Vannak azok a videojátékok, amelyek az óhatatlan technológiai avulás ellenére is kortalanok, és évek múltán is emlékezetesek tudnak maradni, többek közt azért, mert egy erőteljes történetet, karaktereket, művészi koncepciót, és ritkán tapasztalható, egyedi játékélményt nyújtanak.

A Sonynál (és más cégeknél is) felismerték, hogy sok ember számára kimaradt egy sor klasszikus-kultikus videojáték, ugyanis mostanában egyre több újrahúzott grafikájú, régi cím felújított változata jelenik meg újra. Ezek egy része ugyan felemásra sikerül, de például én mint PlayStation 4 tulajdonos, üdvözlöm ezt a kezdeményezést, amikor olyan fantasztikus címeket adnak ki feljavítva, mint az Uncharted 1-3, a God of War 3 vagy a Heavy Rain. Most pedig mindjárt megjelenik a 2005-ben PS2-re megjelent, majd PS3-ra felújított Shadow of the Colossus újabb, immár PS4-es remake-je. (Megjelenés 2018. február 6.). Ez azonban nem egyszerűen csak egy grafikai felskálázás, hanem a BluePoint Games jóvoltából a teljes játék az alapoktól való újraépítése, de úgy, hogy az eredeti élmény semmiben sem sérül, ellenben kapott egy lenyűgöző, méltó, mai köntöst többek között fantasztikus fény-árnyék viszonyokkal és grafikai részletességgel.

A Shadow of the Colossus Fumito Ueda, a legendás japán videojáték tervező agyszüleménye, amelyet sokan a valaha készült egyik legjobb videojátéknak tartanak. Én 2016 végén ismerkedtem meg Ueda egyedi látásmódjával, művészetével (mert ez bizony az), mégpedig a kilenc évig készülő új videojátéka, a The Last Guardian képében, amely a megosztó vélemények és a technikai egyenetlenségek ellenére is egy fantasztikus érzelmi utazás, egy kisfiú és egy Trico nevű óriás kutya-macska-madárlény különös barátságának meséje. Ez egy csiszolatlan gyémánt, olyan torokszorító befejezéssel, ami a legtöbbeknek könnyeket csal a szemébe (Balázs az előbbi linken leírt mindent, amit én is gondolok róla). Úgyhogy ezzel az elvárásokkal ültem le a 2018-as Shadow of the Colossus elé.

A történet szerint Wander, a fiatal fiú halott kedvesével belovagol a tiltott vidékre, hogy a közepén álló gigantikus kőkastélyban lakozó szellem, Dormin elé járuljon, és megkérje az entitást, hogy támassza fel a lányt. Dormin egyetlen feltételt szab: ölje meg a tiltott vidéken kóborló tizenhat kolosszust, és ekkor teljesíti a kérését. Azonban egyúttal figyelmezteti Wandert, hogy a lány feltámasztásáért lehet, hogy súlyos árat kell fizetnie.

A feladat tehát egyszerű: egyesével fel kell kutatni a kolosszusokat, majd meg kell küzdeni velük. És itt álljunk is meg egy kicsit. Tizenhat kolosszusról, tizenhat ház, esetenként toronyház méretű lényről van szó, mindegyikük egyedi, az előzőektől teljesen eltérő, legyen az egy szurdokban sétáló békés vagy kevésbé békés, bundás óriás, málladozó kőember, hüllőszerű szárnyas vagy vízben úszó, angolnaszerű lény, homokféreg, agresszív sárkány, akiket egy kis kardocskával, valamint egy íjjal kell legyőzni.

Minden egyes kolosszus egyben egy új rejtvény, legyőzésükhöz újabb és újabb taktikák kidolgozására van szükség. A küzdelem ugyanis nem arról szól, hogy vég nélkül csapkodjuk a bokájukat, farkukat, amíg az életerejük nullára nem csökken. Meg kell találni a sebezhető pontjaikat, legyen az a fejük teteje vagy a hátuk rejtett része, ahol sebezhetőek, aztán ki kell találni, hogyan lehet megmászni őket, hogy eljussunk ezekre a helyekre a testükön, majd megpróbálni fennmaradni rajtuk, mert mindent megpróbálnak, hogy lerázzanak magukról, mint egy hangyát. Ráadásul Wander csak korlátozott ideig tud megkapaszkodni a gigászi testek bizonyos részeiben.  Segítségként Dormintól mindössze két rébuszt kapunk, és nekem néha hosszú percek után esett csak le, hogy mi is az üzenet lényege.


Zseniális ez a kizárólag bossfightokra épülő játékmechanika, szerintem  évekkel később, a Demon Souls/Dark Soulsszal terjedni kezdő, kitartást és az ellenfelek kiismerését tökélyre fejlesztő (egyesek szerint leginkább mazochista) videojáték-irányzat is mintha bőven merített volna a Shadow of the Colossusból.

Azt már a The Last Guardiannél is megállapítottam, hogy ugyan az irányítás és a grafikai kivitelezés helyenként nem áll a helyzet magaslatán, azonban az óriás szárnyas macskakutya Trico animációja szinte tökéletes. A kolosszusokra ugyanez mondható el, mindegyikük karakteres, rendkívül összetett mozgásmintázattal rendelkező, és a maga nemében valahol szomorú, magányos teremtmény. Amely elvezet egy másik fontos ponthoz.A kolosszusok haláltusája, ahogy spriccel belőlük a vér, majd a haláluk, amint a hatalmas test eldől vagy lezuhan az égből, megindító. Főleg azért, mert a legtöbbjük nem is valós ellenfél, sőt, még csak nem is foglalkozik Wanderrel, vagy ha igen, rendkívül lomhán próbálja félreseperni. Többségében komótosan bandukolnak a fák között, és leginkább csak védekeznek, ez pedig idővel elkezdi megkérdőjelezni a videojáték célját: mert miért is csinálom én ezt, miért is ölöm meg ezeket a láthatóan ártalmatlan, behemót teremtményeket? Ez az érzés a játék közepén éri el a tetőpontját, mert egy-egy 15-20 perces, feszült küzdelem után végignézni, ahogy ezek a lények vért spriccelve magukból elvágódnak a porban, végtelenül megsemmisítő érzés.

Egyetlen problémám, hogy a játék második felében ezt az érzést a dramaturgia már nem képes fokozni, sőt, az utolsó kolosszusok levadászása egyfajta közönnyé alakult. Talán azért is, mert az ellenfelek kezdtek egyre agresszívebbek lenni, és néha apróságok hiányoztak, amelyek még közelebb hoztak volna egy-egy óriáslényhez, valami olyan személyesebb kapcsolat, egy-egy mélabús tekintet, egy fájdalmasabb bődülés, amit az első 7-8 lénynél mindig megtaláltam. Ezt azért kicsit sajnálom, mert szerintem ezt az ívet sokkal tovább lehetett volna húzni, és a játékos lelkét még tovább facsarni. Persze, lehet, hogy másnál ez végig működik. A játék így 2005-ben nálam sokkal nagyobbat ütött volna, azonban az utóbbi években a videojátékok dramaturgiája rendkívül sokat fejlődött, így kitolódtak az elvárásaim is. Ebből a szempontból a The Last Guardian és Trico és a Fiú története szerintem jobban működik, ez azonban semmit nem von le a Colossus értékéből, mert ettől még egy sokáig emlékezetes élmény, amit kár lenne bárkinek is kihagyni, aki szereti az igényes videojátékokat.

Ráadásként mindezt egy rendkívül erőteljes és érzelmes zenei háttér támogatja meg. Minden egyes kolosszus, jelenet, fordulat saját zenei témával rendelkezik, önmagában csak a zenébe is érdemes belehallgatni.

Megkockáztatom, hogy az új PS4-es változat a legjobban sikerült remastered videojáték, amit eddig láttam. Ugyan Wander és a lova, Agro animációja csak keveset finomodott, és mai szemmel helyenként kifejezetten esetlen (sajnos egy sor mai méregdrága költségvetésű játékról is elmondható ugyanez), azonban a táj szinte fotorealisztikus, kiterjedt dombok és rétek váltják egymást, roppant sziklafalak, sivatagok, varázslatosan élethű erdők és szurdokok, valamint megannyi lepusztult, elhagyatott épületrom vár felfedezésre. Gyönyörű, ahogy ez a művészi táj ilyen minőségben kel életre.

Úgyhogy ha tehetitek, ne hagyjátok ki a Shadow of the Colossust, mert azon videojátékok közé tartozik, amikkel igazán megéri játszani, de még inkább átélni.

Megjelenik 2018.02.06-án (csak PlayStation 4-re)

Fejlesztette: Bluepoint Games és a Japan Studio

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: videójáték

Eddig 4 hozzászólás.

  1. Petya szerint:

    Szép, szép! Bár én remastered verzióban a Clive Barker’s Undying+ a Call of Cthulhu; Dark Corners of the Earth címeket látnám)
    Amiért PS 4-et vennék az a Death Straning)
    Viszont egy jó Prey ( Arkane Studios) kritikával + a Dark c. német sorozat elemzésével még adósok vagytok!

  2. hackett szerint:

    Rengeteg mindennel adósok vagyunk, de hát mindent nem lehet egyszerre, ahhoz harmincszor ennyi lelkes ember kellene. Vagy több.:)
    (A Dark előbb-utóbb jön, a Preyt nem tudom, én pl. egyszerűen nem szeretem az FPS sztorijátékokat, és az Arkane-től a Dishonored 2-ben elég nagyot csalódtam pluszban, így egyelőre kihagytam.)
    Death Stranding 2019, de azért most már elég olcsón lehet kapni alapgépet, és elképesztő csak PS4-en futó cím gyűlt össze a remasteredekkel együtt, nem beszélve az idén érkező nagyobb címekről, gondolok itt a God of Warra, a Spidermanre, a Detroit Become humanre vagy a Days Gone-ra így hirtelen.

  3. uxoxex szerint:

    >vég nélkül csapkodjuk a bokájukat, farkukat, amíg az XP-jük nullára nem csökken.

    uh…

  4. hackett szerint:

    uxoxex:
    Jogos az uh, de semmi gond, javítva.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon