Nemrég pont azon tűnődtem, hogy lehet-e hatásos rémtörténeteket elmesélni egyoldalas képregényekben, feldobva egy egyszerű koncepciót a lap tetején, ami a végére egy hátborzongató távlat megsejtésével zár? Még Junji Ito mangáiban is ritkának számít az ilyesmi, de az immár közel két évtizede Amerikában élő és angolul alkotó Tamásfi László meglehetősen hibrid képregényében tucatnyi példát is találunk ilyesmire.

A Caliber Presents antológiasorozat negyedik köteteként megjelent The Observatory-t több szempontból nevezem hibridnek. Egyrészt adott egy kerettörténet, ami az obszervatóriumban játszódik, azon belül pedig kiteküntünk több önálló sztorira. Másrészt ahány sztori, annyi rajzoló: tizennyolc művész kelti életre ezeket a történeteket, tehát nem csak narratív hangnemet vált gyakran, de képi világot is.

A fő történet egyszerű, fiatal főhősünk egy obszervatóriumba érkezik, nemrég elhunyt nagybátyja bízta meg azzal, hogy egy bizonyos időpontban, az éjszaka közepén nézzen bele a távcsőbe, mert akkor válik láthatóvá egy titokzatos bolygó. Maga az obszervatórium tele van furcsa jegyzetekkel, különös esetek leírásaival. Kezdődik tehát a várakozás, és közben borral és a történetek olvasásával ütik el az időt.

Amikor már azt hinném, hogy a Cthulhu hívásá-nak központi problematikáját elfelejtették az alkotók, itt egy mű, amelynek ötlete és struktúrája is végre visszatér Lovecraft téziséhez: hogy a világban látszólagos összefüggések nélkül történnek furcsa, borzalmas dolgok, és ha létezik is összefüggés, annak ismerete, sőt már csak megsejtése is degenerációval, őrülettel jár. Némiképp ez köszönt vissza Grant Morrison Nameless-ében is, de a The Observatory hatása is valahogy így működik.

Alapvetően lehet azt hinni (és valószínűleg igaz is), hogy a kerettörténet és az egyes minitörténetek nem tervezett fix-upként álltak össze, de a kerettörténet mégis megteremt egy már-már allegorikus kontextust, amelyben mégis egymásra találnak a kisebbek és egymást erősítik. A fikció egy távcső, amelyen keresztül vagy millió individuális történetet láthatunk, vagy a nagy semmit. Az obszervatórium így nem csak egy hely, nem csak egy eszköz, hanem tudatállapot.

Az egy oldalas (rém)történetek egy része invenciózus, különös és hatásos, és nyilvánvalóan bizonyítják, hogy lehet egy oldalban is meglepni, sokkolni, borzongatni. Néhányuk persze annyira nem érdekes, ezt sem lehet nagy mennyiségben egymás után olvasgatni anélkül, hogy ne kopna meg a varázs, és becsúszott egy-két teljesen egyszerű “urban legend”-nél nem érdekesebb darab is, de inkább a jobbak vannak többségben. Maga a kerettörténet szinte háttérzajból emelkedik ki újra a végén, elemi erővel, Lovecraft-féle totalitással.

Mindent összeadva, együtt, kiegészítve egy remek novellával a végén, a The Observatory ugyan egy karcsú mű, de kellően mély. Tudatosan kezel zsánerelemeket és referenciákat anélkül, hogy ezekre támaszkodna, és úgy képezi részét (talán szándékoltan, talán nem) a Lovecraft-mítosznak, hogy annak kliséit, formuláit, neveit alig használja, de ikonjai és filozófiája miatt mindenképpen oda sorolnám.

Ha nem is akarjuk ebben a kontextusban olvasni, még mindig megmarad fantasztikus egyoldalasok gyűjteményének, amelyben mitikus lények, radioaktivitás, testhorror, abszurd humor, társadalomkritika és különféle zsánerek toposzai is megférnek egymás mellett. Elég ütős kiadvány, na.

(Illusztrátorok listája: Jeremy Ray, Lost Arno, Branko Jovanovic, Akhmad Yusuf Marzuki Wijaya, Leposa Gergely, Eleonora Kortsarz, Justin Cornell, Sváb József, Tejlor, Tesni Edathil & Manoj Kumar A, Michael Malatini, Earl Geier, Luca Bulgheroni, Facundo Nehuen Lopez, Atagun Ilhan, Gustavo Arian Desimone, Andi Supriyono)

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: Képregény

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon