“Tapasztalatom szerint még a trilógiák is fölöslegesen annyira hosszúak, nagyon kevés történet van, amiből nem lenne emberkínzás egy negyediket is elolvasni.” Ezt én eresztettem ki a moly.hu-ra nagyjából egy hónappal ezelőtt, ehhez képest viszont ma pont egy olyan esetről fogok írni, ahol a szerző megtalálta a módját, hogyan lehet egy lezárt trilógiát úgy újranyitni, hogy az ne legyen ciki.

Pierce Brown háromrészes sorozatának utolsó darabja, a Hajnalcsillag egy valódi befejezés, amivel elérkezünk egy történet végére, érezzük, megadja a beteljesülés érzését. Arra ügyelt, hogy láttassa az olvasóval a lehetőségeket a továbbiakra nézve, de ne érezzen olyasféle feszültséget, mint amilyet egy függővég okoz. Közvetlenül ott folytatni a történetet tehát nem igazán lett volna érdemes, A káosz évei viszont, még ha ott is gyökeredzik a Hajnalcsillag utolsó oldalaiban, kellően távolra esik mindattól, amit addig olvastuk. Egy évtizednyi lyuk tátong a két könyv között, most egy új rendszer új betegségeivel találkozunk, ezáltal új központi témával is. Brownt továbbra is a hatalom működése, a hatalmi erők közötti feszültség és kölcsönhatás foglalkoztatja, de ezúttal nem az elnyomók és elnyomottak dinamikáját járja körül, hanem más kérdéseket tesz fel: vajon győzedelmük után a forradalmároknak is szükségszerűen azzá kell válniuk, ami ellen korábban harcoltak? Vajon az a hév, amivel ki lehet harcolni a változást, arra is alkalmas, hogy újra élhetővé tegye a világot?

Brown írásában az egyik, amit nagyon kedvelek, hogy a legnagyszabásúbb eseményeket is személyes, érzékeny perspektívából mutatja be. Tökéletesen a karakterre koncentrál, mégis rengeteg információt képes átadni arról is, hogy mi folyik körülötte, és mi folyik még annál is kintebb, a nagyvilágban. A káosz éveiben négy nézőpont karakter van, akik nem egyformán izgalmasak, de legalább egyformán fontosak, sokat láttat és mondat velük a történet. A fenti kérdésekhez – valóban nem csak egyik rosszból a másikba léptünk-e – sajátos pozícióik okán különbözőképpen állnak. Darrown keresztül látjuk az új társadalmi rend politikai visszásságait, Ephraim az alvilág létezésére ébreszt rá bennünket, Lyria arra világít rá, hogy bizonyos szempontból mennyire nem változott semmi, Lysander pedig a háttérben mozgolódó, fenyegető erőket, a „játékosokat” mutatja meg nekünk. Az, hogy mennyire kiterjesztette a világáról és az újonnan kialakított társadalomról alkotott tudásunkat, szerintem már önmagában létjogosultságot ad ennek a résznek. Nem elhanyagolható persze a cselekmény sem, amelyet hol a politika mozgat, hol a szereplők gyarlósága, hol a kettő tökéletes egybefonódása, és azt be tudom vallani, hogy átkapcsolunk ezzel űr-szappanoperába, de rögtön hozzá is teszem, hogy mindez brutálisan szórakoztató.

Eddigre valószínűleg mindenki eldöntötte már, bejön-e neki a Vörös lázadás világa – aki még az Arany lázadás környékén abbahagyta az ismerkedést, annak nem látom értelmét ajánlani egy negyedik részt, nincs akkora változás, hogy azt lehessen mondani, megéri idáig elvergődnie. Aki viszont az eddigi részeket szerette, most is meg fogja találni a számítását. A káosz évei jól átgondolt folytatása az előző részeknek, és eleven, stabil alapja a következőknek.

Interjúnk Pierce Brownnal 2018. áprilisból

Pierce Brown: A káosz évei

Agave kiadó, 2018, 606 oldal

Fordította: Török Krisztina

 

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. Parafa szerint:

    Húú, remek kis folytatása az előző trilógiának, alig várom a folytatást. Remélem gyorsan megjelenik magyarul is.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon