Amikor már szinte természetesnek veszi mindenki, hogy Dan Simmons leginkább a Hyperion-ciklus szerzője, akkor érdemes elgondolkozni, hogy mi van még ott, ahol e modern űreposz magvait elültették. A válasz kicsit meghökkentő: sötétség, halál, szenvedés.

A hatalmas tiszteletet kivívó író arzenáljának jelentős hányada merít hátborzongató érzésekből és benyomásokból: első regénye, a World Fantasy-díjas Káli dala eleve kényelmetlen olvasmány ilyen szempontból. Bár a könyv nem fogyott jól, Simmons ekkor mindent félretéve megpróbálkozott egy olyan regénnyel, amely aztán nagyon körülményes szerkesztések, átírások, éjszakákba nyúló vad betűcsárdázások után nyerte el végső, robusztus formáját: a majdnem ezer oldalas Carrion Comfort végül egy kiadó- és szerkesztőcsere után jelent meg limitált mennyiségben, 1989-ben.

A nyolcvanas éveket nyugodtan tekinthetjük az angolszász horror-irodalom reneszánszának: Stephen King népszerűsége megállíthatatlanná vált, Clive Barker új megközelítésből népszerűsítette a zsánert, aztán megjelent Joe R. Lansdale, megszokottá vált Dean Koontz, és újra divatba jött H. P. Lovecraft (olyan íróknak köszönhetően, mint Neil Gaiman vagy Alan Moore). Ráadásul a filmek terén is egyre intenzívebb jelenlétet követelt magának a sötétség és az erőszakosság, kifejezetten horrorra szakosodott filmművészek is ekkor voltak igazán feltörekvőben: Argento, Cronenberg, Carpenter, felsorolhatatlan mennyiségben jött a testhorror és a slasher. Ebben a közegben született meg Dan Simmons második regénye, a Carrion Comfort, amit az Amazon egyik kritikusa a “horrorirodalom Háború és békéjének” nevezett.

Valahol igaza lehet, mert amellett, hogy a könyv irgalmatlanul hosszú, a horror-aspektusok mellett körbejárja a háború és a díszes társaságok intrikáinak témáit is. Hatalmas, szerteágazó, kastélynyi történetbogáncs, melynek legalapvetőbb kérdése, hogy milyen kegyetlenségekre képes az ember, ha elég hatalma van. Bár ez a kérdés ott indul, ahol talán a legtöbb értelme van feltenni (egy náci haláltáborban), a dolgot megcsavarja, hogy az egyik német tisztnek van egy különleges képessége: akaratával irányítani tudja az embereket.

A főszereplő, Saul Laski nagy küzdelmek árán elszabadul ebből a rémálomból, csak hogy évtizedekkel később, képzett pszichológusként még mindig ezeket az elmevámpírokat üldözze. Mert igen, többen vannak, és az elmék irányítása során a Képesség birtokosai energiával töltődnek fel és megfiatalodnak: ha elég sokszor játszadoznak az egyszerű emberekkel, akár örökké is élhetnek. Ezek az emberek a háború óta hatalmas vagyonra tettek szert, hatalmas befolyással lehetnek bármire, megkapják, amit akarnak, és életük értelme ez a beteges játszma. Az ellenük szegülő Saul Laski mellé jön segítőnek még egy oknyomozgató lány és egy sheriff is; aztán előkerül az izraeli titkosszolgálat, némi hollywoodi hercehurca, végül az olvasó szép lassan elveszíti a fonalat.

Pedig maga a sztori egészen egyszerű és kiszámítható. A karakterek, bár nem túl árnyaltak, jól definiáltak, felismerhetőek, többé-kevésbé változatosak. A történet lassan, de cselekményesen, sok párbeszéddel és néhány ténylegesen hátborzongató pillanattal halad előre. És igen, valahol itt, ennél a bekezdésnél, a sarkon ólálkodik egy gusztustalan „de”, ami – számomra legalábbis – megtörte a varázslatot, amit Simmons ígért a könyv első száz oldalán. A korrektség jegyében megjegyzem, hogy egy türelmesebb, elnézőbb olvasónál esélyes, hogy ez egy hatalmas olvasmányélmény lesz (több kritikát át kellett böngésznem, hogy egyáltalán rájöjjek, miért népszerű a könyv, és miért nem tetszett nekem), szóval ha valaki nekiáll, és élvezi az első pár száz oldalt, nem fog csalódni a maradékban sem.

Engem úgy nagyjából a harmadánál kezdett kiakasztani a regény. Azt még elviseltem, hogy első személyből ugrik harmadikba, és hogy minden fejezet más-más szereplőt mutat be, akiknek semmi közük egymáshoz. Végül is viszonylag gyorsan össze lehet rakni. Csakhogy, ahogy a nyomozgatás elkezdődött, a horror kezdett elveszni a könyvből. Kínos szexuális jeleneteket követtek még kínosabb, tévéfilmes párbeszédek, lövöldözések, robbantások, üres fenyegetések rajzfilm-gonoszok szájából, teljesen irreleváns mellékszálak, fárasztó leírások és kimerítő modorosságok. Körülbelül fél évig olvasgattam a regényt úgy, hogy egy-egy órára le tudtam hozzá ülni, de fél óra után (kb. a harmadik szemforgatás magasságában) mindig le kellett tennem.

Az én példányom egy rendkívül hosszú előszóval nyitja a könyvet, amelyben Dan Simmons ecseteli, hogy mennyit szenvedett ezzel a könyvvel, mennyit piszkálta a szerkesztője, és hogy amikor második regényként egy ilyen ambiciózus vállalkozásba kezdett, csaknem megtörte őt a munka. Úgy érzem, valahol megérte ez az erőfeszítés, mert egyébként, úgy „architektúrailag” a könyv tényleg elismerésre méltó, végigvezet egy összetett sztorit, és ez a tapasztalat szerintem hozzásegítette az írót ahhoz, hogy egyáltalán tudjon ilyen méretekben gondolkozni. Emellett sajnos az is látszik, hogy a regény elkapkodott, átgondolatlan és túlságosan sablonos elemekből építi fel az eredeti víziót. Kár érte, ez talán a legnagyobb csalódás, ami ért mostanában. Érdekes és értékes tapasztalat volt, még azt is megkockáztatom, hogy aki nem járatta még be a barkeres-kinges olvasói karrierjét, ezzel is elkezdheti, de a regény sajnos rosszul öregedett: ami könyv-, sorozat- és filmélmény manapság benne van az emberben, amellett már nem tud eleget felmutatni.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. solymosgyu szerint:

    Hát kár hogy a horror felé fordult. Még lenne téma. Hackettnnek is meg simonssnak is.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon