Kij Johnson ezen kisregénye H. P. Lovecraft „Álomföldek”-ciklusának világán játszódik, amelyből magyarul is jelentek meg történetek a Howard Phillips Lovecraft összes művei I.-ben, valamint a Zarándokút Kadathba kötetben, és ikonikus helyszíneket és karaktereket szerepeltet. Azonban a kisregény egyáltalán nem igényli ezek ismeretét.

Igen impozáns mennyiségű díjjelölést, valamint egy Word Fantasy Díjat tudhat magáénak a Vellitt Boe álom-utazása, plusz egy meseszép borítót, amire ránézve az ember egyszerűen akarja, hogy a történet, amit olvasni fog, kinyúljon érte, megfogja a kezét, berántsa a sorok közé, és lehetőleg ne is eressze az utolsó mondatig. És bár ezt a kívánságot talán teljesíti is a regény, egy problémám azért akad vele.

Kicsit kellemetlenül érzem magam, mert éppen az előző cikkemben fájlaltam az adott könyv lassúságát és túlírtságát, és most, ha elmondom, hogy a Vellitt Boe-val meg éppen az volt a bajom, hogy rövid volt és kifejtetlen, én magam is ideges leszek, de akkor is ez a helyzet. Vissza lehet csapni, hogy de hát ez egy kisregény, mit vártál, de erre meg azt mondom: fele ilyen érdekes, bővebb kifejtésre érdemtelen világot, azt vártam! Kisregény, igen, és kár is érte. A jó formátumválasztás éppen olyan lényeges, mint egy helyes igeidő vagy egy alkalmas nézőpont megválasztása – válassz belőle olyat, ami passzol ahhoz a történethez, amit el akarsz mesélni. Ne értsen félre senki, a Vellitt Boe álom-utazása nem lesz ettől elhibázott, nem szidom én. Mindössze sokkal-sokkal jobb annál, hogy egy ilyen rövid „füzetkébe” tömörítsük, sokkal több klassz ötlete van annál, hogy a leírtakat ennyiben hagyja.

Szóval ez a klasszikus „nem rá haragszom, hanem érte” forgatókönyv. Mert ez valóban egy olyan világ volt, amit a lehető legrészletesebben akartam ismerni: örökké álmodó istenek, a valóság és az álomvilág közötti átjárhatóság lehetőségei és veszélyei, a folyton változó térbeli és időbeli viszonyok, a különleges és kissé horrorisztikus lények, a kollégium, ahol Vellitt Boe tanít, maga Vellitt Boe, stb. Bárcsak többet tudnánk minderről. És ha már Vellitt Boe-nál tartunk: nem hiszem, hogy mostanáig tisztában voltam vele, mennyire soha, de soha nem olvasok idős női főszereplőről – ez egy fájóan betöltetlen űr, de szerintem nemcsak az én olvasottságomban, hanem a fantasztikus irodalom portfóliójában is. Vellitt ráadásul egy talpraesett, aktív, idővel változó, érő, de ifjú énjét magában hordozó személy, aki egy olyan világban, olyan közegben él, ami már önmagában megérné a bővebb kifejtést. Az idős nők általában komikumforrásként vagy a fiatalokat zsigerből rühellő, gonosz boszorkányként szoktak szerepet kapni, még esetleg a felsőbb erőknek magát teljesen alárendelő varázslónő/sámánasszony/tündérkeresztanya előfordulhat itt-ott, de olyan szerepben, amilyenbe Vellitt-t helyezi a szerző (aktív, cselekvő, tanuló hős) gyakorlatilag soha nem látni őket, és ezt a szemszöget is olyan szívesen olvasná még az ember.

Ahogy a cím sugallja, a történet valóban egy utazás; nem átvitt, hanem térbeli értelemben. Vellitt egy küldetés miatt útnak indul, és az ő szemén keresztül látjuk, milyen szürreális, álomszerű és ötletekben gazdag a könyv világa. Ugyanakkor mintha időben is mozognánk: nem szó szerint, nincs időutazás, nincs történelmi visszatekintés, de az idősödés, az idő múlása állandó és visszatérő témák, ami Vellitten és az egy-két felbukkanó régi ismerősén keresztül ismerünk meg. Nagyra értékelem, hogy a szerző ezzel nem keseregni akar, sem demonstrálni valamit, úgy egyáltalán: semmit sem akar – a legnagyobb természetességgel, sőt, méltósággal kezeli az öregedés folyamatát, az emlékezést, a korlátok elfogadását.

A cselekmény igazából szinte lényegtelen, ennyire kifejtetlenül én csak az indikátort látom benne, aminek az volt a célja, hogy Vellitet elhívja az útra, majd máshova érkeztesse, mint ahonnan elindult, de különösebben nagy izgalmakról vagy csavarokról nem lehet beszámolni. Vannak feszültebb pontok, van egy-két menekülés, de ez inkább egy hangulatregény, mint bármi más. Ehhez viszont a szöveget elbírt volna egy egyel szépirodalmibb formát, egy kicsit áradhatott volna jobban – de hát áradni persze csak akkor tud, ha nem kisregényről beszélgetünk… ugye.

Látható, hogy – nem mintha célom lenne – rosszat nem tudok mondani a Vellitt Boe álom-utazására. Azért spekulálok azon, hogy mi mindent kellett volna még beletenni, mert felcsigázott az, amit olvastam, és fájlalom, hogy „csak ennyi”, de jelenlegi formájában is egy könnyen olvasható és érthető, könnyen szerethető történetet írt Kij Johnson. Aki nyitott a búsabb, csöndesebb mesékre, aki nem bánja a környezet- és világleírásokat, és készen áll arra, hogy megismerjen egy nem tipikus, és pont ezért rendkívüli karaktert egy fantasztikus világból, annak bátran ajánlom ezt a kisregényt.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 10 hozzászólás.

  1. Balfake szerint:

    Nahát, egy NŐ hozzápiszkált a mocsok nácifaszistasegzista HPL munkásságához? Remélem minden tisztességes ember leköpi, aztán mehet vissza a mókusok elé ugrálni.

  2. Spaceman Spiff szerint:

    Vannak emberek, akik külön tudják választani a szerző személyét és az irodalmi munkásságát, hatását. Aztán vannak, akik nem. Balfake, te melyik táborba tartozol?

  3. kwindu szerint:

    Balfakének igaza van HPL-t mint személyt elítélik lásd Lovecarft díj illetve annak meg szűnését. De nem kevesen próbálják utánozni és az ő műveit újra értelmezni. Szóval nem Balfake alkalmaz kettős mércét csak rá világít annak létére. Enyhén szólva is vérlázító amit HPL személyével csináltak ő nem kell őt lehet degradálni mindennek lehordani de a művit azért majmolják nem kevesen. Ott nyugaton kezdték a kettős mércét alkalmazni nem itt Balfeke vagy bárki. Személy szerint én is nagyon berágtam amikor el olvastam ezt a könyvet pont a kettős mérce miatt. A hölgy egyébként szépen ír de nekem dög unalom volt a könyv. A „fekete Tom balladája” jobb volt okosabb érdekesebb ha már HPL utánzat akkor inkább azt olvasom.

  4. Balfake szerint:

    Nyugi Spaceman, én megvetek mindenkit!

  5. Spaceman Spiff szerint:

    Ja! Ezt nem tudtam. Akkor bocsesz.

  6. Balfake szerint:

    Hozzászólásom egyébként a fenti művésznőre vonatkozott, de valószínűleg az ő személyét, illetve munkásságát is meg tudnám különböztetni, ha ismerném bármelyiket.

  7. solymosgyu szerint:

    Ezt jó hogy nem vettem meg.

  8. Attila szerint:

    Felháborít, mélyen felháborít, hogy a cikkíró ilyen negatívan nyilatkozik egy 2017-ben Hugo díjra jelölt alkotásról. És most nem csak irodalmi értékekről van szó, hanem a mélyebb, politikai vonulatról, ami nem mindenki számára egyértelmű.

    Kij Johnson meg a 2017-ben szintén Hugóra jelölt Victor LaValle (vagy éppen Ruthanna Emrys vagy NK Jemisin) vért hugyoznak, hogy Lovecraft munkásságát átformálják. Azét a Lovecraftét, aki akkora rasszista volt, hogy a neve hallatára az összes amerikai afrikai ösztönösen nekiáll gyapotot szedni, miközben hangosan éneklik a Swing Low, Sweet Chariotot.

    Azt sem méltányolod eléggé, hogy ezen mű nem igényli az előzmények ismeretét, a fiatal olvasók így nem fognak elmerülni abban a rasszista mocsokban.

    A következő ilyen témájú ismertetőt kéretik lelkesebben megírni.

  9. CaptainV szerint:

    Attila: A kifejtetlenségre adott kritikádat köszönöm, és (bár recenziót írtam egy könyvről, nem pedig elemzést a mű társadalmi vagy kultúrtörténeti vonulatairól, vagy a szerző munkásságáról, ami két külön terjedelmi és részletezési szint) elképzelhető, hogy valóban hiányos a cikkem, ezzel nem is szállnék vitába senkivel.
    A lelkességem növelésére való, leereszkedő felszólításodat viszont nem fogadom el, ugyanis nincs olyan mértékegység, ami megmutatja, kinek mennyire illik lelkesnek lennie egy műért, sőt, mennyire kell aztán lelkes cikket írnia belőle – igaz, ha lenne, akkor sem érdekelne szakmailag, sem személyesen, nem ezt tanultam és hinni sem hiszek benne. Én annak csak örülnék, hogy a következő „ilyen témájú ismertetőmhöz” visszajössz lecsekkolni, megjavultam-e már, de annak még jobban örülnék, ha inkább arról írnál, te mit gondolsz a regényről, miért vagy iránta sokkal lelkesebb, mint én, elvégre az egyet nem értés izgalmas – már ha nem úgy világítunk rá, ahogy te tetted.

  10. Archnihil szerint:

    Távol álljon tőlem, hogy bárki között is fordítsak, de Attilát ismerve én azt hiszem, ezt a maga módján dicséretnek szánta, tekintve, hogy kritizáltad a művet, ahelyett, hogy az egekbe magasztaltad volna, csak mert valaki írt egy újhullámos Lovecraft homázst. 🙂

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon