Nem tudom, a found footage és ál-dokumentumfilmes formátum mennyi szolgálatot tett vagy mennyi kárt okozott a horrorfilmek terén (gyanítom, hozhatnánk érveket pro és kontra tucatszámra), de az általánosságban elmondható, hogy ez a legáazás mintha megakadt volna, alkotóik nem kísérleteznek a forma lehetőségeivel. A Blair Witch Project és a Paranormal Activity népszerűsűgén tucatgyártott utánzatok (sőt folytatások) nem mondanak semmi érdekeset az emberi természetről, a horror igazi lényegéről, és maga a szubzsáner is mintha elkezdett volna ellaposodni.

Shiraishi

Siraisi Kódzsi (ld. Kōji Shiraishi) látszólag konvencionális horrofilmeket forgat ezzekkel az eszközökkel, veszi a kézikamerát, egy dokumentumfilmes stábot, amely paranormális jelenségek után nyomoz Japán különböző pontjain. Hogy miben különböznek a filmjei a nyugati, mára teljesen megszokottá vált found footage horroroktól, részben a jelenségek kulturális beáagyzódásában keresendő, másrészt abban, ahogy karaktereihez és a formanyelvhez áll hozzá.

Akármelyik ilyen típusú filmjét nézzük, mindegyikre jellemző például a rendkívül váratlan humor, a hiteles karakterépítés, a japán hétköznapok és a helyi démonok bemutatása, és a rettenetesen olcsó és bizarr effektek, amelyek mindig követik azt az elvet, hogy a bemutatott jelenség teljesen más természeti törvények alapján mozog és formálja maga körül a valóságot.

Noroi

A Noroi (2005) első ránézésre klasszikus J-horror, központjában egy átok áll, de a zsáner többi darabjához képes hosszú és összetett, majdnem két órás film és több tucat szereplőt mozgat. A film egy paranormális történések után nyomozó dokumentumfilmesről szól, és látszólag egymással összeegyeztethetetlen, különálló szegmenseket mutat be, amelyek végül mind ugyanarra a szálra futnak ki, egy Kagutaba nevű démon tevékenységeire. A lokálmítoszban kikutatott válaszok azonban nem csak a természetfeletti ijesztegetésekre fókuszálnak, a film egyre jobban belemegy a paranoia, összeesküvés-elméletek, családi drámák, elfeledett tradíciók témaköreibe, de időnként öniróniával alkalmazza a műfaj toposzait és bevett fordulatait is – ez a fajta humor későbbi filmjeiben még erősebb lesz. Mindezt úgy teszi, hogy amikor valami ténylegesen borzongató, megfoghatatlan dolog történik, az valóban hatásos, és van itt egy-két vizualitásban is kimondottan erős, a kamerát éppen csak egy pillanatra odahúzó jelenet. A Noroi messze az egyik legjobb és talán legnyomasztóbb horrorfilm, amit az utóbbi időkben láttam.

Occult

Az Occult (2009) teljesen hétköznapi nyomozásként indul, egy sziklás-hegyes vidéken nyaraló turista rosszkor van rossz helyen, kamerájával felveszi, ahogy egy őrült fickó elkezd ártatlanokat késelni, majd a vízbe veti magát a magasból. Aki mindezt felvette, egy évvel később elkezdi kikérdezni a szemtanúkat, hogyan élték meg a tragédiát, és a film egy ponton elkezd arra a férfira fókuszálni, aki túlélte a támadást. A gyilkos ugyanis különös jelet karcolt a testébe. Eno-kun („hagyjuk a szan-t!”) valószínűleg az egyik legjobb karakter, akit az elmúlt időkben bármilyen filmben láttam. Felváltva vált ki belőlünk szimpátiát és zsigeri undort: munkanélküli, és egyre jobban rámászik a dokumentumfilmes csapatra, szinte mindent megtesz, hogy adjanak neki cigit, vagy vegyenek neki enni, adjanak neki szállást, cserébe kamerára veszi a „csodákat”, amiket azóta lát, hogy belekarcolták a testébe a jelet. Ez már önmagában is tiszta agyrém, de Siraisi (aki egyébként ezúttal szereplője is a filmnek) itt nem áll meg, és innentől kezdve tényleg mindenféle fura dolog történik, röhejes, nyomasztó és ténylegesen borzalmas, már-már Lovecraft-hoz méltó jelenés is, mindez egy olyan abszurd és döbbenetes végjátékba tart, hogy komolyan sajnálom, mennyire etikátlan lenne itt az egészet lelőni azoknak, akik még nem látták. Gyönyörű, tényleg.

Cult

A Cult (2013) szimpla démonűzős sztorinak indul, ahol egy… nem is tudom, miféle ügynökség küld ki három nőt egy segítséget kérő anyához és lányához, hogy dokumentálják az eseményeket, de már ez a felütés annyi újszerűséget, furcsaságot, kényelmetlen humort tartalmaz, hogy nehéz horrorként komolyan venni – pedig amikor horror, akkor erős. A házban található démon kimondottan makacs, nem bír vele a buddhista pap, ezért mesterét hívja, de őt is kikészíti. Ezután bejön a képbe „Neo”, egy már-már animéből kilépett, öltönyös, hosszú, festett hajú, unott képű fiatal srác, aki szuperképességeivel megy neki a démonoknak faarccal, és ez komolyan, áh, zseniális, látni kell. Szinte minden jelenete vagy rémisztő vagy mocsok módra vicces, nagyon erős képekkel (még ha az effektek ugyanolyan gagyik is).

Ez csak három példa az egyébként gazdagabb, bár nem feltétlenül csak ilyen jellegű filmekre koncentráló életműből, de szemléletes, mennyire jól működhet, ha a humor, a hétköznapi banalitás és a horror találkozik, nem is működnének tiszta horrorfilmként. Siraisi kamerái viszont hitelesen mutatnak be nagyon különböző karaktereket, pontosan rögzítik a japán hétköznapok mozzanatait, mintegy mellékesen, és remek betekintést adnak a különféle japán vallások, hiedelmek és tradíciók jellegzetességeibe is. Félretehetjük ezeket a filmeket, mondván, hogy többnyire nem félelmetesek (néha egészen azok), de azt hiszem, nem is ez a lényeg. Siraisi nagyon jó forgatókönyvíró, nagyon jól rajzolja meg karaktereit, bármilyen neműek, társadalmi rangúak, foglalkozásúak legyenek, mindenkit úgy lát és láttat, hogy elhisszük autentikus mivoltukat, hogy talán ezek tényleg valós emberek, valós szituációkban. A humor pedig mindig intelligens, zsánertudatos (egy áprilisi tréfának hitt Ju-On / Ring crossovert is rendezett), és szerintem a prezentáció is szándékosan olcsó és fura.

Koji

Áldokumentumos filmjeinek nagyon sok közös vonása van, az egyik a háttérben elkapott furcsaságok újra lejátszása, lassítva, közelítve, majd kimerevítve sejtelmes zenére – először úgy gondoltam, ez elveszi a horrort, valójában nagyon tudatos és visszatérő ironikus elem, a nagyon olcsó sorozatgyilkosos és összeesküvés-elméletes dokumentumfilmek használnak ilyen eszközöket. Hasonló a mély, felkavaró hangeffektusokra lassan beúszó szövegek, mint A HOLTTESTÉT SOHASEM TALÁLTÁK MEG, ezek is először úgy tűnnek, hatásvadász eszközök, de mindvégig következetesen és néha vicces időzítéssel használja őket.

Siraisi filmográfiáján végigtekintve láthatjuk, hogy bár nem mindig, elég sokszor használja ezt a fajta horror-szubzsánert. Kicsit nehéz felkutatni a filmjeit, de azért megteszem az erőfeszítéseket, hogy minél többet beszerezzek, a fentiek alapján pontosan olyan rendezőnek tűnik, aki amellett, hogy friss színt visz a horrorba, még karakteres, egyedi hangja is van, és szerencsére elég gazdag, tucatnyi különféle alkotásból álló filmográfiája is. Érdemes figyelni rá.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon