SFmag

Eh.

Nem akarok erről a könyvről írni. Gondolom, érthető. Ez egy olyan könyv. Felér egy kegyetlen szociális kísérlettel. Egy egyszemélyes, senkire nem tartozó szellemi gyakorlattal.

Kezdjük eleve ott, hogy erre a könyvre nem lehet csak úgy véletlenül rátalálni. Több mint két évtizede volt arra, hogy hírhedtsége elérje a hazánkat, hogy aztán legyintsünk, hogy már úgysincs értelme, és mégis, ennyi idő után, az értelmezések generációnyi tömege után, itt van, magyarul. Honnan ismerős a könyv? Rengeteg filmben poénkodtak már vele, mint az intellektualitás szimbólumával, hogy aki ezt olvassa, az valami hiperagyú Ivy League-materiál, a könyv meg mint valami nehezen megmászandó irodalmi Kilimandzsáró, amelynek a tetejéről aztán villoghatsz, hogy te vagy a tuti.

Wallace-t én érdekes módon mégsem innen ismertem meg először, hanem a Kenyon College-ben előadott „This is Water” beszédéről, aztán esszéiről. Szó se róla, Wallace remek esszéista volt. Csapongott, véletlenszerűen válogatott a témákból (tenisz, matek, David Lynch, mindegy is), és a szövege is elkalandozott, szavanként, mondatonként, bekezdésenként. Wallace mindenre figyelt, és mindenre egyszerre, nem épített preferenciákat, sem hierarchiákat a gondolataiból, írásait nem strukturálta olvasói kényelemnek, Wallace egyszerűen csak szövegelt bele a vakvilágba, csak sajnos túlságosan szellemesen és nívósan ahhoz, hogy csak úgy elnézzünk mellette, és talán túlságosan is őszintén beszélt arról, milyen is emberként élni.

A Végtelen tréfa Wallace mániákus, aprólékos esszéírói kvalitásait robbantja szét egy galaxis-méretű regénybe. Ennél jobban nem tudom összefoglalni, mi ez a könyv. Több a szereplő, az esemény, a párbeszéd, a részlet, a megfigyelhető és a meg nem figyelhető valóság, mint amennyivel öt-hat átlagos regényíró elbírna, és ezek, ahogy mondtam, olyan szétszitált mellérendelői formában sorakoznak egymás után, hogy oldalak tucatjai után sem vagyunk biztosak abban, hogy miről is szól a könyv, vagy kire-mire kellene a leginkább figyelnünk.

Szól egy teniszakadémáiról, különleges képességű és különösen degenerált szereplőkről, közönyösökről és radikálisan politizáltakról, az Incandenza család szövevényes narratíváiról. Szól a Végtelen tréfa című filmről, amely ahhoz képest, hogy a könyv címe is (egyébként Hamlet-idézet), valahol a sokadik oldal egyik terjedelmes lábjegyzetében bukkan fel először, csak úgy mellékesen. Minden csak úgy mellékes, vagy minden marhára fontos, és jól figyelj, de jól figyelj ezer oldalon keresztül. (Minden elismerésem a fordítóknak, egyébként. Ők jól figyeltek ezer oldalon keresztül.)

Amikor azt mondom, nem akarok erről a könyvről írni, akkor ezen azt értem, hogy vagy nem érdemes (menjen bele mindenki fafejjel, üresen), vagy csak több havi kutatással, komoly tanulmánnyal illene. Wallace életének ismerete jóformán elengedhetetlen az értelmezés egyik rétegéhez (ha a szöveg nehéznek hat, gondoljunk arra, hogy Wallace egész életében, minden lélegző pillanatában így tudott csak együtt lenni a saját agyával, amíg véget nem vetett az életének), aztán el kellene döntenünk magunkban, hogy ez most komoly könyv, vagy komolytalan, irodalmi, vagy irodalmit kifigurázó, és így tovább. Mindegy, ezekbe nem akarok belemenni.

De ha már itt vagyunk az SFmag-on, bemutatom a fantasztikum szemszögéből is, hiszen mi is a magunkénak tudhatjuk. A Végtelen tréfa természetesen nem (szándékszerűen és szórakoztatás céljából írott) fantasztikus regény, de mivel egy sosem-volt jövőbe tekint, meg lehet innen is nézni. Világépítése hol jelentéktelen, hol a cselekményhez szükséges utalásokkal történik, ahol az éveket nem évszámok, hanem vállalati szponzorizációk jelölik (pl. Depend Biztonsági Alsónemű Éve), Kanada, USA és Mexikó egy ONAN nevű szuperállammá álltak össze, és a technológiában is megmutatkozik néhány anakronisztikus (ma már talán retrofuturistának is mondható) furcsaság, mint a ROM-patronok. Azt hiszem, a legfrissebb és legközelebbi példa egy hasonló hiperrealista ábrázolásra a Netflix-féle Maniac, nekem olvasás közben végig az ment a fejemben.

A regény alapvetően egy olyan világot mutat be, ahol a szórakoztatás, vagy legalábbis a kikapcsoló dolgok uralják a szereplők életét (rekreációs drogok, tenisz, filmek), illetve megjelennek olyan technológiák is, amelyek elmaszkolják az emberek valódi arcát (egész ügyesen megfestette az Instagram-generációt a mesterségesen előadott élet és filterek félig még analóg megfelelőivel), és alapvetően senki sem mer igazi, autentikus életet élni, mert talán olyan nem is nagyon létezik. A regény végső soron ezekről a létállapotokról szól. Fejezetei több nézőpontkaraktert szólaltatnak meg hol első, hol harmadik személyben, változatos prózaritmussal, de a téma mindig ugyanoda tér vissza: a Végtelen tréfa mint a szórakoztatás Szent Grálja, és hogyan kavarog körülötte az élet, a lét, közel és távol. A sci-fi taxonómiája valószínűleg ehhez már túl kevés is.

Wallace regénye hol előreszalad, hol olyan fékeket húz be, ahol a féknyomokat is ki kell olvasni betűről betűre, hogy továbbmehessünk, egy-egy véletlenszerű bekezdés is gyakran megállítja az olvasót egy lábjegyzettel, amely vagy terjedelmes elbeszélésbe, vagy bibliográfiába, vagy hülye viccbe bomlik ki, és mire visszalapozunk, kezdhetjük is elölről a fejezetet, mert ki volt? mi van? mi? hány óra? Emiatt nehéz olvasni, főleg úgy, hogy lineárisan is legyen értelme, de szövegszinten meg annyira laza, közvetlen, szöszölős, játékos, hogy nem lehet nem imádni. Mégis, még talán napokig kellene visszalapozgatnom bizonyos jelenetekre, hogy tényleg magabiztosan elmondhassam, hogy mindent jól értelmeztem-e (úgy rémlik, Wallace elárulta Franzennek, hogy nem is lehet mindent jól értelmezni ebben a könyvben).

Viszont minél többet beszélek róla, annál biztosabb vagyok benne, hogy hülyét csinálok magamból, mint amikor troll-kommentre válaszolok őszinte komolysággal. Ez egy olyan könyv. Igazi nukleáris töltet. Emiatt aztán feltétel nélkül ajánlható azoknak, akik azt hazudják, hogy végigolvasták az Ulysses-t meg a Súlyszivárvány-t, ezzel is lehet nagyokat villogni, de emellett jól szórakozni is, ha éppen olyanunk van. De őszintén? Ne azért olvassuk, mert könyvet akarunk olvasni. Hanem azért, mert be akarjuk járni Wallace elméjét, elidőzni ott, megcsodálni az architektúrát, aztán a popcornt a szőnyegre szórni, esetleg a vécé falának dőlve részegen aludni, hogy aztán a mozipénztáros dobjon ki.

Menjünk be, érezzük jól magunkat. Hiszen tréfa ez, végtelen tréfa. Remekmű, ha remekműnek akarjuk látni, de ha mégsem, kevesebbnek amúgy sem engedi láttatni magát.

Hozzászólások

hozzászólás