Superman (1978)

Közzétette: archnihil Szólj hozzá elsőként!

Superman az első szuperhős, és már csak ezért is megkerülhetetlen. Minden kollégája az ő köpenyéből bújt elő, és akkor nem is beszéltünk a sereg epigonról, akik egyértelműen őt másolták kinézetben, képességekben, sokszor még háttértörténetben is.

Pedig az őt megalkotó Jerry Siegel (író) és Joe Schuster (rajzoló) fejében először teljesen más karakter élt, amikor 1933-ban saját kiadásban megjelentették a The Reign of the Superman illusztrált történetet. Ez a figura egy csavargó volt, aki egy őrült tudós kísérletének következtében telepatikus képességekre tesz szert, amit önös érdekből használ fel, hogy aztán elveszítse őket. Csakhogy ez a változat nem bizonyult olyan népszerűnek, így hát az alkotópáros létrehozta korábbi figurájuk antitézisét, akivel először 1938 májusában találkozhattak az olvasók: egy emberfeletti erővel megáldott, de emellett emberi külsővel rendelkező idegent, aki mindig kiáll a bajbajutottakért. Ráadásul a kezdetekben nem is robotokkal és más földönkívüliekkel küzdött meg, hanem korrupt üzletemberekkel és gengszterekkel.

Persze előtte is léteztek különleges képességek birtokában levő ponyvahősök, egyikük, John Carter, hatott is rá: ahogy Carter emberfeletti erővel bír a Mars gyengébb gravitációjában, úgy a Krypton bolygóról származó Superman is hatalmasabb fizikai képességeket birtokol a Földön. Később aztán jócskán bővült képességeinek tárháza, ahogy az alkotók azt is kitalálták, hogy ehhez a Kryptonénál jóval erősebb Napunk fényéből meríti az energiát. Egyetlen másik karakternél sem mertek úgy kísérletezni, mint Supermannél, ennek ellenére mégsem veszített varázsából, akkor sem, ha manapság már olykor megmosolyogtatónak hatnak az olyan hőstettei, mint amikor eltüsszent egy galaxist vagy visszaüt egy óriásmajmot az időben. Ez talán azért is lehet, mert Superman – a társainál sokkal jobban – egyben egy tall tale karakter, egy folklórfigura, mint Paul Bunyan, akihez a túlzások és a nagyotmondások épphogy hozzáadnak.

Mégis, talán még a fantasztikus képességeknél is fontosabb tulajdonsága a karakternek, hogy védelmezi az elesetteket, és küzd az olyan eszmékért, mint az igazság és igazságosság. Természetesen azért írtak róla olyan történeteket, amire ő sem lenne büszke – elég csak ellátogatni a superdickery oldalra –, emellett a II. Világháború idején ő is propagandahősként harcolt a japánok ellen. Mégis, a karakter maga a képregénytörténelem egyik legfedhetetlenebb figurája.

Ez az, amivel a rendező Richard Donner nagyon is tisztában volt, amikor negyven évvel később filmre vitte Superman történetét. A film maga ugyanis az 1938-as képregénnyel indít, amit egy gyerek olvas fel narrátorként nekünk, nézőknek, ahol még egy fia szó sem esik Supermanről, csak a gazdasági világválság által sújtott Metropolisban az igazságért kiálló Daily Planetről. Elvégre a Superman történetek báját az is jelentette, hogy korántsem a címszereplő küzd egyedül másokért, hanem az őt körülvevők is kiveszik a részüket: a cinikus Lois Lane, a temperamentumos Perry White, a lelkes Jimmy Olsen, sőt, Clark Kent nevelőszülei is, akik nélkül ő maga sem lenne ilyen emberséges.

Hozzájuk képest Krypton egy jóval zordabb és ridegebb, még ha alapvetően nem is rosszindulatúbb mentalitást képvisel. Ez valahol igaz Jor-Elre is, aki pedig figyelmezteti társait a bolygójuk pusztulására, amit természetesen gőgből meg sem hallgatnak. Jor-El társainál jóval megértőbb és empatikusabb, ugyanakkor még ő is óvja attól fiát, hogy képességeivel beavatkozzon mások történelmébe – hogy aztán máskor említse, hogy okkal a Földre küldte le, elvégre fő a szülői következetesség. Míg Superman életében Kenték testesítik meg a jóságot, együttérzést és törődést, addig Jor-El a tiszta, hűvös gondoskodást. Egyikük emberközeli, a másikuk távoli, mint a csillagok.

Ezt pedig a film már képi világával is remekül megfogja. Krypton Donner filmjében egy kietlen, kopár kristálybolygó, ahol életnek szinte nyoma sincs, az atmoszférája pedig olyan ritka, hogy a bolygón mindig éjszaka honol. A kryptoni kultúra szinte teljesen mentes a színektől, a képviselői csak fehéret vagy feketét viselnek, attól függően, hogy tudósok vagy katonák (és persze, hogy jók vagy rosszak, habár Krypton sorsát tekintve azért kicsit árnyaltabb a kép). Persze ebben a minimalizmusban benne van az is, hogy egyszerűen nem fért már bele a költségvetésbe, hogy egy élőbb, a korábbi képregényt idéző Kryptont hozzanak létre saját dzsungelekkel, különös élőlényekkel. Ám a sivár Krypton a hetvenes évek sci-fi világképével működött annyira, hogy később egy időre a képregények világába is beemelték.

Ehhez képest Smallville egy Norman Rockwell festmény képi világát idézi végtelen búzamezőivel és kisvárosi miliőjével. Mind Krypton, mind Smallville visszafogottabb színvilággal rendelkezik, mint a New York forgatagát idéző Metropolis. Itt kell megjegyeznem, hogy bár rengeteg szuperhős előkelő családból származik (Batman, Zöld Íjász, Aquaman, Thor vagy Vasember), addig Kenték kisemberek, Jor-El pedig elsősorban tudós, akit eredményei ellenére sem övez különösebb tekintély, hiszen bármikor száműznék őt, ha továbbhangoztatná a bolygó pusztulását.

Valahol ez a kisemberi, alázattal teli hozzáállás érhető tetten Christopher Reeve Supermanjén is. Bár az első modern szuperhősfilmről beszélünk, egy fia összecsapást sem láthatunk benne, Superman leginkább közösségi jómunkásemberként megmenti a bajba jutott embereket, leszedi a macskát a fáról, és a bűnözőkre is inkább csak jól ráijeszt. Az egyetlen ember, akivel kevésbé bánik kesztyűs kézzel, az Lex Luthor, azt is azért, mert a magát évszázad bűnözőjének kikiáltó gonosztevő ártatlan életek millióit fenyegeti.

Ha Superman kisemberi, akkor ez hatványozottan igaz alteregójára, Clark Kentre. Siegel és Schuster két különböző ikonról mintázta hősük két alteregóját: Supermant a kalandfilmekről elhíresült Douglas Fairbanksről, míg Clark Kentet a komikus Harold Lloydról. Ennek megfelelően Christopher Reeve nem is kétféle karaktert alakít, sokkal inkább ugyanazt az archetípust, a szerény hőst, két különböző zsánerben. Mindezt úgy, hogy egyikként se lóg ki a film világából, ráadásul hihetetlen könnyedséggel vált egyikből a másikba – elég emlékezni arra a jelenetre, amikor kis híján elmondja Loisnak a titkát.

Margot Kidder Lois Lane-je több szempontból is érdekes figura. Egyrészt kislányként nem csak egy rövid jelenet erejéig összekapcsolódik a története Clarkéval – ő veszi észre egyedül a vonaton a gyorsan futó fiút –, de magyarázatot kapunk arra, miért tud törtetőként viselkedni: a szülei nem igazán fordítottak sok figyelmet rá. Ám ettől függetlenül elkötelezett és tehetséges újságírónő, és az valahol nagyon is életszerű, hogy emellett pocsék a helyesírása – nagyon sok ember van, aki jól bánik a szavakkal, de egy szövegszerkesztőre hihetetlen szükségük van.

Ezen kívül az is jó pont, hogy bár a film során kétszer is megmenti Superman, a narratíva mégsem kezeli őt bajba jutott hölgyként. Mindkét alkalommal a munkáját végzi, és nem a gonoszok rabolják el, hogy ezzel manipulálják a hősünket, és mindkét alkalommal ugyanúgy veszélybe kerül, ahogy a helyében bárki más is veszélybe kerülne, Superman pedig ugyanúgy menti meg, ahogy bárki mást a film során. A közös repülésükben pedig egyrészt ott a bizalom Lois részéről, másrészt itt látható leginkább a szándék Superman részéről, hogy megossza a képességeit másokkal – csak azt a szörnyű monológot nem kellett volna megírni hozzá, amit Lois elszaval.

Hamár említettem Lex Luthort, ő itt valójában nem a korábbi képregények őrült tudósa – az csak egész kicsit jön elő –, se nem a későbbiek könyörtelen iparmágnása, semmint egy piti bűnözőbe oltott telekspekuláns. Ám ennek ellenére mégis működik a karaktere, ez pedig sokat köszönhet Gene Hackman alakításának, aki jól hozza azt a nárcisztikus, öntelt pojácát, aki nem tudja elviselni, hogy ne mindig ő legyen a legokosabb a szobában – aztán csodálkozik, hogy idióták veszik körül.

Ugyanakkor stílusát tekintve a csapata a cicababa Miss Teschmacherrel (Valerie Perrine) és az ügyefogyott Otisszal (Ned Beatty) annyira komolytalan, hogy szálukat akár Jimmy Olsen banda nyomul-ra is keresztelhetnénk. Miss Teschmacher még igazából elfogadható, hiszen egyrészt néha beszólogat Luthornak, emellett kicsit hihetőbben sérült – semmi Nolan módra túlmagyarázott dologra nem kell gondolni, egyszerűen olyan pasik mellett köt ki, mint Lex, még ha titokban epekedik a Superman-féle jófiúkért –, Otis viszont sokszor Jar Jar mentora is lehetne. Ám ezek ellenére Luthor néha megenged magának olyan dolgokat, amelyek által kicsit sötétebb lesz annál a tudatosan karikatúra-szerű rajzfilmgonosznál, amiként a filmkészítők megálmodták.

Bár a történetben itt is megtalálható az a vallásos vonulat, ami a Superman filmadaptációkat jellemzi, szerencsére jóval visszafogottabban, mint Singernél vagy Snydernél. Itt nem kapunk Krisztus-pózt a világűrben, vagy Getszemáni kertet idéző beszélgetést, hogy lándzsával való felnyársalásról ne is beszéljünk. De Marlon Brando Jor-Elje kicsit a távoli, fiát okkal a Földre küldő égi apafigurájával a Biblia Istenére hajaz, a kristálygesztenyét idéző űrhajóba pedig bele lehet látni a Betlehemi csillagot – de igazából a narratívába Mózes történetét is éppen úgy bele lehet látni, mint Jézust. Azonban Singer és Snyder filmjeivel szemben Donner Supermanje inkább egy emberi karakter, és nem fojtja meg őt a ráerőltetett vallási szimbolizmus – ami van, az is az alkalmazhatóság jegyében értelmezhető.

Ahogy Superman az első szuperhős, úgy stílszerűen a róla készült film az első modern szuperhősfilm, ami meghatározta az irányvonalat a zsáner számára. Egyrészt nem kevés időt áldoz arra, hogy bemutassa a hősét, hogy megmutassa azt, miként válik az ismert figurává, másrészt már lefekteti az alapokat a folytatásnak, hiszen már Krypton legelső jelenetében találkozhatunk Terrence Stamp Zod tábornokával, akit sikertelen puccskísérlete miatt cinkostársaival együtt egy másik dimenzióba száműznek (amibe megint nem nehéz vallásos párhuzamokat belemagyarázni). Sajnos már erre a képregényfilmre is igaz volt az, hogy végül a rendező nézeteltérések miatt a tervvel ellentétben nem tért vissza a folytatásra, ami megint csak jellemző lett erre a zsánerre.

Ugyanakkor itt-ott érződik rajta az eltelt negyven év. Nem is elsősorban az effektekre gondolok, hiszen teljesen természetes, hogy az effektek az elmúlt idő során fejlődtek. Inkább az olyan apróságokra, minthogy a Supermanről beszámoló kislányt jól hallhatóan felpofozzák a „hazugsága” miatt, vagy hogy Miss Teschmacher saját bevallása szerint azért csókolja meg a magatehetetlen Supermant, mert fél, hogy egyébként nem hagyná… nos, ezek olyan elemek, amikkel manapság nem találkozunk ilyen filmekben. Nem is baj, de nem is áll szándékomban pálcát törni az alkotók feje felett. A film ártatlan, jóindulatú bájának köszönhetően ezek az elemek régimódinak, nem pedig bántónak tűnnek.

Mert a Superman ezekkel együtt még mindig megállja a helyét, köszönhetően a színészeknek, a rendezésnek, a megírt forgatókönyvnek, John Williams ikonikus zenéjének, a képi világának, és nem utolsósorban annak, hogy hisz a hősében, és abban, amiben a hőse hisz – érdekes, hogy eredetileg a producerek Steven Spielberget akarták rendezőnek, de Richard Donner filmje hozza mindazt, amit a Spielberg-filmek erényének szokták felsorolni. Éppen ezért, akárcsak maga Superman, így a belőle készült film is megkerülhetetlen.

Isten Éltesse hát még sokáig!

Érdekességek:

– Az köztudott, hogy mind Jerry Siegel, mind Joseph „Joe” Schuster Európából bevándorló zsidó családból származtak – Siegel szülei Litvániából, Schuster édesapja Hollandiából, édesanyja pedig Ukrajnából vándorolt ki. Azt már viszont kevesen tudják, hogy Lois Lane-t Siegel későbbi feleségéről, Joanne Carter modellről mintázták, aki Kovács Jolánként látta meg a napvilágot magyar bevándorlók gyerekeként.

– a Lois Lane-t alakító Margot Kidder a múlt hónapban, május 13-án hunyt el, 69 éves korában. Ugyan az utóbbi időben sokszor a mániákus depressziója miatt került a címlapokra, színészi karrierje mellett – egy másik híresebb filmje A rettegés háza – háborúellenes és környezetpárti politikai aktivista volt. A film fontosabb szereplői közül már csak a Luthort alakító Gene Hackman van köztünk, Christopher Reeve 2004-ben hunyt el, miután egy 1995-ös lovas balesetben lebénult, ahogy Marlon Brando is 2004-ben hagyott itt minket.

– Supermant az ötvenes években George Reeves alakította az Adventures of Superman tévésorozatban. A 2006-os Hollywoodland az ő rejtélyes halálának állít emléket.

– Az első Superman filmet három folytatás követte 1980-ban, 1983-ban és 1987-ben. A második filmből később kijött Donner változata is. Az ezredforduló után előbb Bryan Singer próbált új életet lehelni a mozivásznon a franchise-ba a 2006-os Superman visszatérrel Brandon Routh-szal a főszerepben, 2013-ban pedig Zack Snyder Az acélember című filmjében láthattuk Henry Cavillt (aki visszatér később a Batman Superman ellen: Az igazság hajnala és Az Igazság Ligája filmekben). A karaktert ezenkívül számos rajzfilmben és tévésorozatban láthattuk, sőt, az 1978-as filmből bevallottan rengeteget merített a Disney 1997-es Herkules rajzfilmje, ami nem kerülte el az All-Star Supermant író Grant Morrison figyelmét sem.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon