SFmag

Néhány évvel ezelőtt elhatároztam, hogy elmegyek futni. Ekkor már egy ideje nem sportoltam semmit, még csak nem is sétáltam nagyobb távolságokat, éreztem, hogy a testem… egyáltalán létezik, pedig tulajdonképpen gondolnom sem kellett volna rá. Szóval elővettem egy olyan susogós melegítőnadrágot, egy fehér pólót, meg egy nagyjából ezer forintos tornacipőt, és felhívtam egy barátomat, hogy találkozzunk reggel a Margit-szigetnél.

Ahogy kiléptem az ajtón, azonnal megéreztem, mennyire más lettem hirtelen a világban. Cikinek éreztem, hogy az olcsó tornacipőmmel a túl hosszú melegítőnadrágomat taposom, hogy a karom meztelen (általában hosszú ingben járok), hogy fogalmam sincs, mit is csinálok, mit is akarok. A felkelő nap élesen a szemembe sütött, természetellenesnek éreztem, és ha tehettem, siettem az árnyékba. Elsétálhattam volna a Margit-szigetig, de nem akartam kifáradni már azelőtt, hogy odaérek, ezért kínosan ácsorogtam a villamoson, teljesen idegennek és sebezhetőnek éreztem magam, és ezen a klasszik introverzióm se segített, ahogy az se, hogy előtte hosszú évekig csak faluban éltem, és hirtelen itt volt egy milliós nagyváros forgalma körülöttem.

Mondjuk úgy, annak ellenére, hogy valami fontos és nemes cél érdekében érkeztem, teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magam a rutinos autopilóta-üzemmódon kívül, úgy éreztem, mostantól soha senki nem fog komolyan venni (még én se magamat). Aztán futottunk, én pedig egy fél sziget alatt kihánytam a tüdőmet, majd leesett, hogy esetleg zuhanyozni is kellene ezután, és uhhh, soha többé nem néztem vissza. Soha többé. Vissza a hosszú ujjú inghez. Vissza a kényelmes tömegközlekedéshez. Vissza az egészségtelen ücsörgéshez.

Ha a sorozatok általánosságban olyanok, mint én, akkor a The OA az a futó, aki másnap is kiment, és harmadnap is, és újra és újra, miközben egyre cikibb és egyre kiszolgáltatottabb módokat talált arra, hogy még messzebb menjen, oda is, ahol még senki sem járt. A The OA eleinte egy idegen társaságban tébláboló dork, egy kezdő futó (mit futó, jógázó), idő kell neki, mire egyáltalán észreveszik, és amikor észreveszik, idő kell, hogy figyeljenek rá, de egy nap, és nem is tudjuk, mikor történik ez meg, de egy nap mindenki rá figyel, mert olyan dolgokat tesz, amelyről nem is hittük, hogy lehetségesek.

Brit Marling és Zal Batmanglij sorozata lassan indul, talán indokolatlanul lassan, és olyan dolgokat kezd a néző elé tárni, amelyekre mindenki hajlamos legyinteni, hogy túl vontatott vagy túl new age. Egy hosszú ideje eltűnt nő tér vissza családjához, vakságából meggyógyítva, rejtélyes körülmények között, ezután különféle embereket gyűjt maga köré: a saját történetét mondja el, amely túl hihetetlen ahhoz, hogy komolyan vegye bárki – kivéve azok, akik nyitva hagyják az ajtót, és jól figyelnek.

Prairie hosszú ideig fogságban volt, de most úgy hivatkozik magára: OA. Látszólag különleges képességei vannak, de ezeket jelenlegi állapotában, és főleg egyedül nem tudja megvalósítani. Arra kér öt egymástól radikálisan különböző embert, négy diákot és egy tanárt, hogy hallgassák végig a történetét és segítsenek küldetésében.

Az egész tehát úgy-ahogy elindul, amolyan misztikus mambódzsambó módon, amely vagy lehet mentális betegségből fakadó téveszme, vagy valóság is, de amíg a dolog igazán beindult, nekem leginkább a struktúra és a színészi játék adta el az egészet. A The OA ráérős, ezoterikus hangulatában folyamatosan ott egy nyomasztó sejtés, hogy itt valójában komolyabb science-fiction is működhet a háttérben, és a sorozat incselkedik vele, mint a Lost és a The Leftovers (sokakkal ellentétben pont ez a bizonytalanság vonz ezekben a sorozatokban), de arra, hogy elkötelezze magát, várni is kell a nagyjából két éves szünet után érkező második évadra. Ezt a ráérősséget pedig nagyon szokatlan struktúra is nehezíti, mert OA meséi rendes flashbackekben, elképesztő, hitet igénylő ugrásokkal működnek, ahol a jelenkori szál egyfajta keretként létezik csak (a cím nagyjából egy óra környéként jön be az első részben). Inkább működik nyolc órás filmként, mint évadként, és ennek megfelelően igazi szerzői hangról is beszélhetünk (a Sound of My Voice alkotópárosától).

A színészek és a karakterek tehát hitetlenkedéssel és annak laza kidobásával szórakoztatnak minket, amíg be nem jönnek a mélyebb rétegek: a tudós, aki a halálközeli élményeket kutatja, valamint Prairie előző „csapata”, akik ezeket át is élték és különös dimenziókban jártak, hogy elhozzák a „mozdulatokat”, amelyeket szinkronban végezve elképesztő dolgokat tudnak megvalósítani. Ez talán a kedvenc aspektusom a sorozatban, mindig annyira bizarr és váratlan a megjelenése, és nem törődik azzal sem, mennyire elszállt és kínos, csak tolják, szenvedéllyel. (Egyébként sokat segít, hogy Ryan Heffington a koreográfus, lásd még Sia: Chandelier.)

Az első évadzáró sokaknál ki is csapta a biztosítékot, mert nem oldotta fel ezt a valóság/képzelet feszültséget, és a „mozdulatok” végső alkalmazása sem hihető – nem hihető egy olyan kontextusban, ahol a The OA egyébként egyáltalán nem is akar működni, tegyük hozzá -, a második évad viszont sokkal technológia-centrikusabb (AR-játék, botanika és robotika is szerepet kapnak), de egyúttal a spirituális mítoszát is kibővíti olyan fura, okkult szintekre, hogy oké, felültem, nézem, és most már nem ereszt el. Részről részre legalább egy olyan jelenetet hozott, ami teljesen szétcsapta az agyamat meg vissza. Mindezt úgy kell elmondanom, hogy nem akarom leírni magukat a jeleneteket, mert annyira váratlanok és furák, hogy emiatt ütnek csak igazán.

Nem mertem volna írni róla az első néhány rész alapján, de még az első évad alapján sem, de azon kaptam magam, hogy egyre több ismerősömnek könyörgök, hogy nézzék, legalább ki tudjam beszélni valakivel. Most én vagyok őrült, kérdezgettem, hogy nekem ez a jelenleg legjobb futó sorozat? És úgy találtam, hogy lassan többen elkezdték látni, mit is akar ez a sorozat, és hosszan beszélünk róla, meséket találunk ki egy-egy elejtett jelenet kapcsán, és tudjuk, hogy várj, várj, valami különleges, megismételhetetlen történik most a Netflixen.

Annak idején a Lost és a The Leftovers (talán egy ideig a Sense8) is tudta bennem tartani ezt az érzést, de aztán nem futottak ki érdemi helyekre, és esélyes, hogy a The OA sem tudja majd lecsapni. Valahogy ezt sohasem bánom, így most sem. Olyan érzésem van, mint amikor Jodorowsky Szent Hegy-ét néztem, hogy elég, ha út közben esek transzba, és a megérkezésnél csak szédülök, de basszus, az az utazás.

A The OA sokszor bátortalan, erőtlen, folyamtosan adja az okot a kétkedésre, a homlokráncolásra, a türelmetlenségre, annyira elesett, miközben annyira magasra céloz… de ez a lényeg. Ez a lényeg, basszus, benne van a szinopszisban, a témáiban, a filmtechnikában, a zenében, a szereplők reakcióiban, mindenben. És ahogy mindezt magához öleli, és ahogy erőt kovácsol belőle, lenyűgöző. Ha az alkotópáros a kultusz-mentalitás kritikáját és működési mechanizmusait egyszerre akarja ellőni, nálam betaláltak, a végén már teljesen kiéhezetten vártam a következő és az azutáni röhejesen fantasztikus csavarokat. Már-már a Twin Peaks szintjén elkapott.

A sorozatban a színészek és a dialógusok éppen annyira ferdék, irodalmiak hogy még elfogadható legyen, de azért látszik az egész produkción, hogy valami teljesen más tudatállapotban hozták létre, mint egy átlagosabb, formula-dramaturgiára írt sorozatot, el tudom képzelni, hogy a nézők többsége úgy feszeng majd rajta, mint a laikus egy operaárián, nem tudja, sírjon-e, vagy röhögjön az énekes arckifejezésén. De a The OA ennek a kiállásnak a bátorságát adaptálja és állítja központba, nem érdekli, hogy egy nagyobb művészet vagy eredetiség kedvéért kitaszít néhány ingbe, tömegközlekedésbe, ücsörgésbe kényelmesedett nézőt, akinek egy Trónok harca-halál nagyobb katarzis, mint egy kimondatlan megbocsátás.

A The OA rohadt gyönyörű cucc, semmihez nem tudom hasonlítani. Témáit alázattal, magabiztosan kezeli, képes olyan középúton járni hit és tudomány között, ami végre egyedi, és úgy ad hangot a kitaszítottaknak, hogy nem nyúl a megfáradt klisékhez. Brit Marling pedig akkor is hipnotikus és fantasztikus mesélő, ha végül kiderül majd, hogy a meséjének semmi értelme sincs. Az értelmetlenségben viszont mégis ott vannak azok a témák, amelyekhez friss tudattal közelít: identitás, multiverzum, hit, talán káoszmágia, talán szimulációelmélet, talán mindegyik, talán egyik sem, de ezekkel már csak szimplán kacérkodni is élmény, és a The OA egy pillanatra sem hagyja békén az emberi természet és a kíváncsiság igaz, mély lehetőségeit.

A legtürelmesebbeknek, a legnyitottabbaknak, de… nekik kétségek nélkül ajánlom.

Hozzászólások

hozzászólás