Komoly mocorgás indult el az utóbbi másfél évben idehaza képregényfronton, mint megtudtam, idén több mint háromszáz képregényes kiadvány jelent meg, ami egészen elképesztő a korábbi volumenhez képest. Ilyen kínálat mellett már egészen változatos körből lehet válogatni, és ez olyan kultikus, különlegesebb kiadványokat is magával hozott, mint  Takarók, Neil Gaiman Halála, az Incal vagy éppen az Alias.

A Netflixes Jessica Jones sorozat nélkül valószínűleg sokkal kevesebben érdeklődnének a karakter iránt, és ezzel egy remek történetet hagynának ki, mert az író Brian Michael Bendis olyan ügyesen játszott kerítőt a noir kriminek és a szuperhősképregényeknek, hogy a nászukból született Alias a maga nemében valódi műalkotás, amit kár volna kihagyni.

Az Alias a MAX imprint alatt jelent meg, amely felvállaltan felnőtteket céloz meg – itt nem finomkodnak a káromkodásokkal, hogy még elmenjen a zsengébb olvasóknak is, és a történet árnyaltsága is feltételez némi élettapasztalatot az olvasó részéről.

Jessica Jones egy szuperhős, aki már nem hős, és szupernek is csak mérsékelten szuper – erősebb ugyan az átlagembernél, jobban bírja a gyűrődést is, és valami repülésfélére is képes, de nem folyamodik lépten-nyomon a különleges képességeihez, hogy megoldja a problémáit. A latexrucit és nála erősebb, jobban repülő vagy csak hősiességre hajlamosabb társait maga mögött hagyva magánnyomozóként turkál kliensei házaséletében vagy kutat fel eltűnt személyeket. A munkájával kapcsolatban nincsenek illúziói – de még ez a munka is olykor állásfoglalásra készteti. Az Alias első kötetében két ügyet kap, melyek mind kapcsolódnak a címhez és az Alias nyomozóirodához: különböző irányokból indulva, de az identitás és az álarcok témáját járják körbe, ahol az aktuális feladat egyúttal Jessica múltjából, motivációiból és személyiségéből is egyre több mozaikdarabot a felszínre hoz. A történet egyszerre noir nyomozás és pszichológiai ásatás, ami rendkívül személyessé teszi a képregényt, lehetetlenné téve, hogy közömbösek maradjunk a karakterrel szemben.

A rajzoló Michael Gaydos munkája tökéletesen alátámasztja és tovább árnyalja Bendis szándékait. Ahogyan a párbeszédeket elhallgatások, csak sejtetett, de ki nem mondott történetek és információk jellemzik, úgy rímelnek erre az üresen maradt terek az oldalakon, amelyeket hol fehér (üresség), hol fekete (fenyegetés) tölt ki. A rajzstílust is árnyékok, szögletek, vastag vonalak jellemzik, amik éles ellentétben állnak a “megszokott”, színgazdag és esetenként az anatómiai törvényszerűségeknek is fittyet hányó menő és mutatós beállításokkal. Jessica Jones világa nem is állhatna távolabb a hivalkodáshoz, ő a város hónaljában, a lebbenő szuperhősköpenyek redőiben mozog. A figurák arca sokszor kimerevedik, a fények könyörtelenek, mintha permanensen egy átdolgozott vagy -ivott éjszaka után, a lehető legkíméletlenebbül mutatnák a karaktereket. Őszintén.

A zaklatott képi világ zaklatott nyomozót követ egy olyan világban, ahol a nagy történések a kis emberek feje fölött történnek – ahol a világot rendszeresen megmentik a szuperhősök, de odalent, a sikátorokban, bérházakban ugyanúgy a maguk nyomorúságos életével és sérelmeivel vannak elfoglalva az emberek. A két világot Jessica kapcsolja össze, akinek az életében fel-felbukkannak az ismert hősalakok (Amerika kapitány, Marvel kapitány), ám ők is emberi, atlétatrikós valójukban, ami kifejezetten jó választás volt. Jessica és Carol Denvers kapcsolata nem mentes a feszültségektől, de nagyon is emberi és hiteles, és a megértés és egymásra ismerés pillanata Amerika kapitánnyal szintén nem a közös szuperhős tapasztalat adja, hanem annak a hétköznapi felismerése, hogy a másiknak is joga van a magánélethez, még ha nehezebb is megőrizni.

A Fumax kiadó által gondozott magyar kiadás nagyon szép, kemény kötésű, jó minőségű papírra nyomott könyv, amit jó kézbe fogni. Bár talán, ha Jessica karakteréhez és a történethez nem tartozik hozzá ennyire szervesen a laza, káromkodásokkal teletűzdelt, sokszor töredezett, elharapott mondatokkal és jelentéssel teli csendekkel megfűszerezett párbeszéd és belső monológ, nem tűnik fel, hogy a magyar szöveg helyenként nem elég gördülékeny, a mondatok nem ott törnek, ahol természetesen hatna, vagy a káromkodás nem elég életszerű. Máshol viszont meg tökéletesen hozza a figurát a fordítás, és az meg ízlés kérdése, hogy kinek milyen trágárságokhoz szokott hozzá a füle.

Nagyon remélem, hogy a következő kötet (Come Home) is megjelenik majd.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: Képregény

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon