Mielőtt Pálfi György új filmjét, Az Úr hangját megnéznénk, érdemes újra- vagy elolvasni az alapját jelentő 1968-as science fiction regényt. Akkoriban, amikor a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatában megjelent (a mai napig előttem van a borítója!), beletört a bicskám. Most, újraolvasva ezt a nem szokványos könyvet, megértem, hogy miért tartottam értetlenkedve a könyvet.

Ahogy nemrég Pelevin új regényéről írtam, Az Úr hangja is egészen másféle regény, mint amelyhez általában szerencsénk van. Vegyük például az Előszót. A regény hosszúságához és tematikájához képest szinte aránytalanul hosszú, és az utána következő szövegtest sem ismeri az in medias res fogalmát – nagyjából a III. fejezetben ismerkedünk meg a kiindulóhelyzettel. Eszerint két fiatal csillagász a neutrínósugárzást kutatva érdekes, intelligensnek tűnő jelsorozatot rögzített egy adatszalagra, amely felkeltette az amerikai kormány érdeklődését. Ahogy lenni szokott, megjelent a nagybetűs Terv, a Master’s Voice, Az Úr hangjának elnevezett project, hogy tudósok kellően nagy és hatékonytalannak tűnő csoportját hozzák össze a földönkívüli üzenet megfejtésére. A regény tulajdonképpen egy memoár, a Tervben dolgozó egyik matematikus visszaemlékezése.

Egész pontosan Stanislaw Lem ezt a szituációt használja fel arra, hogy elfilozofálgasson, eltöprengjen és sarkos vélemények egymás mellé rendelésével bizonyítsa be, hogy miért gondolunk rá jelentős sci-fi íróként.

Az Úr hangja egy részében kicsit hasonlít Ted Chiang Életed története című elbeszélésére, csak Lem esetében sokkal nehezebb feladatról van szó, hiszen a feltételezett idegenek kinézetéről, fiziológiájáról semmit sem tudunk, és nem is találkoztunk velük. Így egy hard science fictiont kapunk, egy intellektuális nyomozást, melyben nyelv, kozmológia és társadalom is szerepet kap. Nem adja magát könnyen a regény. Szerencsésen hozzászoktunk már az amerikai típusú (ld. Pelevin megjegyzését…) science fiction regények olvasóbarát természetéhez: a gyors expozícióhoz, a kimunkált jellemekhez, a sokszor csavaros sztoriszálakhoz. Stanislaw Lem meg sem próbálkozik ilyenekkel. Elszoktunk már attól, amikor látszólag alig történik valami, illetve egy dolog: használjuk a fejünket elvontabbank tűnő gondolatok befogadására.

Az Úr hangja tulajdonképpen egymásnak feszülő férfi tudósokból, beszélő fejekből álló társadalma kizárja a meglepetés erejét. Egy szereplőt például úgy ismerünk meg, hogy az író szinte egy szuszra kiokádja magából az összes jellemzőjét. Máskor a beszélő megáll, elmélázik. A történet mintha egy helyben topogna.

De pont ettől lesz mégis szenzációsan egyedi ez a regény.

Az Úr hangja valójában egy felfoghatatlanul nagy koponya gondolatgyűjteménye. Már 1968-ban van véleménye és jövőképe a transzhumanizmusról, a technológia által megromlott, hedonizmusba süllyedő emberiségről, a történelemről, az ember helyéről. Fel sem tudom fogni, hogy a szocialista Lengyelországban, az információhoz történő korlátozott hozzáféréssel valaki ennyi kortárs, izgalmas mondatot tudott kiötleni. Az Úr hangja vége még Greg Egan-szerű agymenéseket is tartalmaz, majdnem harminc évvel az ausztrál zseni előtt.

Az Úr hangja Lem hangja, és sok mindent szeretne nekünk üzenni.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 8 hozzászólás.

  1. Belánszky István szerint:

    Ditto a “moziváltozatra” felkészülésként olvastam újra, a múlt héten, és pár évtizede nekem szintén beletört a bicskám.

    Sokak csalódhatnak e műben — ha egyáltalán eljutnak a végéig –, mivel válaszokat várnak tőle. Pedig a bölcselethez hasonlóan ennek is az adja a valós alapértékét, hogy legalább és egyáltalán a helyes kérdéseket teszi fel, még ha tiszta és egyértelmű válaszokat nem is képes adni azokra.

    Újraolvasása általi megismerése alapján teljesen kizárom a moziadaptálhatóságának az esélyét. Pálfi filmje a könyvtől függetlenül lehet még érdekes, sőt, talán tartalmas alkotás is, csak minek kellett egy ilyen patinás, a képernyőre és a nagyközönség számára nem alkalmas írásmű címét rábiggyeszteni? December 20.-án majd kiderül.

  2. zagrosz szerint:

    Örülök, hogy nem vagyok egyedül azzal, hogy csak második újraolvasásra értékeltem igazán a művet (16 évesen még nem álltam készen a befogadására). Kíváncsi vagyok, mit kezdett vele a rendező.

  3. e(x) szerint:

    Ha láttátok a filmet, örömmel veszem a benyomásaitokat.

  4. zagrosz szerint:

    Én megnéztem… és nagyot csalódtam.

    Úgy nem nehéz egy megfilmesíthetetlennek mondott regényt vászonra ültetni, ha a rendező meg se próbálkozik a mű adaptálásával, helyette a saját középszerű történetét meséli el.

    Öncélú, értelmetlen snittek, öncélú, unszimpatikus szereplők és történetszálak (amelyeknek természetesen közük nincs a regényhez) töltik ki a

    A regény filozofikus kérdései (pl. a tudóstársadalom felelőssége és hogy megvan e a képességünk a világ megismerésére) vagy leegyszerűsödve, banálisan jelentek meg csak, vagy teljesen el is sikkadnak. (pl. a rengeteg versengő elméletből 1-2 csak említésszinten jelenik meg, de még a távoli irányított atomrobbanás körüli eredeti dilemma is kibogozhatatlan a regény ismerete nélkül.

    /*Innentől Spoiler!!!

    Ami egyedül számított a rendezőnek, az a gyerekeit elhagyó tudós apa (a MAVO projekt résztvevője), az őt felkutató fia (Péter, a főszereplő) és a rokkant öccse (Zsolt) közötti kapcsolat boncolgatása. Mivel azonban a karakterek ellenszenvesen vannak megformálva, nem tud megragadni a drámájuk – főleg ha hard sci-fire ültem be, nem családi tragédiára.

    Ráadásul hogy Pálfi megteremtse a beleerőltetett cselekményhez a rejtélyt, hogy lehessen nyomozgatni a főszereplőnek, mellékesen tönkrevágja a központi csattanóját. A regényben ugyebár a csillaglevél nyilvános, elismerik a tudósokat, és az eredményeket forradalminak tartják. Ebből az alapállásból bontja ki érvelését a nézőpontkarakter, hogy: “…lám csak, üzenetet kaptunk a csillagokból, és annyira mentünk vele, mint a vadember, aki a legnagyobb bölcsek műveiből rakott tűznél melegedve azt hiszi, hogy nagyszerűen kihasználta, amit talált!” Azaz nem csak hogy nem tudunk szinte semmit, de még büszkék is vagyunk rá! A regény ezt egyszerre két szinten (emberiség, tudósok) bontja ki mesteri módon.

    A filmben mit kapunk? Titkolózást, kormányzati tagadást, mítoszvadászókat és irattári VHS-eket, csak hogy a főszereplő nyomozgathasson apuci után.

    Én önálló műként és borzasztóan érdektelennek tartanám, de így, hogy az egyik kedvenc könyvem nevét aggatták rá, személyes sértésnek veszem.

    De legalább a király meztelen – a regény eredeti szellemgazdagságához képest tisztán
    kiviláglik, hogy a mélyértelműnek szánt bevágások (óóóó az összes ember fadiagrammal összekapcsolva, mert hogy rokonok vagyunk mind, ó, távolít a kamera és most már neuronokat látunk helyettük, kapcsolat, kapcsolat, és most a MAVO szabásmintaként, mert az is kapcsolat) mennyire sekélyek, öncélúak és, álművészieskedők.

    TL;DR: Senkinek sem ajánlom, bűnrossz volt.

  5. zagrosz szerint:

    Még két rövid gondolat:

    – Számomra még Az érkezés is sokkal inkább adaptációja Lem könyvének, annak ellenére, hogy az egy más mű alapján készült (de például bizonyos hangulati elemeket jobban visszaadott jelen filmnél).

    – Ami viszont pozitív, hogy a rendező egy másik Lem
    regény, a Kudarc problémakörét összekapcsolta az Úr hangjának filmbeli konklúziójával.

  6. solymosgyu szerint:

    Akkor látom nem maradtam le semmiről.

  7. e(x) szerint:

    Köszönöm.
    A Lem regényt elolvasom, a filmet valószínűleg kihagyom.

    Az Érkezés alapvetően tetszett, de nagyon meglettem volna a hatásvadász családi dráma nélkül.

  8. morcsi szerint:

    Szar a film valóban.
    Az is igaz amit fentebb írtak, hogy ellenszenvesek a színészek. Nem tudom mire ment el az 1 milliárd forint, gondolom amerikában forgatni nem olcsó viszont felesleges volt.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon