SFmag

Egy alapvetően békés, apró nép tagja, Willow Ufgood kerül az események középpontjába, amikor egy ember (daikini) csecsemő kerül a falujukba. A csecsemő a megjósolt kiválasztott, akinek az a sorsa, hogy legyőzze a gonosz Bavmorda királynőt.

Willow elvállalja, hogy visszaviszi az emberekhez a csecsemőt. Ebben egy harcos, két manó és varázslónő segíti, és természetesen gonosz erők szeretnék megakadályozni. Konkrétan Bavmorda királynő, a lánya Sorsha, és a hadvezére Kael tábornok. Ha a csecsemőt bármi másra (mondjuk gyűrűre vagy ellopott tervrajzokra ) cseréljük, elég erős hasonlóságokat mutat a történet más filmekkel. Eredetinek semmiképpen nem mondhatjuk tehát a sztori vázát.

Emlékszem, a tévében láttam először a Willow c. fantasy bemutatóját, és rögtön felkiáltottam, hogy látni akarom, apu, vigyél el a moziba! A nyolcvanas évek második felében rengeteg fantasztikus filmet néztem meg, tulajdonképpen mindent, amit csak lehetett (Sárkányölő, E.T., Támadás a Krull bolygó ellen). És míg többségében nagyon tetszettek ezek a filmek, a Willow valahogy nem hagyott bennem mély nyomot.

A moziból kijövet csupán néhány jelenet ragadt meg bennem: az első természetesen a mágia használata. Bár még nem tudtam, hogy az átváltoztatós jelenetek (főleg az, amikor a varázsló, Fin Raziel különböző állatok alakját veszi fel) a kor legmodernebb technikájával készültek, ennek ellenére is nagyon lenyűgözött a komplett hadsereg disznóvá változtatásával együtt (Sőt, a disznós részt félelmetesnek találtam).

A másik a havon szánkózás, gondolom, ez olyasmi lehetett, amivel gyerekként könnyen tudtam azonosulni. Mellesleg ez volt az az ominózus jelenet, ami már az előzetesben is megfogott. És persze a furcsa, groteszk sárkány, ami egyszerre volt bizarr és izgalmas. Ráadásul szerintem ez a jelenet a film egyik csúcspontja.

Mindezeket leszámítva túlságosan súlytalan volt az akkori énemnek az egész hangulat. Gyerekként jobban tetszett a Conan, vagy a Vadak Ura. Több félelmetes részt, erősebb akadályokat vártam, ahogy visszagondolok, nem éreztem sosem igazán veszélyben a főhősöket.

Sokkal később vettem elő ezt a filmet újra, amikor a húszas éveim közepén nekiláttam összegyűjteni a nyolcvanas évek fantasy filmjeit. Akkor már fontossá vált, hogy a producer George Lucas, a rendező pedig Ron Howard. Nem tudom, hogy ez a két név mennyire tett hozzá, de sokkal jobban tetszett a film immár felnőttként.

Megértettem, hogy Lucas – ahogy szokta – csipegetett egy kicsit az addigi fantasy élményeiből, és próbált belőlük valami sajátot gyártani. Próbált, de nem igazán sikerül neki, mert egy nagy kliséhalmaz lett az egész, kezdve a bibliai utalással a csecsemőgyilkos Heródesre. Plusz úgy látszik, Lucas képtelen eltávolodni megszokott karakter-archetípusaitól: a gonoszok hadvezére maszkot hord, mint Darth Vader, és a két vicces manó folyton vicces helyzetbe kerül, mint Artu és Threepio. A varázslónő tanítgatja a főhőst a mágiára, mint Obi-Wan Luke-ot. A nem éppen szeplőtlen harcos, Madmartigan (kicsit Han Solo), és a gonosz boszorkány lányának, Sorshának (kicsit Leia hercegnő) a szerelmi viszonya még a legérdekesebb.

És egyébként pont ez adja a film súlytalanságát: a világ, amiben az események játszódnak, semmiféle eredetiséget nem hordoz. A Star Wars-ban a klisé karakterek egy részletesen kitalált, nem klasszikus világban mozogtak, de a Willow világa éppen úgy néz ki, mintha egy véletlenszerű tévés mesefilm díszletei között járnánk.

Ami a filmet megmenti a teljes kudarctól, az a kalandos jelenetsorok, és némelyik színész játéka. Kiemelném itt a fiatal Val Kilmert, aki remekül hozza a laza, csibész kardforgatót. A főhőst játszó Warwick Davis naiv, feladatorientált karaktere gyenge ugyan, de nem lóg ki, ahogy Joanne Whalley Sorshája is kellően érzékeny és laza. Viszont a fő-főgonosz Bavmorda királynő már-már parodisztikusan hozza a boszorkány kliséket, mind játékban, mind jelmezben.

Ron Howard biztos kézzel rendez, bár még messze jár az Oscar-díjtól. Ha csak ezt a munkáját néznénk, egyszerű iparosként gondolnánk rá. Nyilván, ez nem az ő filmje. Ez Lucas története, az ő kézjegyét látjuk mindenben. Ám, míg sikerült feltámasztani a klasszikus kalandfilmeket (lásd Indiana Jones), vagy saját képére formálni a Flash Gordon-féle űroperákat (lásd Star Wars), az már a klasszikus fantasy-val nem jött össze.

A Willow minden erénye mellett, túlságosan középszerű lett, főleg az első Conan vagy a későbbi Gyűrűk Urához képest, nincs, ami kiemelné a korszak fantasztikus filmjei közül. Ennek ellenére 2016-ban Val Kilmer azt nyilatkozta, hogy Howarddal együtt szívesen elkészítenék a folytatást. Nem vagyok benne biztos, hogy szükség lenne rá.

Hozzászólások

hozzászólás