hangvételű fantasyk is helyet kaptak: két novella szerepel a The Book of Magic antológiából, veterán szerzőktől: John Crowley-tól a Kova és tükör, Garth Nix-től. A kőbe zárt bot, nyilván a mágiáról szólnak, kettejük közül Crowley érdekesebb, prózájának súlyt is ad több évtizedes tapasztalata, kifejezetten szépirodalmi anyag, Nix inkább az RPG-generációs elemekkel legózik, kicsit még játszik is a toposzok és klisék szekálásával, és ez a trend tavaly is feltűnt, és másban is megmutatkozik az idei anyagban.

Az egyik legnyilvánvalóbb ilyen az Egy boszorkány útmutatója a meneküléshez: Portal fantasyk gyakorlati tudnivalóinak gyűjteménye Alix E. Harrow-tól, ami Jeffrey Ford novellájához hasonlóan jó ürügy, hogy a szerző lubickoljon egyet bibliográfiailag, emellett kommentálja a portal fantasyk kliséit, hasznát, hátrányait, hogy aztán végül maga is azzá váljon. Nem lepett meg, a könyvtáros narrátorra azért toltam egy félmosolyt. Naiv, de azért jó szándékú gondolat, hogy egy könyvtáros katalizálja az ifjú elméket a csodák felé.

Szóval itt húzok is egy vonalat, sem a klasszikus fantasy-történetek, sem az azokon élcelődő motívumok nem találtak be annyira nálam, ezeket már rég elsütötték többen, jobban. Inkább beszélnék a formabontóbb, érdekesebb novellákról.

Kezdjük ott, hogy a „fekete hangok” kellően markánsak: P. Djélí Clark a George Washington kilenc néger fogának története nagyjából pont arról szól, ami a cím, amolyan felsorolás-novella, de Washington tulajdonában levő fogak fiktív, mágiával átitatott történetei érdekesek, jól ötvözik a történelmet és a fikciót, árnyalják az elnök mítoszát. A végére egy kissé didaktikussá válik, majdhogynem arra fut ki az egész, hogy Washington mágia hatása alatt szabadította fel saját rabszolgáit végrendeletében, de talán nem is ez a lényeg.

N. K. Jemisin a klasszikus nyugati mesék keretét használja arra, hogy valami nyugtalanító, lassan formálódó felismeréssel rázza fel az olvasót, és ha már a fekete szemszöget nézzük, nehéz nem beleolvasni némi torokszorító allegóriát a faji dominancia tekintetében, ahogy a novella véget ér (még ha a papíron A mesemondó helyettese valójában teljesen egyszerű mesét is mond el sárkányokról és az őket kihasználó, vadászó, mohó emberekről).

A horrorba hajlást is kifejezetten díjazom (nyilván preferencia kérdése), így Alyssa Wong novelláját, az Olivia étkei-t is szerettem, ebben egy nő szellemeket vendégel meg egy fesztiválon, ötletes és érzékeny történet. Tade Thompson is amolyan majdnem-weird novellát hozott, a Szakadt nem különösebben jó vagy érdekes, de díjazom a pszichedelikusabb horror-elemeit. Carmen Maria Machado sötét, tulajdonképpen szépirodalmi novellát hozott az Illanó, félelmes csillag, amelyben a fantasztikum nagyon finoman rejtőzik, ezt nagyon szerettem.

Maria Dahvana Headley novellája, a Felejtsd el, hogy ismersz, és én sem fogok emlékezni rád úgy indul, hogy már készültem forgatni a szemem: kész voltam besorolni a toposzokat üresen kifigurázó írások közé, de szerencsére jóval több, egyszerűen más, a mágia itt félelmetes, vagy legalábbis az, amit az emberrel tesz, és próza-szinten is igazi hullámvasút (nem rossz értelemben).

Andy Duncan is hasonlóan irodalmi, vagy inkább amolyan kreatív-gyakorlati történetet hoz. Az Egy ügynök Utópiából Morus-alapú… fantasy? Nagy vonalakban az, de értőbb, kulturálisan beágyazottabb, vagy hogy is mondják az akadémikusok… nyilván nem árt, ha ismerjük hozzá az Utópiát, maradjunk ennyiben. Simone Heller pedig (végre egy német!) klasszikusabb történetmesélői eszközökkel mutat be egy nagyon idegen, érdekes fantasyvilágot.

A kötet utolsó írása Ursula K. Le Guin-től a Tűz fénye. Egy Szigetvilág-történet, az utolsó, és talán annak is szánta. Nehéz úgy olvasni, hogy ne erre a következtetésre jussunk, annyira benne van, még ha csak allegorikusan is. A szöveg szépsége azok előtt is nyilvánvaló lesz, akik nincsenek tisztában az életművel, akik pedig igen… meglepődnék, ha száraz szemmel képesek befejezni.

Szóval sikerül méltóan búcsúztatni a fantasy-részt, és összességében is inkább afelé hajlok, hogy erős válogatást sikerült összehozni, néhány kötelezően olvasandó novellával, de azért erősen érzem azt is, hogy bár a fantasy több a tündérmesék, kardok, királyok, sárkányok és mágusok full frontál vagy kiforgatott bemutatásánál, a válogatás nagy része nem elég invenciózus, vagy ha az is, gyakran elkapkodott. De még így is elképesztően sokféle és érdekes történetet olvashattam.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. solymosgyu szerint:

    Ehelyett regényeket kéne kiadniuk magas szinvonalon. amit nem érzek.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon