Bár az Egyesült Államok csak 1917-ben lépett be az első világháborúba, az öldöklés utolsó egy éve alatt épp elég amerikai szembesült a franciaországi lövészárkok iszonyatával. Fiatal főhősünk, az amúgy sem kifejezetten eszesnek tűnő Bright jóval kevesebbet lát a földi pokolból, mint európai fegyvertársai, de ez is elég ahhoz, hogy még jobban becsavarodjon – és hogy hazavigyen magával egy menedékkérő angyalt egy szétlőtt falusi templom freskójáról.

Az angyal részéről érthető a kívánság, hogy vigye már el innen valaki, hát itt lőnek, bár későbbi megnyilvánulásai inkább emlékeztetnek a köznyelvben csak „hangok” néven emlegetett pszichiátriai tünetre, mint egy mennybéli emigráns bölcsességére. Az angyal ugyanis főként kártékony hülyeségeket mond szegény Bright-nak, aki ennek köszönhetően rágyújtja halott feleségére a házat, majd újszülött gyermekükkel az erdőtűz elől menekülve borzasztónál bizarrabb és bizarrabnál borzasztóbb helyzetekbe keveredik. A már-már népmesei fordulatokra rátesz az ősellenség, Bright apósának és fiainak eltúlzott, mégsem hiteltelen gonoszsága, és a személyes tragédiából államszintű katasztrófává duzzadó tűz, ami hajtja és végül sarokba szorítja a szereplőket.

Szigorúan véve fantasztikus elem talán nincs is a regényben, hiszen az angyal leginkább mintha Bright pszichózisának része lenne, de valamiféle meseiség átjárja az egész történetet. Bright együgyű, és könnyebb szánni, mint szeretni – de hát végül is nem ő az, akivel azonosulnunk kell, akivel azonosulnunk lehet, nekünk, művelt és olvasott embereknek, akik a világ dolgaiban, a világ szörnyűségeiben éppolyan együgyűek és járatlanok vagyunk, mint Bright? Ki tudná megállni, hogy a pokolban próbálja megmenteni az egyetlen szépnek tűnő képet, és visszatérjen anélkül, hogy magával hozná a pusztítást? És ki tudna anélkül a remény nélkül élni, hogy valahol végül harmónia vár és nyugalom?

Bár a Bright’s passage Josh Ritter első regénye, a nem éretlen könyv. A szerző elsősorban nem íróként, hanem zenészként ismert, de a prózája is van olyan élvezetes, mint a dalszövegei. Ha épp nem regényt ír, rettentően emberi, és gyakran fanyar dalokat szerez; a Thin Blue Flame-nél szebb háborúellenes számot talán nem is ismerek. Ez a humanizmus végig jelen van a Bright’s passage-ban: nem vádol, nem ítélkezik, csak mesél. A regény rövid, köznapi, mégis furcsa; tömör, kegyetlen, olykor már-már börleszkbe hajlik, és igazán amerikai – az a fajta ízesen amerikai regény, ami megmutatja, hogy a tengerentúlon igenis egy robusztus és markáns kultúra fejlődött ki, ami legfeljebb csak fiatalabb, de semmivel sem érdektelenebb az óviláginál.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom, társművészetek

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon