Az az igazság, hogy nehéz bármi olyat megfogalmazni a Szürke nővérről, amit az előzményéről, a Vörös nővérről nem mondtunk el. Ez felemás érzés, de igaz, az is hozadéka, hogy a pozitív állítások is átemelhetők. Ha visszagondolok Mark Lawrence eddigi írói munkásságára, nem is nagyon szabadna meglepődnöm; ha megtalált egy irányt, hangot, ütemet, tempót, az adott trilógián belül attól már nem tér el. Trilógiából pedig éppen három kellett ahhoz, hogy ezt észrevegyem, és Az Ős könyvéből még van hátra egy rész, ezért elvileg érhet minket meglepetés, a Szürke nővér után ebben nem hiszek már.

Még a történetet is úgy lehet lefesteni, mint az első részét: Nona ott van a kolostorban, órákra jár, mint eddig, a barátnőivel jön-megy és üt-vág, mint eddig, a tanárok űzik a saját játszmáikat, mint eddig. A furcsa Hold és az egyre terjeszkedő jég még mindig aktuális probléma, egy ponton megjelennek az ezekkel aktívan foglalkozó, befolyásos felnőttek, akik ismét felborítják a beállni készülő rendet. Igazságtalanságok, árulások történnek, Nona végül elhagyni kényszerül a kolostort, habár megesküszik, hogy még visszatér. És aztán jön a finálé.

Mint mondtam, a könyv gyakorlatilag minden eszközében ugyanolyan, mint az első rész, és az nem volt rossz, ugye. Technikai szempontból egyformán szép teljesítmény mindkettő, de a második etapban jól jött volna valamiféle váó-élmény. Sok oka van annak, miért nem volt, de a legfőbbet nagyon fáj leírnom egy Lawrence-könyvről: nem stimmel a főszereplő nézőpontja. Eddig azt hittem, Nonával mindössze az a gond, hogy a kevésbé karakteres E/3-at választotta hozzá a szerző, de a probléma ennél sokkal triviálisabb. Nona egyszerűen nem tud annyit és nem jár annyi fele, hogy igazán bele vezethesse az olvasót a történetbe, változni sem változik annyit, hogy szép és izgalmas karakterfejlődést lássunk. Van ugyan egy házi démon a testében, ami szórakoztató újdonság, de ez kevés. Talán mindez nem is tűnt volna fel, ha Üveg apátnő nem válik nézőpont karakterré, és mutat ezáltal olyan kontrasztot, ami után néha kifejezetten lehangoló visszatérni a főszereplőhöz. Ő van olyan pozícióban, hogy érdekes legyen olvasni róla, miért nem engedik?

Sokszor emlegetjük a második epizódok átkát, de nem tudom, hogy a Szürke nővért sújtja-e. Lawrence takarékra vette az első részt is, így inkább koncepciónak tűnik a lassú, kimódolt tempó. A történet a terjedelemhez képest nagyon keveset halad előre, új információból sem kapunk annyit, hogy maradéktalan legyen az élmény, bár valami azért csurran-cseppen. Az első részben inkább érdekeltek a szereplők, kevésbé a világ, és ez mostanra megfordult, már inkább szeretném tudni, meg lehet-e menteni a világot, és ha igen, hogyan, mint az, hogy a lányok mit csinálnak. Viszont ha már lassan kell haladni, legalább van mit „nézni”: az írásmód, a karakterkezelés, a finomságok még mindig kifogástalanok, ezek miatt nem lehet ténylegesen unatkozni olvasás közben.

Aki nem talált olyan kivetnivalót a Vörös nővérben, ami miatt kaszálná is a trilógiát, az abszolút kezdjen bele a Szürke nővérbe. A közepesnél jobb regénynek tartom, de nehezen tudom elképzelni, hogy lehessen érte rajongani, lehessen habzsolni vagy újraolvasni, sokkal távolságtartóbbnak élem meg eddig ezt a sorozatot, mint Lawrence korábbi két trilógiáját. Az első részről írtakban kevésbé volt pesszimista a hangvételem, és fontos, hogy most sem az írói teljesítmény hiányának szól, hanem annak, hogy azon kell kapnom magam, hogy ez a trilógia technikai szempontból és Lawrence munkásságának követése miatt érdekel – önmagáért viszont már alig.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon