SFmag

Néhány éve volt egy kisebbfajta internetes viccelődés, hogy a filmek milyen sokszor játsszák el az antagonista fogságba esését, amiről később kiderül, hogy az mindvégig a terv része volt (Khan, Joker, Loki, stb.), és hogy ez mennyire elcsépelt már. Philip K. Dick 1956-os regényében mindez majdhogynem egy az egyben lejátszódik… csak ugye mennyivel elegánsabban.

A címszereplő Jones egy évre előre látja a jövőt. Minden, ami abban az egy évben történik, megváltoztathatatlan. Mintha folyamatosan az emlékeiben élne, csak még egyszer újra átéli, amit már valamikor átélt. Tolja maga előtt ezt az áttörhetetlen jövőt, ezt a megingathatatlan tudást, eleinte bazári mutatványosként, később a relativista Hoff ideológiáját követő titkosszolgálatot hülyítve… a világ pedig lassan felfigyel rá.

Egy ilyen karakter eredendően cinikus, mentálisan sérült, nem könnyen követhető. Dick szerencsére másvalakit állít be főszereplőnek, egy relatíve jelentéktelen titkosszolgálati dolgozót, Cussick-ot, aki egy ízléses, mutánsokkal teli flashforwardot követően végigvezet a Hoff-féle relativizmus és a titkosszolgálat mindennapjain, és ami ebből kikerekedik, egy egészen olvasmányos, világos, érthető, higgadt, már-már realista regény. Mint ilyen, valósággal üdítő, és még a gyakran fárasztóan kicsavarart PKD-világok mellett is igen erős, karakteres világot épít fel.

A realista, bár poszt-nukleáris jövőképbe lassan szivárognak be a furcsa elemek, először nyilván a prekog Jones, aztán első jóslata, miszerint idegen lények hullnak le a világra: a lomhák, ezek az agyatlan masszák, akik ráadásul életben sem bírnak maradni rendesen, leplattyannak valahol, és kiszáradnak. Jones hatalmát arra kezdi használni, hogy követőket gyűjt, és a világot a formátlan, feláldozható idegenek tömege ellen hergeli (ajj, azt a profetikus mindenségit), az embereket pedig ezzel a szent hadjárattal ösztönzi a fejlődésre, és hogy kezdjük már el meghódítani a naprendszert, és mindent azon túl.

Az egész annyira egyszerű, lineáris, korántsem olyan Dick-módra nyakatekert, és mégis hatásos, lassan őrli fel az olvasó nyugalmát, hogy átvegye a helyét a paranoia. Nagyon jó benne ez az időtlen, kortalan jövőábrázolás, akármikor játszódhatna, így tehát kevesebb benne a hol kínos, hol bájos retrofuturizmus, mint a szerző más műveiben, de azért keményen odatolja a riasztóan modern identitáspolitikát és annak kritikáját is. A bolygókra felkészített mutánsok szála mintegy utógondolatként van hozzáfűzve, de valahogy illeszkedik abba a rettenetes logikába, ahogy az emberek teljesen nonszensz dolgokat kezdenek el cselekedni, ha valakinek a szavában feltétel nélkül megbíznak.

Jones bukása elkerülhetetlen: egy évre előre látja a dolgokat, de nem számol azzal, ami a távolabbi a jövőben van. A lomhákról borzalmas, kozmikus méretű dolog derül ki, az elszigetelt mutánsok pedig már csak hallomásból értesülnek Jones bukásának következményeiről.

Hosszú idő óta ez az első olyan (Agave-féle) PKD, ami után percekig szótlanul bámultam magam elé. Egyenes, sima könyv, mégis elképesztően nyugtalanító az egész. Dick ezt a húszas évei közepén írta, mégis érett, összeszedett regény, még ha a legérdekesebb dolgokat egy-két oldallal el is intézi. Valahogy pont ezért lett Jones és a lomhák felbukkanása mindig idegtépően enigmatikus és hatásos. Jones kap egy flashbacket, Cussick kap egy flashforwardot és a megváltás reményét, de igazi feloldozást nem kínál a regény.

Érdekes továbbá, hogy a magyar cím épp csak egy picit üt el az eredetitől, de az angol egy fokkal ütősebb: The World Jones Made. Sokkal jobban kifejezi ezt furcsa, ok-okozatot megfordító világrendet, ahol az önbeteljesítő jóslat teremti meg azt a jövőt, amelyet még egy prekog sem tud irányítani. Pék Zoltán fordítása ezen túl viszont szépen, olvasmányosan csúszik, a könyv pedig hidegrázós, remek sztori, kifejezetten ajánlom még azoknak is, akik már belefáradtak az életműbe. Aki még bírja, annak még inkább ajánlom.

Hozzászólások

hozzászólás