Valamiért az SFmagon újabban én kerülök abba az izgalmas helyzetbe, hogy olyan magyar megjelenésekről írhatok, amelyek a szépirodalom és a fantasztikum határát feszegetik, amelyek nehezen besorolhatóak, vagy ha mégis, akkor leginkább a „slipstream” vagy a „mágikus realista” címkét lehetne rájuk biggyeszteni – ide sorolom mondjuk A föld alatti vasutat, A Mandible családot és természetesen mostani cikkem tárgyát, a Lincoln és a bardót is. Mindez csak azért érdekes, mert egyre inkább jelenségként kezdek tekinteni ezeknek a könyveknek az előtérbe kerülésére, mintha tényleg egyre bátrabban kísérleteznének jellemzően nem zsánerkörökből érkező alkotók, vagy talán még pontosabban: mintha egyre többször lehetne ilyen regényekről hallani (akár a magyar megjelenést, akár egy külföldi díjazást illetően).

Nem tagadom, George Saunders első regényére sem biztos, hogy felfigyeltem volna a Man Booker-díj nélkül – annyira nem vagyok az amerikai polgárháború rajongója, hogy minden Lincolnnal kapcsolatos regényt elolvassak; a szellemek beszélgetése A temető könyve vagy az Egy csendes zug óta azért nem olyan rettentően újító; ráadásul ha egy könyvesboltban a kezembe veszem, egészen biztos, hogy megrémisztett volna (erről később) –, viszont azáltal, hogy megkapta az egyik legjelentősebb szépirodalmi díjat az a mű, melynek cselekménye „kitör a valós, történeti keretek közül és egy vidám, ugyanakkor rémisztő természetfeletti dimenzióban folytatódik tovább”, máris kíváncsi lettem.

A cím ugyanis árulkodó: a bardóban járunk, vagyis az élet, sőt, a halál után, de még az újjászületés előtti mezsgyén, ahogy a tibeti buddhista tanítás nevezi. Ide kerül Abraham Lincoln kisfia, Willie, miután egy súlyos betegségben meghal. Nyugodni azonban nem tud, ebben a természetfeletti dimenzióban rengetegen veszik körül: olyan lelkek, akik valamiért képtelenek továbblépni, akik úgy érzik, vezekelniük kell a bűneikért, akik nem találnak békére. Mint Hans Vollman, Roger Bevins III és Everly Thomas tiszteletes – ők lesznek a kalauzaink a bardóban, amelyet teljesen felforgat Willie érkezése.

Bár Saunders remek ötletekkel teszi izgalmasabbá és valószerűbbé a bardót (a kedvenceim az „angyalok”), valójában mégsem maga a hely lesz az érdekes, hanem azok, akik benépesítik. Egymás után megismerjük a „lakók” életét, pontosabban azt, amire emlékeznek belőle. Merthogy azok, akik már évek, évtizedek óta a bardóban vannak, egyre többet elveszítenek a valós személyiségükből, és nem marad számukra más, csak az unásig ismételt történet arról, hogy szerintük milyen életük volt, és miért is kerültek erre a helyre. Az örökkévalóság ilyen kézzel fogható közelsége borzongató távlatokat nyit meg, ennek köszönhetően a könyv minden sorát átitatja valami olyan mély szomorúság, ami minket is arra késztet, hogy gondoljuk át (újra?) az életünket.

(Fotó: Damon Winter/The New York Times)

De Saunders nem a depresszív nyomasztás felől közelít, a Lincoln és a bardóban valójában rengeteg komikus, sőt, groteszk elem rejtőzik (ami miatt szerintem veszít is az erejéből). Hiszen a bardo lakói még véletlenül sem komoly, magasztos, szótlan szellemek: veszekednek, perlekednek, épp olyanok, mint korábban voltak, csak épp a bardo felnagyítja az emberek egyes tulajdonságát. Az örök kárhozat és önmagunk büntetésének egy meglehetősen abszurd, torz kombinációja ez, ami mind viselkedésben (aki életében rasszista volt, az most is utálja a színesbőrűeket), mind testileg látszik (egyik hősünk például egy gömböcszerű, meztelen, gigantikus péniszű testet kap, míg a másikuknak rengeteg szeme és keze van).

Ebben a közegben Willie Lincoln útkeresése inkább csak valamiféle cselekményszervező erő, hogy Saunders meséljen a bardo alakjairól, rajtuk keresztül pedig a halál feldolgozhatatlanságáról, mintsem önállóan is izgalmas történetszál. Sokkal fontosabb (és izgalmasabb) Willie apja, maga Abraham Lincoln, aki most döbben rá, hogy milyen áldozatokkal jár a polgárháború, és mit érezhettek vajon azok a szülők, akiknek a fiait a halálba küldte. Gyásza és szenvedése szerintem nem lesz igazán átérezhető (már csak azért sem, mert nagyon sok szemszögből látjuk), viszont dilemmája nagyon is hatásos, ráadásul rajta keresztül Saunders tényleg ki tud bontakozni.

Mindez azonban még kevés lenne ahhoz, hogy kiemelkedőnek tekinthessem a Lincoln és a bardót. A mágikus realista vonalat bár ötletesnek tartom, érzelmileg nem adott olyan sokat; a személyes történetek szerintem kissé elvesznek a bardo káoszában; Lincolnék drámáját pedig nagyon nem éreztem hangsúlyosnak. Ami viszont mégis kiemeli és emlékezetessé teszi a könyvet, az maga a forma.

George Saunders ugyanis nem hagyományos prózát írt. A való világban történt események leírását létező és fiktív könyvekből idézi ki, kiragadott mondatokból (és a hivatkozásukból) építi fel a fejezeteit – nála nincs szokványos leíró rész, csak tucatnyi idézet a témával foglalkozó könyvekből (életrajzokból, naplókból, történeti munkákból), akár ugyanarról az egy dologról, függetlenül attól, hogy egymásnak ellentmondanak-e a források. A bardo eseményeit pedig maguk a „lakók” mesélik el, sokszor mondatonként váltva, mintha elmondanák a történetüket valakinek. (Érdemes megnézni itt a beleolvasót.) Ez egy elképesztően furcsa, nehezen megszokható, sokszor kifejezetten nehezen olvasható szöveget eredményez, ami a rengeteg váltásnak köszönhetően erősen gátolja a hagyományos befogadást, de közben mégis egészen más síkra tereli a hangulatot, a hihetőséget, a valószerűséget – nem tudom eldönteni, hogy végül tetszett-e ez a megoldás, de az biztos, hogy emiatt maradandó emlék lesz a kötet.

Vérbeli posztmodern regény lévén meg kell tehát küzdeni a Lincoln és a bardóval, de, úgy hiszem, nem hiábavaló és felesleges ez a küzdelem.

(Lincoln in the Bardo, fordította Bujdosó István, kiadta a Bluemoon Könyvek 2017-ben 362 oldalon és 3490 Ft-os áron.)

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon