Nem tudom, mikor fordult velem utoljára elő, hogy egy könyv elolvasása után a szerző összes elérhető művét azonnal megrendeltem. Talán soha. Junji Ito, japán horror-mangaszerző viszont egy ilyen alkotó. A horror és a weird sosem volt a kedvenc zsánerem, ugyanis ezeken a történeteken csak mérsékelten szoktam csak szórakozni, esetleg elborzadni, általában sokkal elmebajosabb és főleg egyedibb sztorikra vágyom. A mangákkal is sokáig hadilábon álltam, mert ugyan több próbát tettem velük, de általában mellényúltam, mert csak felszínesen keresgéltem.

Aztán szembejött az Uzumaki (Spirálok) manga.

Kirie Goshima egy egyszerű középiskolás lány a part menti japán kisvárosban, keramikus apukával, néhány iskolai baráttal, amikor is elkezd furcsa dolgokat látni a városban. Először korábbi osztálytársa, Shuichi apja kezd el egyre furábban viselkedni, egyre többet beszél a spirálforma gyönyörűségéről, majd ez a megszállottsága egy elég hajmeresztően őrült véget ér. Ettől Shuichi édesanyja kezd el megkattanni, ő a férje halála miatt rettegni kezd a spiráloktól, és mindenhol spirálformákat kezd el látni, és ez meg durvább tragédiába torkollik. És lassan kezd elszabadulni a spirálok iránti őrület, egyre több helyi kezd el furcsán viselkedni, de nem ok nélkül, mert valami van, valami történik, az égen spirálalakba rendeződnek a felhők, önálló életre kel a világítótorony, de akár az önkényesen begöndörödő hajzuhatag is jelzi, hogy nem, itt valami nagyon-nagyon nincs rendben.

Aztán megjelenik az osztályban egy srác, akinek furán kidudorodik a háta, csigaházszerű alakzat repeszti át az ingét. És nem, ez nem csak hasonló, a srác lassan elkezd csigává változni.

Ez csak egy kis ízelítő abból a csodálatosan eszement, egyedi őrületből, amelybe ez a 640 oldalas manga vezeti az olvasót. Az első kétharmadában 14, egymáshoz kapcsolódó novella jellegű rövid történet kap helyet, amelyek végtelen precizitással, sallangmentesen rántottak le az őrület mélyére. A 14-ből 13 novella szinte tökéletes, egyedi és brutális, talán csak egy van, ami csak szimplán gyomorforgató, bármely kötetben a legjobb sztorik között lenne, de nem itt. Itt csak nem rossz kategória.

A kötet második felében az eddigi motívumok egy nagyívű végkifejletbe folynak át. Ennek a váltásnak az elején éreztem egyedül, hogy egy kicsit megbicsaklik a lendület, bár, valójában csak annyi történt, hogy valami hihetetlenül groteszk, már-már paródiaszerű hangulatba csapott át néhány tucat oldal erejéig. Aztán szerencsére ez elmúlt, és Junji Ito agymenése az egész városkára rátelepedett. Hogy hogyan, azt fedezze fel magának mindenki, kár lenne bármit is felvillantani belőle, mert ilyet nem mindennap lehet olvasni.

És most nem csak arra gondolok, miként maxolja ki a weird kifejezés minden lehetséges jelentését, hanem, hogy milyen stílusosan és mekkora kreativitással teszi ezt. Nehezen tudom megfogalmazni azt az érzést, amikor egy-egy új oldalra lapozva megnyúlik az arcom, és fura, torz mosolyra görbül a szám, amiben benne van az elképesztő egyediségtől való lenyűgözöttség érzése és a kreativitás iránti elismerés (és bizony írói oldalról némi irigység is), de ugyanakkor nem is nevezném ezt mosolynak, mert van ebben az arckifejezésben grimasz, fintor és némi elborzadás is, meg ki tudja, még mi.

Ha az elején nem lett volna egyértelmű, az Uzumaki egy japán képregény, azaz manga, és ez azért fontos, mert Junji Ito azon túl, hogy zseniális történetmesélő, elképesztően plasztikusan is rajzol, és kelti életre az agyszüleményeit, a spirálszerűen egymásba gabalyodó emberi testeket, a csigává változó embereket, és a többi meghökkentő, spirálokból kiinduló ötletét.

Semmi ehhez foghatót nem olvastam még korábban, még akkor sem, ha a karakterekkel nem túl sokat foglalkozik a történet, pont annyit lehet róluk tudni, amennyi szükséges, a főszereplő Kirie is sokáig csak egy kamera, és csak a közepétől válik aktív részesévé az eseményeknek. Talán nem is baj, így is pont elég, ami történik. A városlakók eleinte néha túlságosan nyugodtan reagálnak egy-egy rémisztő eseményre, de valójában a végére ez is érthetővé válik.

Sokak szerint Junji Ito short story gyűjteményei még jobbak is, mint az összefüggő történetei. Utóbbiak közül a Tomie, ami egyfajta szukkubusz/femme fatale lányról szól, vagy a Gyo, ami egy nagyon-nagyon fura biohorror mutáns cápákkal és sok minden mással. Ezekről és  minden Ito-műről igyekszem majd írni, de addig is, ha tehetitek, olvassátok el az Uzumakit, garantáltan maradandó élmény lesz. Nekem hetek óta ott motoszkál a fejemben, szerencsére nem spirálformában. Ráadásul az amúgy már 20 éves történet angol nyelvű, kemény kötetes deluxe kiadása gyönyörű és minőségi darab, méltó ehhez a  különleges történethez.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom, Képregény

Eddig 3 hozzászólás.

  1. tlinger szerint:

    A filmet láttam belőle… nem fogott meg túlzottan.

  2. hackett szerint:

    Én ugyan nem láttam, csak annyit olvastam róla, hogy senki sem érti, minek készült el egyáltalán.

  3. Balfake szerint:

    A képregényhez volt szerencsém, a hatásos alapötlet sajna mintha nem nagyon vezetne sehova, ill. többször is öncélú perverzkedésbe torkoll.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon