Hiába írunk többen is az SFmag-ra, képtelenség minden fontos megjelenésről írnunk. Ebben a hazai kiadók is ludasok, hiszen rendkívül elkényeztetik a fantasztikus zsáner olvasóit. Így eshetett meg, hogy a Fumax kiadó jóvoltából a 2017-ben megjelent Az idő gyermekei valahogyan kimaradt. Pedig kár lett volna nem elmondani, leírni: Adrian Tchaikovsky 2016-ban Clarke-díjas regénye remek kis olvasmány.

A „kis” jelző persze eufemizmus, hiszen egy több mint 600 oldalon át hömpölygő, epikus történetet kapunk az emberiség és egy általa teremtett idegen faj jövőjéről.

Az alapszituáció ismerős: elszúrtuk a Földön, megyünk más, földszerű bolygókra. Míg otthon a földi pártok egymásnak esnek, addig egy hibernáltakkal felszerelt űrhajó indul, hogy terraformáljon egy bolygót, a magukkal vitt majmokat pedig egy nanovírus segítségével ösztönözzék a földi evolúciónál sokkal gyorsabb fejlődésre. A cél egyértelmű: mire a hibernációnak vége, a telepesek egy élhető, és egy emberhez hasonló idegen, mégis valamennyire ismerős fajjal kezdjék újra. A számításba azonban hiba csúszik, és a majmok helyett egy kis pókfaj kap a vírusból – ennek következtében a teremtés koronái cím felé ők indulnak el öles pókléptekkel a homo sapiens által kiszemelt bolygón. Az emberek erről mit sem tudnak: az utolsó emberekkel megrakott kozmikus Noé bárkája kétségbeesetten keres egy lakható helyet az Univerzumban, ahol továbbélhet fajunk. Nekik már fogalmuk sincs az általuk Óbirodalminak nevezett korszak eme hatalmas projectjéről, a nyelvet sem beszélik, ne véletlen, hogy a regény egyik főszereplője egy klasszika-filológus, az egykori emberi nyelv tudora. Eközben a bolygón a pókok fejlődnek, háborúznak, és észreveszik, hogy egy mesterséges tárgy suhan át rendszeresen égboltjuk felett, és állandóan ugyanazt, egyelőre számukra dekódolhatatlan jelet sugározza.

Az idő gyermekei tulajdonképpen annak a végzetes találkozásnak az előkészítése, amely a lassan anarchiába süllyedő emberi űrhajó és a saját bolygóján egyre jobban fejlődő póklények között várható.

A jól ismert sci-fi irodalmi klisék – generációs űrhajó, terraformálás, idegen bioszféra fejlődése, főszerepben egy idegen faj – közé a nanovírus visz be némi pluszt. Ez azonban olyan sztoriformáló erővé válik, hogy ettől már egyedi lesz az egész. Hiába juthat az ember eszébe a Tűz lobban a mélyben és Olaf Stapledon mesterműve, Az utolsó és az első emberek, szerencsére ezek inkább előképek, mint minták.

Az emberi és a pókos részek váltogatása közben arra lettem figyelmes, hogy az idegen fajos rész sokkal erősebb, érdekesebb, innovatívabb, mint az ismerős emberi játszmákkal megpakolt humán epizódok. Minden ellenkezésem dacára megvett ez a könyv. Tetszett a meseszövése, hogy nem lehet kiszámítani, merre halad a sztori, és hihetetlen eszképizmusa ellenére (vagy épp ezért?) jó volt elolvasni. A vége szuperoptimista és nagyon science fictionös lett, megidézve a klasszikus science fiction időszakát.

A pozitív végkicsengésű olvasási élmény dacára közben azért bevallhatjuk, hogy Tchaikovsky nem a jól fésült mondatok szerelmese, hiszen sorai szinte élettelenül kopognak, az írói eszközök alkalmazása nála gyerekcipőben jár, a három emberi szereplő bizony elég egysíkú, a pókok között pedig nincs is főhős, csak nagy egyéniségek vannak. Persze egy több ezer évet felölő regénytől nem lehet elvárni, hogy tökéleteshez közelítő stilisztikát mutasson fel. Elég, ha szórakoztat, és megerősíti tapasztalatunkat az emberi faj erőszakos és szinte megváltozhatatlan természetéről, megspékelve egy lehetséges, radikális és nagyon high-tech megoldással

Külön pluszpont az írónak a David Brin előtti főhajtásért!

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 2 hozzászólás.

  1. solymosgyu szerint:

    Ez remek regény. Annak aki nem fél a pókoktol.

  2. Zsoltip szerint:

    Nekem is nagyon tetszett! Megéri elolvasni!

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon