A tavalyi, az 1987-es évek kiválasztott fantasztikus filmjeihez hasonlóan cikkíróink idén is megemlékeztek az idei harmincévesekről – ez a hét a múltidézés, az 1988-ban készült filmek felidézésével telik.
Valószínűleg finoman fogalmazok, ha azt mondom: a Rövidzárlat-filmek sok szempontból rosszul öregedtek. Ritka nagy szerencséjük, hogy naiv, szórakoztató főhősük, Ötös robot / Johnny-5 egzisztencialista dacolása, hogy bizonyítsa létezésének értékét, teljesen örökérvényű.
Kicsit tehát érdekes most (harmincéves fejjel) szembenézni ezekkel a filmekkel. Annyi biztos, fontos részei voltak a gyerekkoromnak, és a film alapvető témái még mindig meghatározó szerepet töltenek be a gondolkodásomban. És az érzelmi vonatkozás sem elhanyagolható: Johnny-5 régi ismerősöm, világosan fel tudom idézni, hogy akárhányszor az a jelenet jött a tévében, rutinosan éppen akkor kellett vécére mennem, vagy vizet innom. Bármit, csak ne kelljen néznem.
Johnny-5 brutális szétverése nem olyasmi, amit egy gyerek jól visel, de itt a film legalább valamilyen szinten eléri a célját: elhisszük, hogy a robot érez, hogy él, viszont szembesülünk azzal is, hogy naivitása, gyermeki egyszerűsége egy kegyetlen világban abszolút nem fenntartható.
De tekerjünk vissza néhány gondolattal. A Rövidzárlat első részében Ötös robot, egy villámcsapás miatt meghibásodik, és nekiáll világot látni, miközben a Rendőrakadémia fél stábja őt hajkurássza. Gyilkolásra programozott katonai robot (hogy miért tervezték ilyen ennivalóan cukira, az más kérdés), de a programját megszegve barátokat talál, és nekiáll értelmezni saját életének értelmét. Ritka bájos kis film.
A második rész viszont a lehető legolcsóbb fajta folytatás (tévéfilmes rendező és színészek, és ez akkoriban nem jelentett jót), a régi szereplők közül csak az átnevezett Benjamin Jahrvi tér vissza (akit a nagyon is fehér Fisher Stevens játszik, de a magyar szinkronban szerencsére megkíméltek irgalmatlanul erőltetett indiai akcentusától), az immár Johnny-5-ként elnevezett robot pedig majdhogynem minden tipikus 80-as évekbeli komédia-szituációba belekeveredik, a szereplők körülötte pedig többnyire simlisek, bűnözők, vagy csak ki akarják használni.
Mindezt nagyon kínos nézni. Ahogy ráveszik, hogy saját képmására alkotott játékfigurákat gyártson, majd el akarják adni, segítségét kérik egy randiban, letartóztatják, elkergetik egy templomból, ráveszik, hogy autórádiót lopjon, végül belekeveredik egy gyémántrablási ügyletbe is… nem egyszerű, na. Aztán jön az ominózus jelenet.
Hogy is mondjam. Ahhoz képest, hogy egy alapvetően ártalmatlan, főleg gyerekeknek szóló kis kalandfilmről van szó, itt avantgárd szenvtelenséggel verik szét a szerencsétlen robotot fejszével meg minden, szikrázik, fröcsög belőle az olaj, miközben az életéért könyörög… komolyan, basszus, ne már. Ezen még Brian De Palma is összezárná a térdeit. Johnny-5 persze nagy nehezen azért túléli, elvánszorog valameddig, az őt eddig eladni akaró Fred rakja össze.
Ikonikus jelenet következik, Johnny-5 lemegy punkba (szó szerint), az I Need a Hero-ra levadássza támadóit, és a végén aranypolgárrá avatják (szó szerint), kép kimerevít, végefőcím.
Ezek a filmek nem különesebben átgondoltak, vagy elmések, humoruk ma már inkább kínos, mint vicces, de Johnny-5 maga valamiért mégis jól tartja magát. Vegyük egyrészt azt, ahogy kinéz, ahogy mindenféle számítógépes trükkök nélkül életre keltik, mimikái hitelesek, naivitása őszinte, alapvetően remek figura, el tudna vinni a hátán egy egész sorozatot… de értem, miért nem készült harmadik rész.
Johnny-5 egy kincs, a filmek körülette viszont jobb pillanataikban aranyosak, rosszabb pillanataikban pedig tényleg azon a szinten mozognak, mint sok Rendőrakadémia– meg Reszkessetek betörők!-folytatás, és akármilyen fájó bevallani, ez kevés ahhoz, hogy jó filmként hivatkozzunk rájuk. Biztos vagyok benne, hogy akik hozzám hasonlóan ezekkel a filmekkel nőttek fel, sosem engedik el igazán, talán fejből is idézik bugyuta sorait (bár ezt a részt is elérte az újraszinkronizálás átka), szóval nem fog feledésbe merülni, ahhoz túl ikonikus (valahogy ez jellemzője még a legrosszabb nyolcvanas évekbeli filmeknek is).
Nemrég Aziz Ansari sorozatában emlegették az indiai szereplők reprezentálása kapcsán, de a kellemetlenségen túl is ez mutatja, hogy sokak számára még mindig fontos film, és egy alapvetően szerethető filmként maradt meg a kollektív emlékezetben.
Hozzászólások
[fbdbh további írásai]
