A legendás science fiction művek sorsa az, hogy minden korban olvassák őket. A legendás science fiction szerzők utóélete pedig az, hogy nevük fogalommá válik.

Isaac Asimov és Alapítvány – ebben az esetben mindkét jelenségről szó van. Az ok prózai: e híres regényfolyam első trilógiája minden gyengeségével együtt még mindig hatással van az olvasóra. Érezni (és persze tudjuk is), hogy egy kivételes elme szüleménye a történet, amely az átlagregényeknél nagyobb korszakot ölel fel, amelynek szereplőgárdája az átlagnál terebélyesebb, és amelynek ötlete ma is izgalmasan hangzik.

Az eredetileg 1942 és 1950 között folytatásokban, a híres Astounding magazinban megjelent, majd 1951-ben könyvben is megjelent novellafüzér elején megismerkedünk Hari Seldonnal. A pszichohistória nevű, a valóságban nem létező tudományág a matematika nyelvén képes leírni egy nagy, homogénnek tartott embercsoport várható reakcióit, amelyeket különböző társadalmi, politikai, gazdasági hatások kényszerítenek ki. Vagyis a tudomány képes megjósolni akár egy egész társadalom jövőjét. Ez esetben a 13. évezredében járó, látszólag virágzó, 25 millió bolygóból álló Galaktikus Birodalom sorsáról van szó, amely Seldon szerint az elkerülhetetlen bukás. Ezért létrehoz a Galaxis két végén egy-egy Alapítványt, amelynek az a küldetése, hogy mint egykor a kolostorokban kéziratokat másoló középkori szerzeteseknek, megőrizzék és továbbhagyományozzák a Birodalomban fellelhető tudást.

Ez a Seldon-terv, és a trilógia három évszázadot felölelő történetében e két Alapítvány körüli kalandokat olvashatjuk.

Az első kötet, az Alapítvány az Első Alapítvány viszontagságait mutatja be, a második kötet, az Alapítvány és Birodalom egy különleges képességű figura felbukkanását és messze ható következményekkel járó cselekedeteit meséli el. A harmadik, a Második Alapítvány részben megtudjuk, hogy a sokkal nagyobb homályban dolgozó Második Alapítvány valójában milyen alapokra épült és hol található.

A GABO Könyvkiadó nemrég újra kiadta az általa már régebben három kötetben megjelentetett regényt. Ez jó hír minden gyűjtőnek, mert egy keményfedél alá szorult a trilógia.

Az Alapítvány nem hagyományos regény, sőt, nem is nagyon nevezném regénynek. Alapvetően középkorú, befolyásos/macsó/becsvágyó férfiak feszültséggel teli beszélgetéseibe csöppenünk bele: hol egy tanácsteremben, hol egy bírósági tárgyaláson, hol egy űrhajóban vagy egy házban. Ez önmagában nem hangzik túl izgalmasan, Asimovnak mégis sikerült a bravúr, hiszen a nagy tét folyamatosan előreviszi az olvasót. Nincs főszereplő, szinte minden fejezetben új embereket ismerünk meg. Illetve, egész pontosan a hosszú szövegfolyam főszereplője egy ötlet, a pszichohistória mindenre rávetülő árnya, egy halott ember predikciója az elkerülhetetlen bukásról, az emberi civilizáció csúcsát jelentő Birodalom hanyatlásáról.

A történések a tudományos determinizmus diadalát visszhangozzák: az Első Alapítvány nem azért kerekedik felül ellenfelein, a helyi kiskirályokon, majd a Birodalom korifeusain, mert vezetői annyira okosak lennének (bár furfangosak), hanem mert a számok nyelvén ez így van megírva. A számok nem hazudnak, a Seldon által lefektetett elvek szerint a válság mindig egyféle, az Alapítvány számára hasznos végkifejletbe torkollik.

A második kötetben megismerhetjük az Öszvért, ezt a különös mutánst, aki beleköp a pszichohistória gondosan megfőzött levesébe. Az egyénnel ugyanis nem számol a (pszeudo)tudományág, és Asimov okosan láttatja, hogy a történelmet sokszor nem a kiszámíthatóság, a sorsszerűség, hanem speciális emberek alakítják. A harmadik kötetben a pszichohistória elnevezésének pszicho- előtagja kap igazán nagy szerepet. A Második Alapítvány vezetői nem materialista-pragmatikus emberek, hanem erős képességekkel rendelkező manipulátorok.

Az Alapítvány-trilógiában tehát sokféle tematika ötvöződik, és emiatt nem válik unalmassá: ott az űroperák tágas tere és széles időhorizontja. Megvan benne a kozmikus politikai játszmák kiszámíthatatlansága. Megtaláljuk a ma már egzotikusnak tűnő telepata-alzsánert és a mutánstematikát is. Mindeközben az Alapítványok története nem egyenes vonalú, van min izgulnia az olvasónak. Igazából két rejtély megfejtése a csúcspont: az egyik, hogy kicsoda az Öszvér, a másik, hogy hol a csudában van a Második Alapítvány. (Sajnos én mindkettőre élénken emlékeztem, de ez sem ölte meg az olvasási élményt.)

Asimov, a jó doktor, későbbi életében az USA egyik pre-Saganja, tudománynépszerűsítő tanítója nem a stílusával vesz le a lábunkról. Egy analógia az egész, a Római Birodalom bukásának galaktikus méretűre növesztett jövőbeli mása, és egy fiktív tudományág prezentálása. Azonban ennyi elég is ahhoz, hogy ma is elolvassuk.

Két megjegyzés a mostani kiadáshoz: először is, frenetikus érzés elolvasni Asimov előszavát, saját szavait az Alapítvány megszületéséről, a vele kapcsolatos sikerről és munkákról. Végtére is, a Dűne mellett ez a sci-fi irodalom egyik legjelentősebb regénysorozata. A másik a fordítás kérdése. Amikor felröppent a hír, hogy Baranyi Gyula fordítását a kiadó kikukázta, én természetesnek vettem – új időkhöz új szövegek kellenek. Ha pár éve nem álltak lángban könyvesboltok az ikonikus Zabhegyező új fordítása (új címe, szent ég!) miatt, akkor a zsánerolvasók sem dőlnek a mérgezett kardjaikba. És tényleg: sallangmentes, élvezhető a fordítás. Egy részen vetettem össze e régit az újjal, ahol argóban beszél (Alapítvány és Birodalom, 5. fejezet): a régiben „legsóvárabb vágyam”, az újban „leghőbb vágyam” szerepel. Az újban a „király” szót olvassuk a régi „kóser” helyett. Szóval szerintem semmi baj az új fordítással, dr. Sámi László munkájával.

A lassan összeomló birodalom krónikája ma is lebilincselő történet egy különleges koponyától, aki a robotok és az időutazás mellett egy lenyűgöző panorámájú sci-fi látomással is gazdagabbá tette a zsánert.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 8 hozzászólás.

  1. Belánszky István szerint:

    Egy elgépelést kiszúrtam, ezért jelzem: “pszichohostória”

  2. tlinger szerint:

    Az írás meghozta a kedvem, de nem tudom teljesen feledni a negatív benyomásaimat Asimovról.
    A karaktereit elrettentő példának lehetne mutogatni, legalábbis a korábbi könyveiben.
    Ez a pszichohistória is elég baromságnak tűnik nekem, de persze lehet, ha olvasom, akkor azt fogom mondani, lehet, hogy az, de ha elegen hisznek benne, akkor önbeteljesítő jóslat.

  3. Laren Dorr szerint:

    Ami azt illeti, eléggé hasonlít elviekben a bigdata adatok alapján történő, meglehetősen pontos előjelzésekre.

  4. HAndras szerint:

    Valójában a pszichohistória egy létező tudományág, bár természetesen nem arra használják, mint a regényben. Arra azt hiszem az elmúlt két évtizedben kibontakozó, és jelenleg virágkorát élő hálózattudomány lehet alkalmas… 🙂

    https://hu.wikipedia.org/wiki/Pszichohist%C3%B3ria

  5. mSO szerint:

    Azt lehet tudni, hogy ez a fordítási újító kezdeményezés egyszeri alkalom volt, vagy az Alapítvány-sorozat (esetleg az Asimov összes) is sorra kerül, ilyen hármas adagolásban?

  6. Juraviel.Ihuan.Bedvin szerint:

    @HAndras

    Nagyon jó megközelítés, a témában itthon is jelent meg könyv:

    https://moly.hu/konyvek/barabasi-albert-laszlo-villanasok

  7. kétszeres vuvuzelaművész szerint:

    Sajnálatos, hogy a Mester az előzmények forszírozása helyett nem inkább a további fél évezred történetét folytatta, lehetőleg a novella-füzéres formában. Már csak azért is érdekesebb lenne, mert az Alapítvány és Föld eléggé elkanyarodott az eredeti koncepciótól. Gaia, Fathom…

  8. SFinsider szerint:

    kétszeres: a Mester – aki egy iszonyatosan gáz figura volt egy bizonyos területen, erről majd még írni fogok – elképesztően unta az egészet, Campbell forszírozta, hogy legyenek folytatások. Ez nagyon érződik a későbbi részeken.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon