Immár hagyományosnak mondható sorozatunk folytatódik! A tavalyi, az 1988-as év kiválasztott fantasztikus filmjeihez hasonlóan cikkíróink idén is megemlékeztek az idei harmincévesekről – bő egy-két hét a múltidézés, az 1989-ban készült filmek felidézésével telik.

A nyolcvanas évek a bogaras tudósok és feltalálók nagy fénykora a mozivásznon: Emmett Brown doki a Vissza a jövőbe-trilógiából, Egon Spengler a Szellemirtókból, Steven Mills a Marslakó a mostohámból, de nyugodtan ide sorolhatjuk Richard ’Data’ Wangot is a Kincsvadászokból. A hétköznapokban csetlő-botló zsenik viccesek, menő kütyükkel pakolják tele a házat, találmányaik elképesztő kalandokba sodorják őket, ugyanakkor a maguk világába zárkózva tesznek a konvenciókra, úgyhogy valóban hálás figurák, akikre remek vígjátékokat lehet építeni. És hát melyik kissrác ne álmodozott volna arról, hogy egy időre apróvá váljon és felfedezze az óriásivá növő világot, ahol az édességet nem kell beosztani, mert nagyobb nála, a matchboxok pedig igazi autókká válnak?

Wayne Szalinski kevéssé sikeres feltaláló, miután az összes zseniális találmánya majdnem működik. Így jár a kicsinyítő gépével is, ám az ablakon berepülő baseball labda a megfelelő helyre gurul, a gép beindul és lekicsinyíti a feltaláló és a szomszéd Thompsonék gyerekeit. A csalódott Szalinski, aki mit sem tud a találmánya megjavulásáról, bánatában kitakarít és az apróra zsugorodott gyerekek hamarosan a kert végi szemetesben találják magukat. Innen kell hazajutniuk, át a számukra dzsungellé növekedett hátsó kerten, ahol autó méretű rovarok, bombaként záporozó esőcseppek, egy kiskutya és a fűnyíró pengéje mind halálos veszélyt jelentenek rájuk, és ha sikerül is visszajutniuk a házba, még valahogy fel is kell hívniuk magukra a történteket csak lassan felismerő szülők figyelmét – és nincs az a kiskamasz, aki ne érezte volna olykor, hogy a szülei nem is figyelnek rá igazán…

Joe Johnson (Jumanji, Amerika kapitány) családi mozijában egyébként sem szűkölködünk az erkölcsi tanulságokban: a Szalinski-szülőknek meg kell tanulniuk jobban odafigyelni a gyerekeikre, míg a szomszéd Thompsonnak épp ellenkezőleg, hagynia kell, hogy a nagyfia a saját útját járja. A négy gyerek pedig a kalandok során az elfogadásról, barátságról és testvéri kapcsolatokról tanulnak egyet s mást. Mindezt szerencsére a film nem túl zavaróan, nagyjából a szokásos Disney-határok között rágja a nézők szájába.

Emlékszem, a filmre egyrészt a tökéletes célközönség-életkorban, 13 évesen ültem be, plusz alapos előképzettséggel is rendelkeztem: addigra már talán nem is egyszer olvastam ki Tőke Péter 1985-ös Óriásvilágát, úgyhogy arcizmom sem rándult, amikor a srácok egy szelíd hangya hátán furikáztak (csak jóval később tűnődtem el rajta, hogy milyen véletlen hasonlóságok bukkanhatnak fel egy magyar sci-fi és egy hollywoodi filmforgatókönyv között). Akkoriban természetesen teljesen lenyűgözött az óriásira növő világ, a házméretű legókocka, az izgalmas kalandok, és még a kamaszosan félszeg szerelmi szál is elevenembe talált… Olyan film volt ez, ami mondjuk a Kincsvadászokkal együtt meghatározó élménye volt a gyerekkoromnak: ott volt benne az élet; a közös bandázások a barátokkal, a saját kis világunk, amelyet a felnőttek csak kívülállóként figyelhetnek. A nagy felfedezések izgalma (pl. hogy vannak lányok!), meg az egészen apróságoké, amelyek csak a mi szemünkben váltak jelentőségteljessé. Ezeket a végtelen nyári délutánokat aztán a Stranger Things idézte meg szégyentelenül, és kergette könnyes nosztalgiába a mai harmincasokat-negyveneseket.

Most újranézve, erős nosztalgiaroham hatása alatt is úgy gondolom, keveset kopott ez a film. A CGI-orgiák előtti filmipar díszletei és trükkjei ma is rendben vannak, a két szálon futó történetvezetés pörgős, a harsányságot mellőző szelíd humor is működik, Rick Moranis pedig épp olyan jó, mint bármelyik más filmjében ebből az időszakból. Teszteltem a tizenegy éves fiaimon is: tetszett nekik, bár a mai látványmozikkal elkényeztetett kis ficsúrokat közel sem hozta annyira lázba, mint annak idején a mi korosztályunkat, de ez ilyen műsor.

Szóval ha jó mozit akarsz mutatni a srácaidnak abból az időből, amikor te voltál annyi, mint most ők, mindenképpen jó választás a Drágám, a kölykök összementek!

Érdekességek:

  • Főleg az, hogy ez a fajta fura feltaláló-figura a filmes evolúció során nagyjából ma a Vasember karakterében bukkan fel, és mennyire más a megközelítés!
  • A folytatások, a Drágám, a kölyök marha nagy lett!, a  Drágám, most mi mentünk össze! és a Drágám, a kölykök már megint összementek! tévésorozat egyre gyengébb színvonalúak lettek.
  • Rick Moranis, aki egykori rádiós lemezlovasból a nyolcvanas években kétség kívül A-kategóriás vígjátékszínésszé vált a sci-fi kedvelők körében, azért tűnt el a mozivásznakról, mert felesége halála után a gyermekei nevelésének kívánta szentelni a figyelmét. A zene világából nem szállt így ki: 2006-ban Grammyre jelölték country-albumát.
  • A szomszéd apát, Big Russ Thompsont alakító Matt Frewer Molochot játszotta a Watchmen moziban.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. tuturu szerint:

    Matt Frewer volt Max Headroom is.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon