A jó science-fiction nem öregszik. Nyilván ezt függ attól, hogy egy adott történet milyen technológiákat használ, mennyire érti a társadalmi folyamatok, társadalmi dinamikák alapvető igazságait és mélységeit, és attól is, hogy a karakterei bármilyen díszlettől függetlenül is hihetőek-e. Alapvetően nem féltem attól, hogy az Agave 2019-ben még mindig bevállal új szerzőket harminc évvel ezelőtt megjelent (vagy még idősebb) könyvekkel, mert jó érzékkel választják ki, kik azok, akik mind a mai napig hatnak. Octavia Butler 2006-ban hunyt el, de életműve még mindig eleven, még mindig fontos, és ennek nagyszerű bizonyítéka a Hajnal.

A könyv olyan világot mutat be, ahol az emberiség nagyrészt elpusztult, vagy kevésbé polkorrekten: kipusztította magát. A Föld lakhatatlanná vált, legalábbis ideiglenesen. A túlélőket viszont kimenekíti egy vándorló idegen létforma, az oankálik, új esélyt adva arra, hogy az emberek visszaszerveződjenek civilizált körülmények közé és szaporodjanak. Papíron az ilyesmi nagylelkűnek tűnik, de hát az emberi természet a pusztítás felé tart, ugyan miért ne kotnyeleskedhetnének bele az idegenek, hogy ezúttal egy kicsit jobban menjenek a dolgok? Ha már a megmentő szerepében tetszelegnek, miért ne nevelhetnék meg egy kicsit az embereket, miért ne adhatnának nekik genetikai javításokat?

A Xenogenezis-trilógia első kötetében a főszereplő, Lilith még csak felfedezi ezt az új világot, ahogy egy idegen űrhajóban ébred, más emberekkel eleinte nem is érintkezhet (egy kisfiúra emlékszik csak, aztán megint évtizedes, évszázados mélyalvás). Az ő hangja egyenlő az olvasói kétkedéssel, hogy az oankálik jó szándékúak-e, és ha azok, az eszközeik mennyire tekinthetők etikusnak? A menekítés, nevelés, mesterséges család- és civilizációépítés nemes szándéka ugyanis, akárhogy nézzük, kényszerített, nem kért cselekedet. Az oankálik meggyógyítják a rákot, de az emberi genetikában matatnak, amíg a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szerintük az rendben van. Szabadon engedik az embereket, de szabályozzák ezt a szabadságot.

Miben különbözik mindez egy elnyomástól? Miben különbözik ez a rabságtól? Lilith ráadásul a regény elejétől fogva megmagyarázhatatlan undort, viszolygást érez megmentőivel szemben, tehát nem csak a dominancia kérdéskörben, hanem ténylegesen faji megközelítésből is megtapasztalhatjuk a kultúrák közötti feszültséget. A regény nem is moralizál semmiféle irányban, de olyan szituációkat mutat be, amelyek nagyon ismerősek lehetnek a történelemből, és a felismeréseket ügyesen késlelteti.

A regény minden nagyobb fejezete szélesebbre húzza a függönyt, többet látunk, és kényelmesebben mozgunk, ahogy a főhőse is. Amikor Lilith végül elfogadja az oankálik jelenlétét, lehetőséget kap, hogy a többi túlélővel is kapcsolatba léphessen és mentorálja őket, és ez ismét egy izgalmas új réteggel gazdagítja a regényt: új ember-szereplők érkeznek, akik talán egészen máshogyan élik meg az ébredést, így nyilván konfliktusokban sincs hiány. Lilith egyfajta anya-szerepet vesz fel, de ennek is megvan az ára.

Butler gondosan, rétegesen hoz be új koncepciókat, mélységeket, a könyv kényelmes tempójával nagy hangsúlyt fektet arra, hogy világosan értsük az erőviszonyokat, és lassan vegyük észre a látszólagos stagnálásban a potenciális menekülési vagy küzdelmi útvonalakat, még ha ezek első pillanatra képtelenségnek is tűnnek.

A Hajnal sajnos véget ér, mielőtt igazán átlendülne valami nagyobb, intenzívebb formátumba, de szerencsére ősszel már érkezik is a folytatás (jövőre pedig vélhetően a Xenogenezis-trilógia befejező kötete is). Úgy érzem, zsáneren kívüli olvasókat is szépen be tudna húzni, de nyilván a sci-fi rajongói semmiképpen se hagyják ki, a még mindig nagyon releváns témákat boncolgató könyv friss és furcsa, olvasmányos, mégsem sietős. Minden tulajdonsága megvan ahhoz, hogy a klasszikusok között emlegessük.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 12 hozzászólás.

  1. solymosgyu szerint:

    Ez unalmas volt nekem. A letunt világok jobb.

  2. Ice99 szerint:

    solymosgyu
    Én a női szerzők műveitől eleve tartózkodom! 🙂

  3. tpk6 szerint:

    Ice99:

    Miért?

  4. ice99 szerint:

    tpk6:

    Kevés az ötlet, (nekem) nem elég jók a témáik sem. Nyilván írástechnikában semmivel nem rosszabbak, de az sf pont ezekkel több, mint egy szépirodalmi regény.

  5. Sam Reed szerint:

    Nagyon rég olvastam a teljes trilógiát, és csak arra emlékeszem, hogy nagyon jó volt. Egyetértek a cikkíróval, feltétlenül érdemes elolvasni.

  6. tlinger szerint:

    ice99:

    Én Czinkos Évának olvastam két sci-fi regényét. Nem azt mondom, hogy forradalmi újítást képviseltek, de szerintem tisztességes munkák voltak.

  7. tpk6 szerint:

    ice99:
    Le Guintől olvastál már?

  8. ice99 szerint:

    tpk6

    Igen, de az fantasy volt. Más káposzta. Marion Zimmer Bradley-től a Világok háza pl. tetszett, de az is inkább fantasy.

    tlinger

    Nem olvastam, nem ismerem. Magyaroktól nagyon keveset olvasok, mert szintén nem tartom eléggé jónak az írásaikat. Ez van, szerencsére sok a megjelenő könyv és válogat az ember 🙂

  9. tlinger szerint:

    ice99:

    Szerintem a marketinget leszámítva magyar szerzők semmiben nem maradnak el.

  10. Attila szerint:

    Ha nálad Czinkos Éva könyvei tisztességes munkák, akkor ezen a kijelentéseden nem is csodálkozom…

  11. ice99 szerint:

    tlinger

    Ízlés kérdése. Csak azért mert sf, még nem olvasok el mindent válogatás nélkül. Nincs annyi időm, így szelektálok. A magyar művek közül egyedül Markovics Botond Xeno-ja tetszett eddig maradéktalanul. Ez teljesen világszínvonalú szerintem. Reynolds, Scalzi, Hamilton a mérce nálam.

  12. tlinger szerint:

    Attila: Igen, azok, bár el kell ismernem, nem úgy ültem neki, hogy na most valami mega űroperát, vagy Blade Runnert fogok olvasni.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon