Brian McClellanben lassan jobban megbízom, mint a kedvenc szerzőimben. Úgy érzem, sosem fog átverni – ha az ő neve áll a borítón, pontosan meg tudom határozni, mit várok a könyvtől, ő meg hajszálpontosan azt fogja nyújtani. Ez a szimbiózis persze azzal jár, hogy azt is tudom, mit nem fog nyújtani, de ha azokat a dolgokat valóban hiányolnám, nem valószínű, hogy kíváncsi lennék tőle egy negyedik könyvre is. Pedig hát…
Gondolom, mások is így vannak ezzel, ezért arra számítok, hogy eleve érdeklődni is inkább az érdeklődik A birodalom bűnei iránt, aki olvasta már a Lőpormágus-trilógia darabjait. Az Őszi köztársaság eseményei után tíz évvel vesszük fel fonalat, és a történet klasszikus értelemben nem folytatás, viszont pont annyi szálat és információt hoz át a korábbiakból, hogy pont ne lehessen maximálisan mindent megérteni, ha valaki itt kapcsolódik be.
A cselekmény ezúttal Fatrasztában játszódik. Az ország egy puskaporos hordó: kisebbségi csoportok szervezkedése, elnyomó kancellár, közembereket megfélemlítő kémhálózat tölti meg feszültséggel a polgárok életét. Ide vezényli zsoldosait régi ismerősünk, Vlora egy megbízatás miatt, itt próbál egyre fentebb kerülni a ranglétrán Michel a titkosrendőrség kötelékében, és itt kap második esélyt a börtönből szabadult háborús veterán, Ben Styke. Természetesen mindegyikük gyanútlanul, vagy legalábbis optimistán lát neki saját feladatának, de később mindegyikük számára külön-külön világossá válik, hogy az „másik tábor”, a főkancellár, a kémek nagymestere és a folyamatosan köddé váló, rendkívül befolyásos ügyvéd teljesen más tétekben játszik – és a saját érdekükben jobb lesz odafigyelni, adott esetben a kesztyűt felvenni.
Mikor megnéztem, hány oldalról beszélünk, megint elkezdtem mérgelődni, hogy ja, persze, biztos szükség van 600 oldalra megint, 600 oldal alatt már nem is létezik semmi. Csak elfelejtettem, mert régen olvastam, hogy McClellan egyik kedvenc eszköze, hogy nyaktörő tempóban vezényelje végig a cselekményen az olvasót, és nem igazán szeret pihenőt tartani közben. Ezt az események villámgyors leforgására is értem, meg arra is, hogy nem vesződik azzal, ami nem fontos. Meglepő, de nem tudnék felidézni fölösleges fejezeteket, mindegyiknek van értelme, vagy az, hogy gördüljön a sztori, vagy az, hogy értesüljünk valamiről, amiről addig nem, viszont céltalan szószaporítás nincs.
A másik jellemző és szimpatikus fogása, hogy nem mozgat sok szereplőt, de akiket igen, azokat keményen megdolgoztatja, legyen az ismerős vagy teljesen új karakter. Most is csak úgy jönnek egymás után a jól körülhatárolható, de nem bántóan leegyszerűsített karakterek, és a köztük lévő dinamika adja az élvezet javarészét. Ez a végére olyan kapcsolati hálót és szituációkat eredményez, amitől a könyv utolsó harmada szinte letehetetlen. Megint eszembe jutott az, amit az Őszi köztársaságnál mondtam McClellanről, mégpedig hogy ez fickó olyan blockbuster forgatókönyveket tudna írni, mint az álom.
Nézzétek, mit találtam Kickstarteren! Részletek.
Tudva, hogy ez egy trilógiai kezdőrésze, ki kell várni, mi lesz a nagyobb, globális történetszálból, nyilván már most kirajzolódni látszik belőle valami, és egyedül ennek a valaminek esik nehezemre elnézni, hogy nem elég eredeti. Emlékezzünk vissza, mi vagy mik ellen kellett nagyon harcolni a korábbiakban… És akkor most az új részből kiragadom azt (ami amúgy az prológusban jön be a képbe, úgyhogy nem érzem spoilernek), hogy „istenkövek”. Nem vagyok biztos benne, nem fogjuk-e véletlenül pont ugyanazt elolvasni még egyszer.
Persze kérdés, hogy ez baj-e – az erre adott egyéni válaszok fogják eldönteni, kik mennek majd tovább a sorozattal. Ami engem illet: A birodalom bűnei élvezeti értéket ez nem csorbítja. Szórakoztató és tartalmas regény, ami minden szempontból abban a tartományban mozog, amiben a korábbi könyvek, és amit McClellan valószínűleg nem is fog elhagyni, ebben a trilógiában legalábbis – de, ahogy mondtam, ha ez engem annyira zavarna, nem olvasnék el egy negyedik könyvet… és nem várnám ennyire az ötödiket.
Hozzászólások
[CaptainV további írásai]
