A piacra újonnan belépő kiadók esetében az első címek nagyon sokáig meghatározóak tudnak lenni. Megmutatják, hogy a kiadó milyen olvasóközönséget próbál becélozni, milyen jellegű témákkal, milyen színvonalú, népszerűségű és visszhangú kiadványokkal szeretne foglalkozni – ráadásul minket, olvasókat is orientál, hogy a jövőben mennyire lesz érdemes figyelni a megjelenéseiket.

A Főnix Astra persze annyiban nem új, hogy korábban Főnix Könyvműhely néven ismerhettük őket, főként gyermek- és ifjúsági könyveikről, de idén átalakultak: a YA szekció ezentúl Főnix Nova néven keresendő, míg a Főnix Astra kifejezetten a felnőtt olvasókat próbálja megcélozni. Az első kiadványaikat (mint a jupiteri függetlenségi háborúval, űrbéli vitorláshajókkal és alkimistákkal teli fantasy-t, A Daedalus-incidenst, vagy a generációs űrhajón faji elnyomással foglalkozó sci-fit, a Kegyetlen szellemeket) látva pedig szerintem kifejezetten érdemes lesz figyelni, mi érkezik még a jövőben náluk…

Vagy itt van rögtön Django Wexler, aki a Vordanai Birodalom Khandar tartományába kalauzol el – ami azonban közel sem olyan békés, mint azt az ott állomásozó, „legalja” katonák szeretnék. Bár a gyarmatra leginkább csak azokat küldik, akik a Birodalom szívében többé nem kívánatosak, most mégis szembe kell nézniük a helyi lakosság fanatikus papok által feltüzelt haragjával. A lázadás után a helyszínre érkezik gróf Janus bet Vhalnich Mieran ezredes, hogy összefogja a nem túl lelkes sereget, és valamilyen ellentámadás keretében újra a trónra ültesse a vordaniak hercegét – egyben levegye a felelősséget Marcus d’Ivoire főkapitány válláról, aki az elmúlt években megpróbálta összetartani a világ végére kivezényelt bakákat. Winter Ihernglass azon kevesek egyike, akik önszántukból indultak a forró, sivatagos gyarmatra: Winter ugyanis nő, aki, miután elmenekült a fővárosból, férfinak öltözve beállt katonának, így lerázva üldözőit.

Háború, sivatag, muskéták, katonai élet és persze harcok, harcok, harcok – Django Wexler nem árul zsákbamacskát, az Árnyháborúk sorozatával (vagy legalábbis annak első részével) a flintlock / military fantasy vonulatot erősíti, méghozzá megingás nélkül. A közel hatszáz oldal gyakorlatilag végig a háború története, Marcus és Winter nézőpontjából elmesélve, rengeteg csatával, rajtaütéssel, hadmozdulattal, sortűzzel és szuronyszegezéssel telítve, úgyhogy annak nem ajánlanám nyugodt szívvel, aki nem bírja a háborús leírásokat. Viszont akitől nem idegen a zsáner, annak nagyon is: Wexler ugyanis mindezt úgy tudja prezentálni, hogy az mindvégig érdekes maradjon, ráadásul trükkös világának köszönhetően mindenképpen maradni akarjunk a folytatásra is.

A történet fantasy vonatkozásáról nem sokat szeretnék beszélni, tekintve, hogy spoiler és a kötet végére is csak nagy vonalakban értjük, hogy miről is van itt szó, az mindenesetre biztos, hogy ennek köszönhetően a regény első ötszáz oldalában nem sok olyan történik, ami mondjuk Napóleon idejében a mi Egyiptomunkban ne történhetett volna meg. Így pedig az utolsó ötven-hatvanra koncentrálódnak a korábban nagyon várt fantasztikus elemek, emlékezetes finálét eredményezve, no meg azt, hogy akkor is érdekelni kezdjen az (eddig?) öt kötetes sorozat következő része, ha esetleg maguk a harcok nem győztek volna meg.

Én speciel azokat is élveztem, pedig az első oldalak után még kicsit aggódtam, hogy Django Wexlernél is kiújul az „untatnak az epic fantasy-k” szindrómám. Mégsem történt ilyen, amit én leginkább az ügyesen megválasztott karaktereknek tulajdonítok: ugyanis nem csupán Winter és Marcus lett elég hamar szimpatikus, de a mellékszereplők (élükön Janus ezredessel és Winter káplárjaival) is. Wexler nem viszi túlzásba szereplőinek árnyalását (még?), de azzal a két-három emlékezetes, jól megjegyezhető, szerethető (vagy épp utálható) jellemvonása miatt minden figuráról élvezetes olvasni: személyes drámáik átélhetővé válnak és a harcok közben bőven tudunk nekik szorítani.

Talán nehéz lenne nagyon eredeti fordulatokkal vádolni Az Ezer Név cselekményét, de az egyes jelenetek (amik ugye főleg csata előtti, csata közbeni vagy csata utáni pillanatok) elég gördülékenyek ahhoz, hogy szívesen olvassa az ember. Furcsa módon még csak nem is a Nagy Rejtély megoldása hajt előre, hanem maguk a különböző aspektusból előadott összecsapások – az ezredes stratégiai ötletei, a harctéren verekedő bakák megpróbáltatásai, a tisztek vezetési módszerei, a katonák közötti dinamika, vagyis azok momentumok, amik tényleg hitelessé és átérezhetővé teszik a harcokat. Ráadásul – hiába Brian McClellan szintén kiváló, bár világépítésben lényegesen gazdagabb és csatákra valamivel kevésbé koncentráló flintlock fantasy trilógiája –, szerintem még mindig van olyan környezet, ahol újdonságként tudnak hatni a muskéták és ágyúk.

Egyelőre talán nem világmegváltó, de abszolút szórakoztató fantasy-nek tűnik Django Wexler sorozata, sőt, szerintem ha a továbbiakban még többet látunk a világból és még tovább képes árnyalni a figuráit (és esetleg a csatákon kívül másra is kerül a hangsúly), akkor nagyon könnyen a legerősebbek közé is beverekedheti magát a szerző.

(The Thousand Names; fordította Torma Péter, kiadta a Főnix Astra 2018-ban 568 oldalon és 4280 Ft-os áron.)

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 2 hozzászólás.

  1. solymosgyu szerint:

    Főleg gyerekkonyvekkel foglalkoznak. Probáld meg az atlantisz trilogia 1.2. kötetét.

  2. Dominik szerint:

    Nem a Twister Mediára gondolsz? Emlékeim szerint ők adtak ki Atlantiszos könyveket 🙂

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon