A korábbi évekhez hasonlóan idén is összegyűjtöttük, mely fantasztikus könyvek, képregények, filmek, videojátékok vagy más fantasztikumba tartozó alkotások nyerték el tetszésüket. Találhattok itt ezévi megjelenéseket, de régebbi műveket is. Természetesen mindez a személyes véleményünket tükrözi, még az SFmagon belül is sokféléket olvasunk és kedvelünk. És kíváncsiak vagyunk a Ti Fantasztikus évetekre is: Nektek mi volt idén a kedvencetek?

Az év videojátéka: Rengeteg minőségi videojáték született idén, de még a legjobbak is stagnálnak ötleteikben. A NieR:Automata kivétel: egyszerre nyújt precíz akcióélményt és a legkegyetlenebb filozófiai mélységekkel kekeckedő egzisztencialista drámát, metanarratív humorral. Sok poszt-apokaliptikus mű azzal foglalkozik, mi lesz az emberekkel egy világméretű katasztrófa után – a NieR:Automata azzal foglalkozik, mi lesz a tárgyakkal, a gépekkel, a mesterséges intelligenciával jóval azután, hogy az emberek eltűntek. Miért vívják értelmetlen harcaikat, miért igyekeznek mímelni azokat a viselkedésformákat, amiket még évezredekkel korábban tanultak elődeiktől (találkozhatunk Pascal, Sartre és Simone de Beauvoir gépi megfelelőjével is), és vajon van-e értelme ennek az élettelen, céltalan létezésnek. Yoko Taro a PlatinumGames közreműködésében nem csak az év, de talán az évtized egyik legfontosabb és  legmegrendítőbb történetét hozta el úgy, hogy aki csak az akcióért jön, az is elégedetten dőlhet hátra.

Az év könyve: Kicsit részrehajlás, de Veres Attila: Odakint sötétebb. Fontos könyv, mert talán új korszakot nyit, megmutatja, hogy a weird fictionnek ott a helye a magyar mainstreamben is, és azt is megmutatja, hogy magyar ízzel, magyar nyelven is lehet ezt az utat követni, ezt az kényelmetlen utat a furcsába.

Az év SF filmje: Villeneuve megint, ezúttal a Blade Runner 2049. Nem egy olyan fontos film, hacsak azért nem, hogy bemutassa azokat a kvalitásokat, ami miatt a Dűne-adaptációt egyre jobban várom a rendezőtől, nem is egy szükséges folytatás, nem is túlságosan összetett, de érzékeny, azt hiszem, pont azokra a dolgokra, amelyre Dick is érzékeny volt, és azért elég erős párhuzamot tudok vonni a NieR:Automatá-val is. A történetével nem feltétlenül, de atmoszférájával, ürességével és zajaival is magával ragadott.

Az év sorozata: Twin Peaks: The Return. David Lynch tizennyolc órás, szürreális sorozat-dekonstrukciója olyan kriminálisan szembemegy minden elvárással, hogy azt tanítani kéne. Az pedig valami elképesztő, hogy ezt a Showtime szó nélkül leadta, úgy, ahogy van. Emiatt még évekig beszélni fogunk arról, mit is jelent a tévésorozat mint médium, a nosztalgiakultúra mint nézői elvárás, és persze újra kell gondolnunk, mit is jelent maga Twin Peaks.

Kleinheincz Csilla (Hanna)

Az év fantasyje:

Robin Hobb: Assassin’s Fate

Egy korszak zárult le, és egyúttal megteremtődött egy évtizedeken át írt, minden ízében kidolgozott és emlékezetes klasszikus, amelynek 16 vaskos kötete együtt is kiad egy egészet. Ami annak idején Az orgyilkos tanítványában elindult, most az Assasin’s Fate-ben gyönyörűen lezárult, úgy téve pontot az epikus fantasy egyik legjobban megrajzolt hőse, Fitzlovag történetének végére, hogy az maradandóan beleég az olvasóba. Nagyon hosszú utazást tettem meg Fitz-cel és a Bolonddal, alig valamivel kevesebb esztendő alatt, mint amennyi ideje a regényfolyam íródik, és innen visszanézve látom, mekkora vállalkozás volt ez, milyen tökéletesen összecsiszolt a világ minden részlete, és milyen félelmetes önuralommal bír Hobb, amiért nem lőtte le a poénokat, hanem kötetről kötetre, apránként leplezte le a mozaik egyes darabjait. Ég veled, Fitz és Éjszem!

Az év sci-fije:

Brandon Hackett: Xeno

Nem tudom az okát, de idén kevés olyan sci-fivel találkoztam, ami igazán lázba hozott volna, a Xeno volt az egyik – Botond minden egyes regénye egyre jobb, az ötletek sziporkázóak és ezúttal a karakterekkel is teljes mértékben meg voltam elégedve  – a nem emberi fajok ábrázolása különösen jól sikerült. Témája pedig nem is lehetne aktuálisabb – ámbár ennek a témának mindig is volt helye és mindig is lesz, amíg létezik legalább két olyan csoport, akik bármilyen szempontból elütnek egymástól. A Xeno jókor jött és még sokáig friss és haladó sci-fi marad.

Az év horrorja:

Toni Morrison: Beloved

Érdekesen alakult az év, mert közvetlenül Colton Whitehead Underground Railroad-ja előtt olvastam el Toni Morrison beloved-jét, és az összehasonlításból az 1987-es regény jött ki jobban. Az amerikai déli rabszolgaságot ábrázoló klasszikus nem egy Tamás bátya kunyhója – az embertelenség embertelenséget szül: Sethe, a Sweet Home nevű ültetvényről menekült rabszolganő inkább megöli kétéves gyermekét, mint hogy visszahurcolják a rabszolgaságba. Évekkel később ennek a gyereknek a szelleme kísérti a házukat egy gyökértelen, fiatal nő formájában, miközben egy másik kísértet is érkezik a múltból: Paul D., a Sweet Home egykori rabszolgája. Gyomorszorító a rabszolgaság pszichológiai hatásainak ábrázolása, az identitásvesztés, amin valamennyi főbb szereplő keresztülmegy, a kiszolgáltatottság a szellemnek, amely egyenesen következik a kiszolgáltatottságból, amihez életük során hozzászoktak. Bár nem kimondottan horrorregény, de van olyan erős kísértettörténet, mint a The Haunting of Hill House Shirley Jacksontől.

Markovics Botond (Hackett)

Az év fantasztikus könyvei:

Patrick Ness: Szólít a szörny

Nem mai könyv, hiszen 2012-ben jelent meg magyarul, de csak most olvastam el, alig pár nappal a filmváltozat előtt. Így dupla élménnyé vált. A tizenhárom éves Conor édesanyja hosszú ideje rákkal küzd, és a kisfiú tehetetlenül nézi, ahogy kezelésről kezelésre jár, a kezelések után legyengül, de utána újra erőre kap, majd visszaesik, és újabb kezelések kezdődnek. Conor fájdalmát és félelmeit elnyomva reménykedik a gyógyulásban. Conorhoz ekkor ellátogat a szörny, a kert végéből látható, megelevenedő, rémisztő, ősöreg tiszafa-lény, aki alkut köt a fiúval: elmesél neki három történetet, és amikor ezt megtette, akkor Conornak is el kell mondania egy történetet, a sajátját…

Rendkívül súlyos történet, de ha közel engeded magadhoz, amit mondani akar, egy olyan könyvélménnyé válhat, amire sok-sok év múlva is emlékezni fogsz.

Ian McDonald: Luna

McDonald aprólékosságát, irodalmiságát és ötletességét a kezdetektől csodálom, de eddig valahogy mégsem tudott megtalálni a regényeivel. A Luna: Új Holddal azonban sikerült. Fantasztikus világépítés, lassan építkező, érdekes karakterekkel teli történet, ami 300 oldalon át hömpölyög, majd egyszer csak felrobban: ritkán olvasni ilyen utolsó 100 oldalt SF-regényben, a folyamatosan növekvő feszültség a végjátékban úgy robbantja szét a regény kereteit, hogy folyamatosan csak pislogtam: te jó ég, mi történik itt?

Dan Simmons: Olümposz

Az Ilion-Olümposz duológiát több mint tíz éve olvastam, még a megjelenéskor, Simmons a Hyperion-ciklus után egy olyan – kicsit talán túlírt – fantasztikus világba kalauzolt, ahol megférnek egymással a trójai háború görög és trójai hősei Akhielleusztól Hektórig, valamint az őket nanotechnológiával manipuláló, kvantumteleportáló istenek Zeusz vezetésével, a háborút Homérosz Íliászával összevető 20. századi történészprofesszor, a Jupiter közelében űrcivilizációként élő, Shakespeare-t olvasó, moravec nevű robotok.

Az Olümposzban folytatódik ez az eszement történet: Akhilleusz és Hektór pedig összefog az egymással gigászi háborúba keveredő görög istenek ellen, és a moravecek csúcstechnológiájával, térkapukon keresztül támadva ostromolják a lakhelyüket, miközben Trója felett energiapajzs kupolája feszül. De mit keres a történetben Prospero, Caliban és Ariel Shakespeare A vihar című drámájából, nem beszélve Proust Az eltűnt idő nyomában, vagy Nabokov Ada című regényéről, és mi történt egyáltalán a jelenünk után 3000 évvel lepusztult Földdel, hogy kerül oda Odüsszeusz, és konkrétan mi történik itt egyáltalán? A történet végére minden kiderül.:)

Az év képregénye: Úgy tűnik, minden évben meg fogom említeni a Lazarust, Greg Rucka és Michael Lark nyomasztó disztopikus képregényét, de csak kijön évente egy kötet belőle, és még mindig lenyűgözően komplex, hihetetlenül aprólékos világépítéssel, egyszerűen kiált egy jó tévésorozatért. Zseniális, nagyon aktuális sci-fi történet.

De találtam újdonságot is, mégpedig az újraindított Metabáró-sorozatot, a The MetaBaron címmel2016-ban, francia és angol nyelven újraindult, illetve folytatódott az eredeti Metabáró-történetfolyam, méghozzá teljesen új alkotókkal, akik az utolsó Metabáró történetét viszik tovább. Ezek a látszólag kényszerű, pénzorientált folytatások nagyon ritkán szoktak jól elsülni, de, és ez egy nagybetűs DE, itt valami egészen más történt.

Az új Metabáró ugyanis az egyik legjobb sci-fi képregény, amit az utóbbi tíz évben olvastam. A titok egyszerű: egyrészt sikerült megtartani ennek az elborult sci-fi világnak az erényeit, és Jerry Frissen, az új író jóvoltából a Jodorowskyra jellemző dramaturgiai és narrációs bakugrások is eltűntek, a történet sokkal erőteljesebbé vált, a karakterek is sokkal közelebb kerülnek az olvasóhoz, és nem csak a Metabáró, hanem az antagonistái is.

Az év fantasztikus filmje:Rengeteg rossz vagy csalódást keltő, de legjobb esetben is közepesen unalmas mellett idén nagyon kevés fantasztikus film mozgatott meg.

A legnagyobb hatással a Patrick Ness regényéből készült Szólít a szörny filmváltozata volt rám. Rendkívül súlyos történet, de ha közel engeded magadhoz, amit mondani akar, egy olyan filmélménnyé válhat, amire sok-sok év múlva is emlékezni fogsz.

A Blade Runner 2049-é a vizuálisan a legszebben fényképezett, és az egyik legkreatívabb, legerősebb atmoszférájú jövőkép, amit eddig láttam, és ugyan itt-ott néha megbicsaklik, kizökken a látvány, de csak pillanatokra, főleg egy-egy túl üres, a többi jelenethez képest semmitmondóbb díszletben. A történet kissé elnyújtott, túl sok témába kapott bele, amelyet aztán nem tudott elvarrni egyértelműen, és néhány unalmas, elnyújtott jelenet kizökkentett az élményből. Nem vagyok maradéktalanul elégedett, de maga a film még így is egy kiemelkedő SF-mozi, és szinte biztos, hogy pár év múlva az elődjéhez hasonlóan kultfilmként fogunk rá tekinteni.

Az év videojátéka: 

A Horizon: Zero Dawn egy szívvel-lélekkel készített, lenyűgöző alkotás, tökéletes példa arra, hogy miért szeretem a science fictiont és a videojátékokat. 1000 évvel későbbi, poszt-apokaliptikus jövőben járunk, az emberiség primitívebb, törzsi szinten szerveződik, a csodálatosan megtervezett tájat hatalmas robotszörnyék járják. A fiatal főhősnő, Aloy egy számkivetett férfi lánya pedig válaszokat keres: mi történt a régi emberiséggel, honnan jönnek a robotok, és ki irányítja őket? Fantasztikusan összetett harcrendszer, fantasztikusan megtervezett táj, izgalmas és szövevényes történet, de kevéssé sikerült karakterek.

És novembertől kapható a complete edition, ami a The Frozen wilds című, tartalmas és az alapjátékhoz mérhető minőségű kiegészítőt is tartalmazza.

Aztán itt van az indie játékfejlesztés csodája, a Hellblade: Senua’s sacrifice, amelynek esetében maga a szó, hogy videojáték meglehetősen furcsán, idegenül hangzik, mert egy pillanatra sem az jutott eszembe, hogy ez játék. Nyilván az, de nem a megszokott értelemben. Annál jóval több, összetettebb, nyugtalanítóbb és elemibb. És ez az, ami magasan kiemeli az átlagból. Sőt, az egyik legjobb videojátékká teszi, amellyel valaha játszottam.A 9. században vagyunk, Senua, a kelta harcosnő faluját lemészárolták a vikingek, de ő megszállottként elindul a viking alvilágba, hogy visszaszerezze kedvese lelkét Helától, az alvilág úrnőjétől. És ez csak a felszín, mert minden más csak rontana a játékélményből, amely egy rendkívül okosan felépített, szimbólumokkal teli történet, némi téveszmés hallucinációval vegyítve, a vége pedig egyszerűen zseniális, kár, hogy nem mondhatom el, miért.

Kánai András (SFinsider):

Az év könyve: ezúttal egy magazin. A Wired különszámában olvastam a már majdnem velünk élő technológiákról és konfliktusokról, amelyek sokkal közelebb állnak hozzám, mint a galaktikus birodalmakról szóló fantáziálások. (Amelyek sokszor szellemesek, eredetiek, de nem reflektálnak olyan erősen a korunkra, mint ezek az elbeszélések.) A Wired szerzői megmutatták, hogy mit jelent ez az állítás: science fiction jövőben élünk.

Az év magyar könyve: az Odakint sötétebb. Bár mind László Zoli, mind Brandon Hackett kijött egy új regénnyel – és ennek minden hazai rajongó csak örülhet ezekben a hosszúra nyúlt, jó magyar sci-fi regényekben hiányos időkben – de Attila debütálása figyelemreméltó. Reméljük, a folytatás is hasonló lesz, és nem jut Csepregi Tamás sorsára (akitől már hosszú évek óta várjuk a második kötetét).

Az év filmje nálam a Colossal, amely tavalyi, de én csak idén láttam. Egy szörny meg egy szörnyű csaj – tökéletes páros egy igazi nagy ötletre épülő filmben.

Az év sorozata: Black Mirror, az oka a finom esztétika, amellyel a jövőt karnyújtásnyira, érthetően és emberi sorsokon keresztül mutatja meg. Black Mirrort nézni külön életérzés, amely a kiváncsiság, a borzongás, a feszültség és a katarzis lélekpróbáló elegyét jelenti.

Az év lemeze: Balogh Ferenc Jr. albuma, ami szinte érthetetlen módon már több mint a 20. hete tanyázik a MAHASZ eladási listáján – pedig erősen zsáneres, szubkultúrás darab.

Pusztai Dániel (Archnihil)

Az év legjobb filmje: ez az év nem volt híján a jó SFF-filmeknek. Hamár itt tartunk, nem volt híján a jó szuperhősfilmeknek sem, noha már kicsit kezdünk túladagolásban szenvedni tőlük. De a Wonder Woman kellemesen epikus, old school és empatikus, a Thor: Ragnarök frissítően elborult, a Pókember: Hazatérés aranyos, a Logan pedig túlnyújtottsága ellenére is nyers és komor, amire azért szükség van a sok limonádé mellett.

Azonban valahol a legjobb helyért mégis csak a Majmok bolygója: Háború és a Szárnyas Fejvadász 2049 versenyez. Egyik sem tökéletes, a Szárnyas Fejvadász 2049 például túl hosszú és mondanivalóját tekintve egy kicsit biztonságosabb vizekre evez elődjénél, de mégis felépít egy hiteles világot, ami több, mint egy tűzi játék háttere. Azt hiszem, én mégis csak a harmadik Majmok bolygója mellett teszem le a voksomat, még akkor is, ha akadnak benne hibák és kihagyott ziccerek. De szépen mesél az emberi – és emberszabású – természet fonákságairól, és képes intelligensen a történetben építeni a vicces karaktert és az ártatlan gyereket, amibe bárki másnak beletörne a bicskája. Nem olyan elsöprő, mint az Érkezés, a Mad Max: A harag útja vagy a Majmok bolygója: Forradalom, de azért teljesen vállalható.

Az év legjobb sorozata: Rick és Morty. Ha valakinek tetszett a Futurama agymenése és az Archer első évadának prosztósága, akkor ezt a négyzetre emelve megkapja. Őrült ötletek és kikacsintások kavalkádja, ami minden geeknek már csak ezért kötelező lenne… az igazi ereje viszont abban rejlik, hogy az ember folyamatosan azon agyal, hogy egy ennyire nihilista sorozat ilyen szociopata karakterekkel mégis hogy rendelkezhet ennyi szívvel?

Az év képregénye: Tom King – Gabriel Hernandez Walta: The Vision. Míg az ezredforduló idején a szuperhősök toposzának kiforgatásai bizonyultak a legmaradandóbbnak, addig mostanában azok a történetek, amik képesek hitelesen, plasztikusan, érdekesen elmesélni egy karakter mindennapjait. Ilyen volt a Ms. Marvel, és ilyen a The Vision, aminek a középpontjában egyébként az egyik legérdektelenebb Bosszúálló áll. King azonban hihetetlenül jól megfogja a magát kisvárosi életben kipróbáló android és mesterséges családja karakterét, és ez által érzékenyen mesél olyan témákról, minthogy jó-e az, ha egy robot ember szeretne lenni, ha igen, kinek, és mi az, amiben máris annak számít.

Az év könyve: mindkét regény előző évről csúszott át, de az egyikük év végén jelent meg.

Az egyik Anthony Ryan: Az ébredő tűz. Ugyan az egyik barátom úgy fogalmazott, hogy Ryan mágiarendszere olyan, hogy Brandon Sanderson lazán díjat számolhatna fel érte a Ködszerzettel való hasonlósága miatt, de az az igazság, hogy nekem ezek ellenére Ryan világa a karaktereivel együtt sokkal organikusabb, és nagyon gördülékenyen, olvasmányosan játszik el a különböző XIX. századi kalandzsánerekkel, úgy, hogy az egész egy élő, lélegző egészet alkot. Nem váltja meg a világot, de tökéletesen, kellemesen kikapcsol.

A másik Sir Terry Pratchett és Stephen Baxter A Hosszú háborúja. Hihetetlen ötletparádét vonultat fel a könyv, és noha sokszor örülnénk, ha némelyiket kicsit jobban kifejtené, az igazi összekötő kapocs a hibáik ellenére a legjobbat akaró emberek, akik el akarják kerülni a címadó konfliktust. Jó olvasni egy egyszerre friss és kicsit régimódi – nem egyszer Clifford Simakra emlékeztető – sci-fit, aminek a középpontjában még mindig a felfedezni akarás áll.

Az év novellája: Walter Jon Williams: A tanú. Barokkos túlzás lenne azt állítani, hogy a George R. R. Martin által fémjelzett Fekete Lapok kiállták az idő próbáját. A legtöbbjük ugyanis elfelejti, hogy egy szuperhőstörténetet nem a szex, vér, erőszak és káromkodás tesz felnőtté – az legfeljebb csak a kamaszkorig juttatja el -, hanem az emberismeret. Ugyan ezzel a szóban forgó írást megelőző novellák is tisztában vannak – A harminc perc a Broadway felett például kellő méltósággal ábrázolja a szuperhősöket megelőző ponyvakaraktereket -, erről az összes őt követő mintha megfeledkezne. A tanú azonban szépen mesél az emberi természet fonákságairól, a példaképeink gyarlóságáról, és hogy mit tesz másokkal az emberiség azon jó szokása, hogy előszeretettel emel piedesztálra másokat, csakhogy utána letaszítsa őket.

Horváth Vivien (CaptainV)

Az év könyve: idén egyáltalán nem tudtam valós időben elolvasni a friss megjelenéseket és naprakésszé tenni magam, így nem merem állítani, hogy ne lenne jobb 2017-es könyv a piacon, de az hogy Ian Tregillis regénye, a Géplélek minden várakozást felülmúlóan jól sikerült, az biztos. Itt, az SFmagon írtam hosszabban erről a nyelvileg és tartalmilag egyaránt élvezetes könyvről, amely ügyes cselekménye mellé nem fél bátor gondolatokat megfogalmazni, sőt, akár egymással szembe állítani. Bár fantasy, olyan sci-fiket inkább jellemző témákat érint, mint hogy például vannak-e jogai a gépszolgáknak (értsd: robotoknak), és mindezt egy üdítően nem elcsépelt settingbe, a XX. századi Hollandiába helyezi.

Az év filmje-i: beszédes a tény, hogy amikor végigtekintettem és kimazsoláztam, 2017 filmélményeit, azt kellett látnom, hogy a szubjektív szűk körömben öt kiválasztottból négy képregény-adaptáció, egy pedig folytatás. Bár így az “év filmje” titulus értelmét veszti, hálás vagyok, amiért nem tudok dönteni, és hogy nemcsak mennyiségi problémám van, hanem a sokszínűség és az egyéni erősségek miatt sem tudok dönteni. Így különböző szempontok mentén: nekem az év legnagyobb hatású filmje a Wonder Woman, a technikailag legcsodáltabb a Blade Runner 2049, a legjobb szórakozást a Thor 3. adta, a műfajához képest és attól eltekintve is érzelmileg a Logan mozgatott meg legjobban, a legszerethetőbb pedig a Pókember: Hazatérés lett.

Az év sorozata: idén húzta le a rolót két évad után a Sense8, ami nekem nem az, hogy az év sorozata lett, hanem még az all time top, mondjuk, ötös listámra is kérdés nélkül zúzott fel nagyjából két-három epizód után. És még ha képes is vagyok belátni az okokat, lázadó lelkem akkor is gyalázatosnak tartja, hogy legalább egy befejező évadot nem lehetett a történtek után biggyeszteni. Elméletileg megkapjuk a magunk lezáró filmjét, de azt a mondanivalót, minőséget és menőséget, ami a Sense8 mint sorozat volt, örökre siratni fogom. Meg persze újranézni.

László Zoltán:

Az év könyve: Mivel a Lunát már Hackett említette előttem, így megjelölném Kim Stanley Robinsontól a New York 2140-et. KSR az az író, aki előtt mindig földre tudok borulni, olyan elképesztő ismerethalmazzal rendelkezik, ugyanakkor mégsem megy át szakbarbárba vagy kockába, mert legalább akkora a szíve, mint az esze. Végső soron minden tudomány és technológia csak az emberrel lesz teljes. Ebben a regényben – szemben a 2312-vel – végre van értékelhető történet is, de úgysem ez a lényeg, hanem ahogy ez a pasas láttatja az emberi gyarlóságainkat. Tűélesen, de mégis nagy szeretettel és bizakodással.

Az év novellája: Sokkal kevesebb novellára jutott időm idén, mint szerettem volna, pedig ha végre nekifogok, mindig rá kell jönnöm, hogy oké-oké, vannak a regények, de a rövid történetek azok, amiért a sci-fit kitalálták. Ken Liutól a Hét születésnap lett a kedvencem. Szingularitásos történet az emberiség hosszú távú jövője mentén egy nő hét születésnapján keresztül. Kicsit Greg Egan, de emberközelibb kiadásban.

Az év sorozata: A szolgálólány meséje. Nagyon megfekszi az ember gyomrát Margaret Atwood eredeti regénye, és a film sem könnyebb falat, bár más miatt. A regényben hangsúlyosabb volt a folyamat bemutatása, ahogy a mindennapi kis lemondásainkkal, közönyös félrenézéssel hagyjuk, hogy a diktatúra felépüljön a fejünk fölött. A film erre sajnos kevésbé fókuszál, de az erős rendezés és a kiváló fényképezés olyan fuldokló érzetet kelt, amitől nem könnyű szabadulni. És hát aktuális, mindig az, amíg vannak aljas politikusok.

Szabó Dominik:

Az év képregénye: ugyan tavaly év végén jelent meg, de én csak idén jutottam el Jason Aaron legújabb keménykedéséig, a The Goddamnedig.

Persze már az alapkoncepciója (bibliai alapokra épített őskori fantasy) zseniális, de ahogy Káin brutális módon gyilkolászik (I had a family once. It didn’t work out.), összeütközésbe kerül Noéval (aki amúgy egy rabszolgahajcsár), és az egész képregényben a felszínre tör valami barbár kegyetlenség, valami igazán reménytelen, az erénynek a nyomát sem mutató agresszió, az maga a csoda. Iszonyú erőszakos, de annyira zsigerileg hat, hogy muszáj minden képkockájáért lelkesednem.

Az év fantasztikus regénye bizony Charlie Jane Anders-től a Minden madár az égen. Meséltem már róla az SFmag hasábjain, és lényegében csak ismételni tudom magam: nagyon fura könyv, nagyon szélsőséges, tele van ellentéttel és olyan momentummal, aminek nem kellene működnie, és mégis csak imádni tudom. Mert közben annyira emberi, annyi szeretnivaló egyéniség van benne, annyira kitör belőle az írónő személyisége, hogy az tényleg lenyűgöző.

Az év sorozata számomra A szolgálólány meséje, bár még nem értem el az utolsó részekig. De mindaz, ami nekem kevés volt Atwood regényében, az a sorozatban hihetetlenül jól működik. Sokkal kézzel foghatóbb, sokkal fojtogatóbb az atmoszféra, érdekesebbek a szereplők és az egyes történések – kellett az, amit hozzáraktak az eredetihez, hogy kerekebb és filmesebb legyen, de talán pont ettől lett számomra erősebb és hatásosabb is.

Az év legnagyobb fantasztikus filmes meglepetése: Power Rangers. Valamiért senki sem hiszi el, amikor mesélek róla, de a Power Rangers az elmúlt évek egyik legtisztességesebb franchise-mozija. Mértéktartó, de hagyománytisztelő: nem tagadja meg a gyökereit, de közben képes arra, hogy friss, 21. századi és szórakoztató legyen. Tud önmagán röhögni, és mégsem köpi szembe az elvárásokat. Képes jól működő tinédzsereket ábrázolni, nem fél a műfaji elvárásoktól, de mindez mégsem sok, mégis egy olyan szerethető egyveleget ad ki, melyre egy Marvel-, DC-, netalán Star Wars-film sem volt képes mostanság.

És Nektek mi volt a fantasztikus kedvencetek idén?

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!

Eddig 4 hozzászólás.

  1. Belánszky István szerint:

    Köszönöm mindnyájatoknak a fenti személyes ajánlásokat. Két mondat javítandó:

    “és amikor ezt megtett,”
    helyette:
    “és amikor ezt megtette,”

    “nem beszélve Proust Az eltűnt idő nyomában, vagy Nabokov Ada című regényére,”
    helyette:
    “nem beszélve Proust Az eltűnt idő nyomában, vagy Nabokov Ada című regényéről,”

    A magam részéről Aronofsky Mother!-jét tudom kiemelni az általam látott friss filmek közül, nomeg Guy Green és John Fowles 1986-os The Magusát a most bepótolt retrókból. Idei olvasmányaim közül az újdonságokból Galántai Zoltán Monoverzumok című, ingyenesen közzétett gondolatébresztőjét, s melléje figyeLEMre méltó ásatási leletként Stanislav Lem Non Serviam című 1970 körül írt kisregényét, amely nem csupán “fogjuk rá” vagy “kb. nagyjából” módon, hanem kristálytisztán és egyértelműen a szimulációs elméletet fejti ki annak egy lehetséges, MI-kkel történő megvalósításán keresztül.

    http://galantaiz.web.elte.hu/monoverzumok/

  2. hackett szerint:

    Köszi a javítást, látszik, hogy a cikket beszerkesztő szövegét már nem volt, aki visszaolvassa.:)

    A mother! egy nagyon érdekes film, nekem pozitív élmény volt, ellenben jódarabig nem szeretném újranézni, viszont az elmúlt években egy filmről sem beszélgettem ennyit ismerősökkel (Star Wars kivételével), mint erről.

  3. Balfake szerint:

    Annyira nem új, de számomra az év sci-fi horrorja ez volt (elég tré a felhozatal):

    https://www.youtube.com/watch?v=nWF0bBKhe6o

  4. e(x) szerint:

    Eredményekben gazdag, boldog új évet kívánok mindannyiunknak.:)

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon