Több okból is hidegen hagyott annak idején a PS4-es Spider-Man bejelentése. Eleve nem vagyok egy Marvel-rajongó (a MCU korában elég nehéz lenne), Sam Raimi filmjei óta nem igazán tudott megfogni a póksrác sem, ráadásul módszeresen kezdek kiégni a blockbuster játékokból, amelyek inkább filmek akarnak lenni, mint őszinte, egyenes, régimódi szórakoztató anyagok. Egyetlen apróság miatt mégis takaréklángon égettem némi érdeklődést: a játékot az egyik kedvenc sorozatom, a Ratchet & Clank fejlesztői, az Insomniac Games vállalta. Részben egy kis sértődöttéget is éreztem (na, nem lesz több Ratchet & Clank?), részben örültem, mert ez egy hatalmas lehetőség, és ha egy laza, barátságos hősről, hatalmas, látványos harcokról és PG-13-as románcról van szó, ki lehetne jobb választás, mint az Insomniac?

Persze, nem akartam túlságosan meghazudtolni magamat, szóval még akkor is fáradt és cinikus voltam, amikor a játék települt. A God of War megmutatta, hogy az új generációban nincs már helye a kombós, egyszerre mély és pörgős harcoknak, az első pillanattól elérhető nyílt világnak, a folyamatos üvöltve száguldásnak. Istenem, gondoltam, ez is 50 giga. Masszív, masszív mozis részek, nyilván. Lassan sétálós, beszélgetős. Jóságos ég. Sosem ér véget ez a telepítés. Majd nézhetem végig Peter Parker mélázásait, ahogy elhalad egy tévé mellett, amiben a híradó közli, hogy valami kis izé meg mit tudom én… nyomd le az előrét, hogy előre menj. Megvolt? Akkor most nyomd le az ugrást az ugráshoz. Atyaég, miért ilyen szenvedés manapság egy videojáték? Gyerünk már, telepítsd, van jobb dolgom is.

Aztán amikor végre rezignált sóhajjal rányomtam a startra, az első dolgom volt elismeréssel biccenteni, hogy mennyi utalást bele tudtak tenni abba a részbe, hogy Parker szobáján öt másodpercig végigpásztázik a kamera. Aztán úgy hét másodperccel később ez a játék így…

WHOOOOOOOOOOOOOAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA

OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOKÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉ


AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA

Hát szóval, na hát akkor szóval, na.

Mondjuk úgy, hogy felültem, rendesen, kontrollerrel a kezemben, amin meg is kellett nyomni a gombokat.

Az első negyvenöt perc olyan tökéletes extázisban telt, hogy nehéz rá szavakat találni. Azonnal megkapjuk az irányítást, azonnal száguldunk az első kemény csatába, ahol nem csak hogy egy kombórendszerrel megspékelt harcrendszerrel és monumentális bossharccal indítunk, hanem… áh, nem is lehet beszélni róla összeszedetten. Csúszol, kilősz, ütsz, platy-platy hálók, bumm hálógránát, paff fókusz finisher, de a kombó még mindig megy, terpesz alatt, hupp, hahó, itt vagyok, egy közeli hordót zupp, egy polcot bloff, poppop, piff-paff, viheti őket, biztos úr.

Ez a harcrendszer az elejétől fogva ez… ez… ez, hogy is mondjam exquisite, vagyis hogy bravo, mmmwah, puszi, parádés, anyám, huh, csá, ennyike, hé Kratosz, milyen a nyugdíj? Ez a tuti, nem a jeges fejsze, ez a frontvonal, első osztály, penthausz, viájpí, pezsgő, cuppantás, február tizennégy.

Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy nem kell a Capcomra se várni, pont annyira kielégítő ez a harcrendszer, mint a Devil May Cry-ban, és még beszólogatós képesség is van. A különböző sztoris bossharcok, küldetések ugyan ténylegesen sok mozis, nem-interaktív jelenettel központozzák a harcokat, de ezek olyan dinamikusan simulnak bele az élménybe, hogy már vissza se kell sírnom a régi God of War-okat, itt egyszerűen egy pillanatra nem áll meg a kamera a bombasztikus események körül, és a megfelelő pillanatokban hagy kicsit pihenni. Kimondottan jót tesz az is, hogy főhősünk nem egy pszichopata tömeggyilkos hős, hanem valaki, aki extra energiát fektet abba, hogy még kilőjön néhány hálót, hogy véletlenül se haljon meg senki, még az ellenfelek se.

Esküszöm. Ha leütsz valakit egy felhőkarcoló tetejéről, már lövi is automatikusan a hálót.

Annyira jó.

Annyira észrevétlenül összetett, laza, őrületes, kimeríthetetlenül szórakoztató és mély minden harc, vicces és sármos kis részletekkel.

És még csak nem is a harcról szól elsősorban ez a cucc, ez az… atyaég az a VÁROS!

Egész Manhatten bejárható. Az egész sziget. Ott van minden, töltőképernyő nélkül, egyben, oda mész, ahová akarsz. Madártávlatban éppen olyan gyönyörű, mint gyalogosként, mondjuk úgy, taxinézetből, minden kis utca, kis sarok, kis üzlet takarosan ki van dolgozva, és az egész annyira ragyogó. Annyira, de annyira. A felhőkarcolókon visszatükrözve láthatjuk az egész várost, de több ablakon is be lehet nézni, minden kis szoba ki is van töltve apró elemekkel. Lemész sétálni az utcára, és tele van élettel, nem látni két egyforma üzletet vagy épületet, minden autónak egyedi rendszáma van, a járókelők is valószínűleg a végtelenségig procedurálisan generáltak, és még pacsizni is lehet velük. Plusz minden sarkon lehet ki lehet pattintani a Daily Bugle legfrissebb számát. Be lehet lakni ezt a várost akkor is, ha nem csinálunk semmi érdemlegeset.

A nyílt térkép az első küldetés után teljesen szabadon bejárható, a különféle tenni- és gyűjtögetnivalók pedig minden történetközpontú küldetéssel tovább gyarapodnak (ezek a kutatómunkától harcokon át különféle kihívásokig bármik lehetnek, és egy kerület teljes kitakarítása elvihet egy fél napot is az életünkből).

Általában nagyon szépen egyensúlyozik egy-egy komolyabb, képregényes akció-szegmens a többi sztoris tennivalóval: Parker egy hajléktalanszállón segít May néninek, aztán Otto Octaviusnak segít tudóskodni (minijátékok, de érdekes kontextusban), néha csak lazán bűnüldöz, vagy segít, mint egy barátságos szomszéd… sosem lehet megunni ezeket, mert olyan organikusan, kiegyensúlyozottan jönnek egymás után. Vagy ahogy éppen kedvünk tartja.

Pókember felszerelése, a ruháinak a mennyisége, a kütyüi, a fejleszthető képességei, a feltölthető karakter-adatbázis mind-mind annyira elképesztően sok, hogy nem is nagyon lehet csak a sztorira koncentrálni, mert az embert elkapja a gyűjtőszenvedély.

Pedig a sztori, a sztori is egy aah, annyira imádom, hogy aah, gyere ide.

Márpedig muszáj lesz befognom a számat, és visszadugnom a nyelvemet.

Annyit elárulhatok, hogy a trailerekben beharangozott Mr. Negative tulajdonképpen csak a három nagyfejezet első részében játszik kiemelt szerepet, később gyakorlatilag sokadrangúvá sorolódik vissza. Nem akarom lelőni, milyen ellenfelek jönnek utána, és milyen karaktert irányíthatunk még Parkeren kívül, de huh, van benne kraft. (Uh, ezt még hadd mondjam el: Mary-Jane szinkronhangja Laura Bailey!)

Hogy J. Jonah Jameson szellemét idézzem meg: felháborítóan nagy zűrzavart okoz Pókember a barátságos New Yorkban, és hosszú ideig takarítjuk az eredményét. És a legjobb nem is ez (márpedig ez jó, nem?). Egy jó húsz órás történet, amelyben a kezeimen meg se tudom számolni, hány legendás és karakteres szereplő tér vissza, de ez még tényleg nem a legjobb.

(Lehet metrózni, nem az a legjobb?)

Hanem hogy még azokban a mikroterekben is, ahol semmi jelentős nem történik, a gyűjtögetnivalókban, egy-egy gyors beszélgetésben, egy beszólásban… ott van a Pókember mitikus jelenségének teljes öröksége. Utalnak a Sam Raimi-filmekre, nem is egyszer. Aztán…

Utalnak a Sam Raimi-filmekre.

JJJ rádióműsorától kezdve a Daily Bugle elejtett utalásain át az egyes szereplők szobájában található apró jelekig ez a játék ez csurig van a képregények és régebbi filmek szellemével, és erősen gyanítom, hogy a rajzfilmsorozatra is vannak utalások. Ez a Pókember ez definitív Pókember. Máshogy közelíti meg a szereplők viszonyrendszerét, teljesen új sztorit hoz, nem ismételget semmit, de mégis minden a helyén van.

Ha mondanom is kellene pár dolgot, mi nem tetszik, nagyon az aljára mennék a hordónak szemetet kapirgálni, vagy hogy is mondják. Első nagy problémám: nem Ratchet & Clank, de ezen igazán túltehetném magam. Második problémám, hogy soha nem akar elfogyni a tartalom, és már kezdem ugyanazokat a köröket futni így a negyvenedik óra magasságában (de hát így jár, aki platinára gyúr, ugye-ugye). Meg hát olyan Sony-s. A menük, a toposzok, a felépítés, a minden. Műfajuktól függetlenül inkább hasonlítanak egymásra, mint nem, és ezzel mostanában nem nagyon tudok mit kezdeni.

Egy különbség van: ez a játék száguld és világot tágít, de a nagy száguldásban és világtágításban nem felejti el, hogy szíve is van. Meg nagy erő, nagy felelősség, stb stb, és én nemrég egy

160-as kombót csináltam.

160-asat.

Talán meglesz a 200 is.

Szóval én most… oké, mit tudom én, videojáték-kritika, nem tom, per tíz, valamennyi, jó a grafika, izé. Toljátok, basszus, ne engem olvasgassatok, toljátok azonnal.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: videójáték

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon