Immár hagyományosnak mondható sorozatunk az utolsó részéhez ért. A tavalyi, az 1988-as év kiválasztott fantasztikus filmjeihez hasonlóan cikkíróink idén is megemlékeztek az idei harmincévesekről – az elmúlt egy-két hét a múltidézés, az 1989-ban készült filmek felidézésével telt. Íme ebből az évből az utolsó klasszikus-kultikus fantasztikus film.

Arra már nem emlékszem, hogy melyik film előtt láttam, csak arra, hogy milyen izgalmas volt a Vissza a jövőbe folytatásainak a bemutatója, ugyanis egyszerre harangozták be a második és a harmadik részt! Akkoriban ugyanis forradalminak számított, hogy egyszerre forgassanak le több filmet, márpedig Robert Zemeckis erre vállalkozott, és a marketinget is erre építette fel, hogy nem csak egy folytatást készít a nagy sikerű első részhez, hanem rögtön kettőt, ami még szintén szokatlan volt a nyolcvanas években. Éppen ezért nehéz úgy beszélni a második részről, hogy ne szóljunk a harmadikról.

Azt gondolhatnánk, hogy ha együtt forgatnak le egy anyagot, akkor a végeredmény két hasonló film lesz, de ez ebben az esetben egyáltalán nem állja meg a helyét, és ez elsősorban a forgatókönyvek erénye.

A klasszikus trilógia felépítés az, hogy az első rész bemutatja a szereplőket, az alapkonfliktust, a második rész ezt elmélyíti, a karakterek fejlődnek valamerre, míg a harmadik részben minden konfliktus feloldásra kerül. A nyolcvanas években ez a fajta felépítés a Star Wars-t és a Keresztapát leszámítva nem volt jellemző. Az alkotók csak folytatásban gondolkodtak, amellyel szemben az volt az elvárás, hogy ismételje meg az első film sikerét, hozza legalább ugyanazt, mint az első rész, esetleg legyen nagyobb csinnadratta, mindenből legyen egy kicsit több ugyanazokkal a szereplőkkel (a Szellemirtók második része esetében ugye így történt).

A Vissza a jövőbe ebből a szempontból egy kicsit hibrid. Az első résznek megvolt a maga kis konfliktusa, egy klasszikus „mi lenne ha?” felvetés, azaz mi lenne, ha találkozhatnánk a szüleinkkel, mi lenne, ha belerondítanánk a szüleink találkozásába, sőt, mi lenne, ha a saját anyánk belénk lenne szerelmes az apánk helyett? Ez egy nagyon okos, fordított ödipális konfliktus, amiből shakespeari mélységű drámát lehetne kanyarítani, de Zemeckis mégis azt választotta, hogy ebből egy vígjátékot csinál tele poénnal.

Emlékszem, gyerekkoromban a film címe ragadott meg. Sci-fi rajongó kisfiúként az időgép izgatta a fantáziámat, tehát az eleje érdekelt, amikor  DeLorean-nel visszamennek a múltba, és ahogy a villámcsapással megoldják, hogy visszatérhessenek a jelenbe. Maga a központi konfliktus a szülőkkel csak évekkel később jött át, az összes poén, a régi és új dolgok, világszemléletek, erkölcsi normák üköztetése csak akkor ült, amikor megértettem, hogy miről is szól ez az egész.

A fentiek alapján – a nyolcvanas évek trendje szerint – a második résznek ugyanezt kellett volnia hoznia, csak mindent még jobban, még nagyobban, stb, ám az első részt úgy zárták le, hogy rögtön be is dobták a folytatást, azaz, hogy a sztori a jövőben játszódik majd, Marty gyerekeivel. És igen, adta volna magát, hogy ugyanazt a sztorit még egyszer eladják nekünk a jövőben.

Persze először ez történik, és egy igazi sci-fi rajongónak felcsillan a szeme, áhá, bele fogunk nézni a jövőbe, és igen, azt a kérdést teszi fel a második rész, hogy mi lenne, ha találkozhatnánk saját magunk jövőbeli énjével, vajon hova fogunk eljutni a jelenkori állapotunkból, sikeresek leszünk-e, meg tudjuk-e valósítani az álmainkat, a gyerekeink normálisak lesznek-e, jobban fogunk-e élni. Ez az alaptézis. Zemeckis rájött, hogy ebből egy egész filmet nehéz leforgatni, pontosabban rájött, hogy ha ezen az úton halad, akkor még egyszer megcsinálja az első részt, csak éppen a jövőben.

Úgyhogy csavart egyet a konfliktuson a klasszikus időutazós alapötlettel, hogy mi van, ha belenyúlunk úgy a múltba, hogy azzal más irányt vesz a jelen (ne feledjük, hogy végül is ezt akarták elkerülni az első részben is), és emiatt párhuzamos idővonalak jelennek meg. Itt konkrétan azzal a gondolattal játszunk el, hogy mi lenne, ha tudnám előre a sporteredményeket, és mindig nyernék a fogadásokon.  Ezzel a második rész annyira akciódús, annyira kicsavart lett, hogy a személyek közötti kapcsolatok és karakterfejlődés terén sajnos nem tud újat felmutatni.

A sci-fi vonal erősebb tehát a folytatásban a párhuzamos idősíkokkal, az idősíkok közötti ugrásokkal, akciókkal, tele trükkökkel, maszkokkal, hiszen minden színész a saját öregebb mását, valamint a saját gyerekeiket is eljátsszák (megjegyzem, zseniálisan). Nagyon jó, hogy nem nyit a film a világra, nem akar grandiózusabb lenni, megmarad a kisváros határain belül, az óratorony a fix pont, amely mind a három filmben megjelenik. És kapunk üzenetet is, hogy nincs semmi sem kőbe vésve, a jövő megváltoztatható.

A második rész úgy végződik, hogy tudjuk, vissza fogunk menni a vadnyugatra, hiszen a Doki eltűnik a végén, és félbe marad a történet, úgy, hogy le is záródik az arra a részre feldobott konfliktus, azaz az idősíkok a helyükre ugranak, Marty rájön, hogy a jövő megváltoztatható, ám ezzel együtt maga a sztori nyitott marad, jöhet a harmadik rész.

Nekem sokáig ez a második rész volt a kedvencem, hiszen ebben voltak a jövőbeli dolgok, a repülő autók, a pizza hidratálás, a lebegő deszka, az önbefűzős cipő és a teleszkópos baseball ütő. Minden, ami egy fiatal fantáziáját meg tudja mozgatni. Később aztán rájöttem, hogy valójában miről szólnak ezek a filmek, hogy igazából a humor a lényeg, ami igazán erőssé és egyedivé teszi, a generációk közötti szakadékon való viccelődés, a szülő-gyerek konfliktusok, ezek adják a trilógia savát-borsát. És ebből a szempontból a Vissza a jövőbe 2 nagyon picit le van maradva az első résztől, és a harmadiktól is.

Bár egyszerre forgatták a két filmet, a legtöbb humor a harmadik részben kapott helyet. Egyrészt működik, mint western paródia, másrészt Dokit helyezi előtérbe, az ő érzelmi világát mutatja be, de ez már egy másik év, másik visszaemlékezés.

Már csak egy kérdés maradt: hogyan öregedett a Vissza a jövőben második része az elmúlt harminc évben? Azt kell mondanom, hogy nagyon jól. Pörgős, humoros, csavaros. És bár a jövőre tett jóslatai nem igazán váltak be, hiszen nincsenek manapság repülő autók, ez egyáltalán nem gond, mert a film nem a jövő technikai vívmányairól, hanem a generációkról szól.

És azt kell mondanom, Robert Zemeckis egy időtálló klasszikust tett le az asztalra a sorozat minden egyes darabjával.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon